Székelyhidi Ágoston

Székelyhidi Ágoston publicista, kritikus, magyar–történelem szakos tanár (Medgyesborzás, 1935). 1948-ban családjával kiutasították Romániából; 56-os szerepvállalása miatt bebörtönözték; 1987-ben az MDF alapító tagja. 1984 óta szabadfoglalkozású író. Debreceni napló Erdélyről című riportkönyvét a romániai menekültekről írta.

Kánonok és gondok

Mai magyar irodalmi lapok az európai uniós intézményesülés küszöbén

Számvetésre gyűltünk össze. Idén a Tokaji Írótábor kezdete népes állóképre hasonlít, amelynek aztán a megmozduló szereplői múlt, jelen és jövő ezernyi irányát személyesítik meg. Szerkesztők és szerzők, kiadók és fenntartók, kutatók és történészek különböző hagyományokat, értékrendeket, törekvéseket képviselnek. Így van rendjén.

A közös helyzet azonban mindenkit egyazon kérdéskörrel is szembesít. A magyar irodalom létfontosságú intézményei, a havilapok és a hetilapok az ország európai uniós intézményesülésének küszöbére érkeztek. Itt tárul fel a közös kérdéskör. Ha nevezetesen az ország átlép azon a küszöbön, magával viszi-e az irodalmát, az irodalmi lapjait? Ha az állam, a régiók, a települések, a civil szervezetek, főleg persze a piac az uniós intézményesülésben a maguk érdekeit követik, gondolnak-e majd az értékek intézményes biztosítékaira? Maguk a mai magyar irodalmi lapok a kulturális és a nyelvi nemzet egész térségében milyen úton-módon kapcsolódhatnak bele ebbe az intézményesülésbe? Mihez igazodhatnak? Mire számíthatnak? Egyebek mellett ebben áll a közös számvetés alapja. Ez meg így van rendjén.

Nemsokára megmozdul a részvevők állóképe. Vita indul szellemi, szakmai, történeti, szervezeti álláspontok és nézetek közt. Kirajzolódik a magyar irodalom európai folytonosságának, mai és holnapi szerepének néhány vonása is. Érdemes tehát összegezni ennek az alkalomnak az előzményeit.

A Tokaji Írótábor kuratóriuma márciusban tette közzé felhívását a mai magyar irodalmi lapokról szóló vitára. A leendő főszereplőket nemcsak részvételre kérte, hanem lehetőleg írásbeli bemutatkozásra is. Ezekből a szellemi, szakmai, személyi, szervezeti önjellemzésekből aztán közös kötet készült – hitelesség és időszerűség szempontjából minden bizonnyal figyelemreméltó lapszemle. Kötetünk, a Tiszta lappal, a mai magyar irodalmi lapok kánonjainak és gondjainak széles körét vázolja. Más szóval a létező értékekről és ezen értékek ingatag létbiztonságáról ad számot.

Bőséges a leltár abból is, ebből is. Korábban 76 lapot emlegettünk. Közülük 37-et még 1989 előtt, 39-et utána alapítottak. De épp az új alapítású lapoknak kellett és kell küszködniük a fordulat és az átmenet legtöbb újfajta bajával. Ezen aztán 8 új lap el is vérzett. Beszédes és fájdalmas arány, hogy ebből 4-et Kárpátalján búcsúztattak el. Végül hát 68 lappal számoltunk. Legrégebben, 1926 óta a kolozsvári Korunk jelenik meg, noha tetemes parancsuralmi kényszerszünettel. Magyarországon a rangidős Vigíliát 1935-től, a Tiszatájat 1947-től szerkesztik folyamatosan. Legújabban, 2002 őszén a kaposvári Búvópatak tört felszínre. Örömünkre szolgál, hogy a sort egy lapalapítás friss hírével zárhatjuk. Debrecen városa már ezekben a hetekben útra bocsátja a Debreceni Disputa irodalmi és kulturális folyóiratot.

Ez a kör teszi ki az élő kánonokat és a nem kevésbé élő gondokat. Jobb volna persze szellemi és szakmai kánonokat értelmezni és összehasonlítani, gondok nélkül. De bizony még azzal sem vigasztalódhatunk, hogy épp ebbe az irányba tartunk. Hogy milyen irányba is tartunk, minden ízében nem láthatjuk világosan.

