Paizs Tibor

Paizs Tibor költő, újságíró (Magyarpalatka, 1946). A kolozsvári egyetem bölcsészkarán pedagógia–lélektan szakot végzett, előbb logopédusként, majd a Szatmári Hírlap belső munkatársaként dolgozott. 1989-ben áttelepült Magyarországra, ottani lapok szerkesztője, belső munkatársa.

Keserű köszöntő

Czegő Zoltán születésnapjára

Testvérem az Úrban,

Költő Czegő Zoltán,

Honfitársam e szép anyanyelvben!

Lám neked is elperegtek perceid,

Milliónyi e 65 év során.

Legjavát, búzaszemeit,

A kenyérnek, éteknek valót

Cséphadaró verte ki,

Mint ütemét a dob,

S veri máig, tán mindhalálig.

A verésről jut eszembe:

Temesi Feri írja Páskándiról,

Hogy a Fészekben egyszer, az „oláhot"

Megütötte egy részeg „magyar" író

Mondván, minek ide konkurencia.

Önfegyelemmel tűrte,

A revansot Istenre bízta.

Hajlok rá, hogy belássam,

Igazat mond a román,

Ha azt állítja rólunk: bozgor, hazátlan.

Mi már csak Bin Ladenben bízhatunk,

Egy fergeteges bumm-ban,

A magasba röpített Hazában.

Márai panaszolja,

Hogy a magyar író nevén

odaát nincsen ékezet.

A mi helyzetünk, Zoltán, szomorúbb,

Itt van ugyan ékezet az ő-n, az á-n,

De az ékezetben nincsen köszönet.

Közönséged van csupán,

Mióta odahagytad közösségedet.

Anyaország, oltári szentség,

Erős vár, sérthetetlen vért –

Hittük mi, emigránsok,

Innen messzebb hangzik a szó,

S távolabbra lát,

Ki odaát csak látnok.

Hát e hitünket is lenyesték

A feledésben serények

Kiknek e szó, Trianon,

Szégyen, gyalázat, vétek.

Negyven kommunista év

Zápult elmével sújtotta

Itteni nemzedéked.

Erdély, Felvidék,

Kárpátalja népe, s a Dél-táji magyar,

A csonkolt tagok

Ma elevenebbek, mint a Test.

Bazmegország.

Túlzok persze,

Hisz az istenek itt is találnának

Tizenkét igaz magyart,

Netán ötven huszárt.

Van hát vetni való mag,

De mikor milliószám a konkoly,

Itt már nem segít az észtérítő,

Szemnyitogató vers,

Okos publicisztika.

Csak harci kürtök őrjítő zajára

Omolhat le Jerikó fala.

Egy évtizedig jártunk tüntetni,

Ott voltál te is.

Fújtuk a magunkét,

Ordítottuk, vesszen ez, amaz.

Szórtuk az átkot, a panaszt.

Antall alatt tőlünk zúgtak

Az utcák, a terek.

Csurkával Tv-t foglalni mentünk,

Betöltöttük a Szabadság teret,

Szintúgy a Hősökét.

Nem számított sem tűző nap,

Sem fergeteg zápor,

Csak lázadhassunk egy kicsit,

Mint feleselő pimasz gyerekek,

Ha ellenkeznek a nagyokkal,

Megbűvölten ujjat húztunk

Sok nyegle

Nyeregben ülő politikussal.

Horn, Pethő,

A bolsevista s a látszat-liberális.

Mennyi elvesztegetett idő!

Elvesztegetett?

Mi hittünk legalább.

A tunyák, s az óvatosak

Otthon vesztegették az időt.

S aztán: szavazni, csürhe!

Népuralmi keresztes háború,

Az ikszelni tudók napja,

Az írástudatlanság diadala,

Hol nem számít csak a rovás,

És rótták egyre az ikszeket:

Barrabás! Barrabás!

A szolga lelkek, a tudatlanok, a bazmegek

Volt rabtartójukat folyton visszasírják.

Orbánnal szólva:

„Sokan voltunk, de nem elegen"

Túl híg még ez az ország,

S időbe telik, míg elfövi levét.

Ássuk meg, Zoltán, a demokrácia sírját!

Korlátozni kéne a választójogot,

Legalább a Himnusz- és Szózat-tudókra,

Különben sorsunkat mindig tollba mondják,

Kik egy pár virsliért,

Sörért Krisztus urunkat is eladnák.

Korlátozni kéne a választójogot,

A Nemzeti dal- s a Miatyánk-ismerőkre,

Ne szavazhasson jövőnkre

Hitehagyott balga.

Ki nem látja Istent s a Szabadságot,

Ki csak használja,

De nem éli a magyart,

Ne legyen fölöttünk hatalma.

De szerencsénkre

Nőnek friss palánták.

Neked unokád van,

Neveld vallásunkra: magyarrá.

Hát kiköhögtem végre magamat

(Legjobban itt veled tudok beszélni)

S bár ünneplésről szó még nem esett,

Fogadd őszinteségemet üdvözlésként.

Sokat éltél.

Élj eleget!