Zsidó Ferenc

Zsidó Ferenc író, tanár (Székelyudvarhely 1976). Kötetei: Három díjnyertes kisregény (másokkal közösen, 2000), Szalmatánc (regény, 2002) Tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Fiatal Írók Szövetségének. Jelenleg doktori tanulmányokat folytat néprajzból a kolozsvári Babes– Bolyai Tudományegyetemen.

Egyperces novellák

Laska Lajos antropologizál

Ki látott még ilyet? – morfondírozott Laska Lajos magában. Emberszaga van, mégsem az, képes két lábra emelkedni, de nem érzi jól úgy magát. Szót se lát, se hall. Beszélni nem szeret: értelmetlennek tartja. Ha mégis rákényszerül, fukar módon méri a szavakat, a foga között szűrve, mint aki forró teát iszik keserű orvosságra. Vajon mi lehet? – töprengett Laska Lajos tétován, és megpróbálta jobban körülírni a látottakat-tapasztaltakat:

Szívesen eszik, gyakran és sokat. Titokban sűrűn szellent, lehetőleg hangtalanul. Ha nincs a közelben senki, boldogan elereszti. Különben nem szégyenlős. Pofája nagy, benne lapátnyi fogak, melyek tisztán tartása nyűg számára, a fogorvosokat átkozza. Többször mocskolkodik, mint tisztálkodik. Teli szájjal és hosszasan röhög: kisujja nevetségesen görbe. Néha megpróbál gondolkodni – a kényszerítő körülmények hatására, Descartes-t viszont a pokolba kívánja. Coito, ergo sum – hirdeti fennen, bár ebben sem biztos. Agysejtjei – a kihasználatlanság miatt – véznák. Testalkatára büszke, fanszőrzetére kiváltképpen. Néha ki is szedegeti belőle a felgyűlt gazokat. Hímvesszője gyakran karó, de az evést, alvást is szintoly fontosnak tartja. A nőkkel keveset törődik, de ez egyébként kölcsönös. Magát viszont imádja, önkontroll nélkül.

Hmm..., vajon? Vajon mi lehet?

Laska Lajos, mivel hasztalan töprengett, nem kapott választ, hát félreállt a tükör elől.

Laska Lajos és a hatalom

Laska Lajos egy büszke nagyúr mellett teljesít szolgálatot. Foglalkozására nézve mégsem szolga, igaz, ez nem változtat a tevékenység lényegén. Laska Lajos egy olyan korban él, melyben bármi megtörténhetik bármikor. Ugye, ráismernek a korszakra?

Korrektség, pontosság, diszkréció. Ezek a büszke nagyúr kedvenc szavai. Másokat nem is nagyon használ, ismer. Üzleti tárgyalásait is ezzel kezdi, ezzel is fejezi be. Módszerének köszönhetően sikeres üzletember. Így Laska Lajosnak is van mit a tejbe aprítani. A nagyúr hatalma nem hat alma. Ha így lenne, Laska már rég túlette volna magát rajta.

Tűrni viszont nehéz. Szerencsére Lajosunk nem fenyő, hogy kettétörjön... Pedig nem kizárt, hogy a Hargitán nevelkedett: egy fenyő kettétörött árnyékában. Ennek okán túl sok napfény jutott neki, ezért nem kívánkozott a napos oldalra. Mi mást tehetett volna hát, szolga lett. Nem cifra szolga, mert az vers, csak amolyan morcos, kelletlen.

Csak az almát eszi konok elszántsággal. Pedig már régen jóllakott... Attól, hogy torkán akad, s megfullad, nem fél, mert a büszke nagyúr gyakran szokta hátba veregetni.

Laska Lajos falun

A jó Laska, a víg mondén fickó autóba ül, hogy látogatást tegyen egy eldugott útvégi faluba. Az, hogy az út rossz, még nem zavarja túlságosan. Jókedvűen kerülgeti a gödröket, tócsákat, a kiálló köveket, közben van ideje figyelni a táj szépségére is. Mert a falusi táj szép, legalábbis ezt tanulta az iskolában. Rusztikus vagy valami hasonló (az idegen szavakkal Laska mindig hadilábon állt). Az iskolában még azt is mondták, hogy a falusi emberek nyugodtak, kiegyensúlyozottabb életet élnek, mint a városiak. Erre aztán fölöttébb kíváncsi. Tornásztatja az agyát, hogy mit is tud még a faluról. Semmit, összegez. Arra, hogy a falu szépségén lelkendezni illik, halványan emlékszik egy idegenvezető elbeszélése alapján. Itt még az eső is másként esik: élesebb szögben, jobban.