Hazai és kelet-közép-európai sajátosságként először folytonosság és megújulás viszonylata tette próbára a szerkesztőségeket, a szerzőket, a fenntartókat, az olvasókat. Az érintett lapok szellemi és szakmai kánonjai 1989–90 tájt végre kiszabadultak a szovjet birodalmi és a nemzeti helytartói parancsuralom szorításából. Csakhogy azonmód rájuk szabadult az újsütetű többpártrendszer és a globalizációs piac addig ismeretlen nyomulása. Maguk a lapok ezt a helyzetet kevés védettséggel, ám elegendő szellemi és erkölcsi elszántsággal élték meg. Erről itt okvetlenül tanúságul kell hívnunk a marosvásárhelyi Látó főszerkesztőjének történeti érdekességű vallomását: „Az átváltást, de ugyanakkor a folytonosságot az 1989 decemberének utolsó napjaiban sebtében újraszerkesztett öszvérszám jelezte, amelynek címlapján az Igaz Szót a Látó húzta át keresztben, utólag mérlegelve rikító feketén – de azok a napok nem is a mérlegelés napjai voltak. Reflexből… mozdultunk, s a másnaposság előtti mámorban azt hittük: megújul a világ. Batsányi János versének címe – névelő nélkül – így került a címlapunkra, máig emlékeztetve talán utolsó illúziónkra." Illúzió és anyagi valóság mérkőzésének jelenlegi állását mutatja a főszerkesztő keserűen ironikus metaforája: „Költségvetésünknek körülbelül a felét… magasan szakképzett koldusokként szakadatlan kuncsorgással kalapozzuk össze." Vesztett illúziók, mai erdélyi és kelet-közép-európai magyar módra.

Kanyarodjunk most már vissza folytonosság és megújulás általánosabb síkjára. A magyar irodalom gazdag, életerős hagyománya és őszinte megújulási akarata termőre fordította a még tünékeny illúziókat is. A visszatekintő pályarajzok a lapok szellemi és szakmai arculatának tudatos és gyors kiforrását tanúsítják, igaz, nem egyszer belső feszültség árán. Ezekben a szövegekben a mind határozottabb különbözéseket és a belső feszültségeket az egymás iránti tartózkodóan türelmes magatartás kíséri. Világos szellemi és szakmai kánonok bontakoznak ki, meggyőző szerzői csapatokkal, igényes teljesítményekkel.

Az önmeghatározásokban csak egy-két kezdő lapnál akad másokat érintő óvatlan általánosítás. Itt azonban még az óvatlan minősítgetésnek sem lehet helye. Kánont lehet újítani vagy törni, demokráciában ez bevett szokás. A vádlói vagy a bírói szerep azonban a szellemi és a szakmai kánonnal nem fér össze.

Az irodalmi lapok kánonjai értékeket képviselnek. Érvényesülésükön és termékeny együttélésükön múlik a magyar irodalom folytonossága és megújulása – kivált most, halmozódó próbatételek közepette. Ebben a helytállásban nem lehet túlbecsülnünk a szerkesztőségek felelősségtudatát, felelősségvállalását. Ők maguk civil társulásként, többnyire civil alapítványként ugyanis az értékteremtés és az értékközvetítés kisebb-nagyobb saját intézményrendszerét is kiépítették. Lapszerkesztőséghez például könyvkiadót, nyomdát, színpadot, rendezvénysorozatot, irodalompártolói klubot ragasztottak. Együttműködnek tanárképző egyetemekkel és főiskolákkal, gimnáziumi érettségire felkészítő szakértőkkel, könyvtárakkal, közművelődési körökkel. Folyóirataink a megmaradás legbiztonságosabb feltételeire is gondolnak. Az irodalom művelőinek és befogadóinak újabb és újabb fiatal nemzedékeit nevelik, segítik. Nemzeti értékteremtő feladatot teljesítenek ezzel. Mit tehetnének többet?

Önépítésben a Céh, a Confessió, az Ex-Symposion, a Hitel, a Huszonegy, a Jelenkor, a Lyukasóra, a Kortárs, a Korunk, a Kritika, a Látó, a Magyar Műhely, a Magyar Napló, a Polisz, a Parnasszus, a Székelyföld, a Szépirodalmi Figyelő, a Tiszatáj, az Új Forrás, az Új Holnap, az Új Horizont, a Vigília következetességét és eredményességét emelhetjük ki. Meglehet, kedvező körülményekre is támaszkodhattak. Megérdemelték a szerencsét.

Kétségtelenül számottevő segítséget érdemelnének azok a lapok is, amelyek most inkább a hiányokat panaszolják. Legkevesebb 20–22 szerkesztőség küszködik napi fenntartási gonddal. Jobbik esetben kölcsön irodában, szegényes eszközökkel, egy-másfél-két fizetett státussal dolgoznak. Rosszabbik esetben a nyomdaköltséget is a magánlakásban buzgólkodó szerkesztők adják össze, saját és családi jövedelmekből. Szellemi és szakmai értékekkel szemben a megélhetési kényszer méltatlansága többek közt a Buvópatak, a Napút, A Véletlen Balett alkotóit sújtja.

Ha már méltatlanságról esik szó, tegyük csak szóvá a szerzői tiszteletdíjak ügyét. A mai magyar irodalmi lapok legmagasabb szerzői tiszteletdíja is megalázó szellemi segélynek számít. A lapok egy csoportjának azonban még ennyire sem futja. Nekik semmire sem futja. Ezeket a lapokat „magasan szakképzett koldusok" írják és szerkesztik. Teszik, amíg bírják.

