Lipcsei Márta

Lipcsei Márta költő, tanár (Nagyvárad, 1943). A kolozsvári BBTE fizika–kémia szakán végzett, 1965-től fizika szakos tanárként dolgozott. Verseskötetei: Csillagközi utazás (1997), Vertikális álomterek (1999), Virtuális világ (2000).

Gondolatok egy gyűjtőlencse fókuszából

„A reménytelen a legvégső remény" (Racine)

A 20. század szándéka, hogy megnézze, mi is a művészetben a művészet? Formabontás, színbontás, tartalom- és tudatszeletelés, szavak, idomok, hangok részekké trancsírozása, a végső elemek keresése, a lényegé. A lényegképzet nem szintetikus, hanem analitikus. Megpróbálja elválasztani a művészi hatáskvantumokat, a sávot, a színt, a hangot, a puszta arányt és iramot a hordozó közegtől, eljutva a hatás elemi részecskéiig. A látszatot akarja lehántani a lényegről, mintegy párhuzamosan a tudomány új meg új világokat feltáró mozdulataival, ahogyan az einsteini, plancki világkép kijelöli a newtoni világkép határait.

A vers kvantumelmélete

Nemes Nagy Ágnest idézem: „…nyugodtan felvázolhatnánk a költészet kvantumelméletét, hogy tudniillik a vers kvantumokban terjed és kvantumokban is létezik. Nem az egészet ragadjuk meg egyszerre, és nem az egészet írjuk meg egyszerre, egymástól mintegy független vers-szemcsék gurulnak be a gondolataink közé, amelyeknek azonban megvan a meghatározott súlyuk és kiterjedésük. A vers részecske természetű. Mi történik azonban akkor, ha szenvedélyes olvasóként sem emlékszünk egyetlen szóra sem a versből, és mégis hat ránk, mégis körülvesz bennünket mint atmoszféra, mint arctalan tudomás? Nos, a vershatásnak ezt a másik módját nevezhetném hullámtermészetűnek. Mert a vers, úgy gondolom, részecske- és hullámtermészetű egyszerre, mint a fizikában a fény. Korpuszkulái olyan kemény hátúak, olyan ellenállók, hogy a felejtés ellengócaiként maradnak meg emlékezetünkben, hullámtermészete pedig észrevétlenül jár át minket, mint egy jó értelmű sugárhatás." Ennél szebben és pontosabban nem értelmezhettük volna.

A derűs befogadásról

Halcion, a mitológiai madár a hullámokra fészkel, s ing finoman együtt saját elemével, a vízzel. Otthona mindig máshol van, mindig más… De van. Nehéz feladat persze az olykor haragvó, máskor nyugodt, de mindig hullámzó vizeken „berendezkedni". Filozófiai-interpretatív érdeklődésünket a másikkal, a szövegekkel s a világokkal való viszonylatainkban, az értelmezett entitással való együtt mozgás szükségességének belátása táplálhatja. Gondolkodói létünk interpretációban lét s a megértés a minimum, ami e viszonylatoknak kijár.

Newton almája (A költészetről – Nemes Nagy Ágnest olvasva)

Hiszek az észben. Hiszem, hogy a versnek racionális szférája is van. A modern vers bonyolult, mert bonyolult dolgokat akar tisztázni. A mai költészet homálya a világosságigény, a galaktikától a héliumatom irányában szűkül, gondolatmenet és indulatmenet társaságában. Az elménk és minden érzelmünk visszhangzik a szavakon.

Kifejezni a korunkat, ezt akarjuk. Az ízlés történelmi kategória, a közérthetőség szintén az. A homállyal megküzdő önismeret égető a kor és a költő számára.

A képszerűség a magyar költészet tulajdonsága. Lehet, képeink túlzsúfoltak, az elvontságnak teste van és pesszimisták vagyunk, mint a narancs, melyben a keserű ízt keltő anyag erősíti az édességhatást.

A szóra szűkített figyelem kibővül és az új század létkérdéseire utal. A cél a bensőbb, rejtettebb, az eddig névtelen és kimondhatatlan költői látomás rögzítése.

A nyelv lázadása önmaga ellen mint költői forradalom, örök aktualitás jelentkezik. Az almafa ártatlan, de gyümölcse már Newton almája.

A kommunikáció koreográfiája

A „klasszicizmus", hogy az életet egységben lássuk, az a meggyőződés, hogy valóban egység, az a lehetőség, hogy a világ összefoglalható, a meggyőződés, hogy össze is tudjuk foglalni, és mindehhez az a képesség, hogy a megvalósulás, a kifejezés végső soron látható erőfeszítés nélkül. A mű és a mű hiteles értelmezése egyaránt az élet ábrázolását, az élet közvetlen közelségét jelenti, a nagy alkotások törvénye egyben a nagy változásoké, hogy teremteni és világot formálni, az elmúlót eltemetni s a születendőt létrehívni. Az élet millió részletében megérezni a kornak óriási ritmusát, a környezet apró fényeiben és árnyalataiban meglelni egy nemzedék arcvonásait, az alkotó szellem árulkodó nyomát, a régiből és búcsúzóból kihallani az ébredő új első dadogását. „Elmúlás és fennmaradás" – az igazi író, az igazi gondolkodó, az igazi művész mindig ott van az élet oldalán. Megtartani, megragadni, megmenteni, ami méltóvá vált a fennmaradásra.

Nagy alkotó szellemekre az illúziók a jellemzők, melyek életüket szivárványködbe vonják, melyeknek szolgálatába szegődnek és végül harcba szállnak vélük. Az új művésznek nincs már programja, csak idegei és finom érzéke a koordinátákhoz, az Én milliószor szétbomlik és feloldódik ingerek sokféleségében, körkörös nyíltság, ösztönös éberség egy tárgyi világban. Minden, mi egykor az exkluzivitást szavatolta, stílus, téma, nagy gesztusok, kifejezés – ennek a kóborlónak a szemében kárhozatos, nekrofil, öreges élvezkedés. A XX. század igazából a szélsőségeket kereste, a kozmikus ellentéteket a végtelen nagy és teljes, és a végtelen kicsi és magába zárt világ pólusai között. A XX. század „törmelék-költészete", ha lehet ezt egyáltalán ennek nevezni, gyönyörű csillámokból áll össze, a kis formák energiakészlete úgy növekszik, hogy pattanásig feszíti a bennük lévő nukleáris energiát.

A XXI. század dönti majd el, hogy az analízistől a szintézis felé tart-e az új út.

Értekezés a Semmiről

Sápadtságában elhalványult Semmi feltűnés nélkül kószál beszédünkben, hivalkodik, hogy ő a létező egyetemességnek teljes tagadása. A szorongás is a Semmit nyilatkoztatja ki. A szorongás elnémít bennünket, sőt mi több, a Semmi a szorongásban leplezi le magát. A meghátrálás valami elől szintén a Semmiből indul ki. A Semmi nem vonz magához, hanem eltaszít. A létezés a Semmibe beletartva magát mindenkor túlnő a létező egyetemességen. Ezt a túlhatolást a létezőn nevezzük transzcendenciának. A tudomány csak azért tudja magát a létezőt kutatás tárgyává tenni, mert a Semmi nyilvánvaló. (Heidegger)