Szentmártoni János

Szentmártoni János költő, író (Budapest, 1975). A Magyar Napló szerkesztője, Gérecz Attila-díjas (1995). Legutóbbi kötete Itt, a papíron címmel 2001-ben jelent meg a Széphalom Könyvműhely gondozásában.

Tény 3 sorban

menetiránynak háttal:

már nem előzöm

– elhagyom a fákat

Ígéret

…a kamaszkor tétova eksztázisában

ha írás közben valaki megzavart,

úgy vertem ki szobámból haragom tüzével,

mint templomból Krisztus a kufárokat…

ma lopva írok, elcsenve másoktól,

pénzkereső munkámtól perceket,

ünnep, ha órákat,

a legtöbbször fejben, mely papírra

tán sohasem kerül…

olyan érzést kelt néha,

mint a kamaszkor éjszakáin szétfröcskölt

férfinedv látványa

– megannyi eltékozolt teremtés-mozzanat;

ülök csak féligszítt cigaretták halma fölött,

bambán, üresen,

mint egy prospero, kettétört pálcája

emlékével sárguló szívében.

De tudom, egyszer még magamra zárok

ajtót, ablakot,

nem láttok majd, csak fényképeken,

esetleg az utcán fantomként elsietni,

s aki tán rám nyitna,

alaposan fontolja meg, tudja jól,

hogy az életével játszik.

Idegen

Kocsmában a sarokba ül,

nem szereti, ha hozzá szólnak;

hangos kortyaiban lázasan

nagy hegyeket lapátolnak.

Most, hogy ezt a verset írja,

kint lovas kocsi zörög végig

– attól fél, hogy elragadja,

s meg sem áll a felejtésig.

Lóháton vagy szénaboglyán

– így szekerezik majd vissza,

míg össze nem sűrül körötte

minden, mint papírján a tinta.

Ha énekel, ajtó dörren,

szél dönt derekáig fákat;

ha siet, megbotlik egy kőben,

s a por ostorként nekitámad.

A megvilágosodott

Arca fénylik, folyton mosolyog,

azt hinném, megbuggyant,

pedig csak béke van benne.

A súlyt, melyet amatőr sportolóként

emelgetünk s próbálunk kitartani,

bár egyszer sem sikerül

– csak gatyáink repedeznek

a sok erőlködéstől, s vigasztalásképpen

egymás kifehérlő seggén hahotázunk –,

ő egyetlen ujjal fölemeli, ha kell,

de minek, amitől embernek látszunk,

ahhoz neki már nincs köze.

Nem köti bűn – sem erény;

elsétál lassan a fák

szikrázó ága hegyén.