Egyedi kánonok és intézmények önépítése mellett működik ebben a körben közfelelősség is. Tekintsük ezt az irodalmi lapok közös erkölcsi kánonjának. Most elsősorban a Kortárs és a Kritika vállalja ennek a közfelelősségnek átfogó kifejezését. Súlyos közös gondokat fogalmaznak meg. A Kortárs főszerkesztője együtt bontja ki a lap irodalmi és erkölcsi kánonját: „Ez a szerkesztőség… a teljes magyar irodalom összefüggésében gondolkodik, semmiféle kirekesztő, öncsonkító szemléletnek nem segédkezik, akkor sem, ha ezért pejoratív értelemben konzervatívnak minősítik…" Ezzel illeszti össze az általánosabb következtetést: „Azt kell megállapítanom, hogy szemben más művészeti ágakkal, a magyar irodalom továbbra is államilag diszkriminált, a piacnak nagymértékben kiszolgáltatott állapotban maradt. Ami annál is különösebb, mert az újkori magyar kultúra alapvetően és meghatározóan irodalomközpontú, üdvös lenne tehát ezt a világon is párját ritkító hatalmas teljesítményt és nemzeti kohéziós erőt megkülönböztetetten óvni és ösztönözni."

Hasonlóan épül egybe a Kritika önmeghatározása és szélesebb kitekintése: „A lap szellemisége alapvetően elkötelezett a baloldali és a liberális elvek, eszmék mellett, és felemeli szavát az intolerancia, a kirekesztés, a rasszizmus minden formája ellen. A lap szerkesztőinek egyúttal alapvető törekvése, hogy segítsék a társadalmi párbeszédet, megpróbáljanak dialógust kezdeményezni a különböző értékrendet, világnézetet vallók között. Rendkívül fontosnak tartjuk, hogy ma, a kultúra és a művészetek radikális presztízsveszteségének idején a lap megpróbálja óvni a művészetek autonómiáját, hirdetni az alkotómunka társadalmi fontosságát… Ebből adódik – úgy véljük: az összes laptárssal közös – problémánk is, a folyóiratok finanszírozásának megoldatlansága. Ugyanis a teljesen esetleges, szeszélyes és olykor a politika pillanatnyi érdekeinek kitett finanszírozási struktúrában a lapok képtelenek előre tervezni, még csak a rövid távú stabilitás is vágyálom számukra."

Ezen a ponton köthetjük össze a szálakat. A „világ megújulásának illúziója" és a biztonságos fenntartás „vágyálma" újabb korfordulóhoz érkezett. Hiszen korfordulóról kell beszélnünk. Magyarországon a rendszerváltozás a független jogállamisággal kezdődött, tehát az állami hatáskörök egy érdemi csoportjának közös európai uniós intézményesítésével lezárul. Ezen második korforduló belső és külső következménye meghaladja az elsőt. Esetünkben a tét a nemzet irodalmi és szellemi értékeinek biztonságos vagy bizonytalan jövőjében ölt testet.

De hát a nemzeti értékekért, a közjavakért a legfőbb felelősséget az állam viseli. Ha mármost az álam szerepe változik, ez a sajátos felelősség miben és merre mozdul? Ha az állam támogatói kötelessége jelenleg is kiszámíthatatlanul érvényesül, a változás ezt hogyan alakítja tovább? A nemzeti kultúra állami külképviseletének mozgástere eztán szűkül vagy nem szűkül? Az európai uniós intézményesülés miben és hogyan hat az egyetemes magyar irodalom országhatáron kívüli intézményeire? A mai magyar irodalmi lapok helyzete efféle gyakorlatias kérdéseket vet fel. Sürgetni pedig legelőbb is a tisztázást sürgeti.

Nem önös érdek indít ezeknek a gondoknak és kérdéseknek a nyílt megfogalmazására. Napjaink újabb korfordulója az egész ország és az egész nemzet jövőjét érinti. Tanulnunk kell az első korforduló, a rendszerváltozás elintézetlen ügyeinek és elfojtott kérdéseinek rossz következményeiből. Ha most nem teremtünk tiszta helyzetet, nem törekszünk világos kérdésekre és válaszokra, az újabb esély elszalasztásának mindenki kárát látja. Netán végleges és végzetes kárát.

Több igen tekintélyes szellemi műhely fájlalja az irodalom és a kultúra tekintélyvesztését. Magam arra vetek, hogy ez az állapot nem független az egész rendszerváltozás még fájdalmasabb tekintélyvesztésétől. Ha tehetjük, nem szabad engednünk, hogy ez megismétlődjék. Az irodalom gondjainak és kérdéseinek nyílt megfogalmazását ez a közfelelősség indítja. Ha ennyit tehetünk, hát megtesszük.

(Bevezető a XXXI. Tokaji Írótábor tanácskozásán, Tokaj, Tokaji Ferenc Gimnázium, 2003. augusztus 13.)