Valóban, milyen gyönyörű az az omladozó csűr, az a ganérakás, abban a korhadt, megfüttyent sarkú tornácban mennyi báj van! És az illatok! Az esőben rohadó szénáé, a silógödröké, az istállóban összezsúfolt teheneké. Mennyei.

A gazda békességes szóval fogadja, szinte úgy, mint Áprilyt az esztena tulajdonosa, különbség csak annyi, hogy nem fehér sajttal, hanem kétszer főtt szilvapálinkával kínálja. Laska Lajos tikog, de amíg megnézi az ólban a kocát a kilenc malacával, elmúlik neki. Igen, a tehenek is szépek, a borjak meg kiváltképp, a tyúkok csak álldogálnak az eső után nedves tollal, átázva. Laska meg is jegyzi, hogy szinte nem illenek ebbe az idillikus képbe. A gazda legyint, a tojásokra mutat. Ez igen, így már másként fest a dolog!

A tisztaszobában háziszőttesek, falvédő, juhbőrök és valami érdekes szag: keveredik benne a ruhák, ágyneműk, jázminok és rezedák, valamint a savanyodni letett tej illata. Laska mégis jól alszik, és egy tüzes falusi menyecskével álmodik.

Reggel jó kedélyállapotban ébred, fényképeket készít, a szagokat palackozza. Csak akkor lepődik meg, amikor a ház falán sehol sem látja a Múzeum feliratot, s a gazda sem hajlandó elvenni a belépti díjat.

Már otthon ül nagyvárosi pompával berendezett lakásában, s még mindig nem találja a választ arra, hol járt, és ki is volt tulajdonképpen az az ember. Aztán megrántja vállát, mint akit idegen és valószerűtlen dolgok nem érdekelnek soká.

Laska Lajos a paradicsomban

Egy éjszaka Laska azt álmodta, hogy kártyázott az Úrral, veszített, s büntetésből belökték a paradicsomba. Nem örült, de mit tehetett volna?

Szanaszét kivénült, korhadt fák. Lucifer hasztalan integet Laskának, nem tudja elcsábítani. Pedig fűrészelni kellene. A kiszáradt fákat. Lucifer pácban van: nincs mit ajánljon Laskának, nincs mivel kecsegtesse, ő pedig ingyen nem dolgozik. Lucifer egyedül nem boldogul. Dohog, szidja a fákat, főleg azt a kettőt, amelyik az övé. Azért, amiért az övé. Kerub sehol. Nincs kit megállítson. Senki sem akar olyant cselekedni. Laska pucérra vetkőzik, mert nagyon melege van, de nemsokára magára kell öltsön valamit, mert Lucifer leplezetlenül bámulja. Rothadt gyümölcs szaga terjeng. Látszik, hogy régóta nincs gazdája a helynek. Hej, égig érő gizgazok, hát nincsen itt virág?

Laska titokban Miltont szidta. Ettől nem könnyebbült meg. A vidék nyomasztotta. Lucifer egy szánalmas, kivénült fickó, aki már nem tudja, milyen lesz az emberiség jövője. Az Úrral való harcba is belefáradt már. Ketten addig viaskodtak, hogy közben észrevétlenül győzött az ember. De győzelme végzetes.

Laska kétszer is körbejárta a paradicsomot. Unatkozott. Luciferrel nem tudott mit kezdeni, igazából el sem fogadta bukott angyalként, mert egészen mások voltak a bukott angyalról alkotott elképzelései, azaz örökölt ismeretei. Hiányzott belőle a cinizmus: a magány nem tett jót neki. Emberi szóra vágyott, de Laska nem kívánt ember lenni számára. Ingerülten közeledett a paradicsom kapujához, melyen keresztül belöketett. Szerette volna megkérni az Urat, bocsátaná szabadon. A bejáratnál egy nagy táblán az Úr kézírásával ez állott: Paradicsom. A belépés ára a kilépés.

Laska Lajos elolvasta a feliratot, aztán még egyszer, és már csöppet sem csodálkozott, hogy az Úr ellen a kártyapartit elvesztette.

Laska Lajos vonaton

Laskának el kellett utaznia X-be. (Nem abba az X-be, amelybe Déry Tibor G. A.-ja!) Gyorsvonattal ment, mert az gyors. És az emberek civilizáltan viselkednek rajta. Amikor a vonat becsörtetett, Lajosunk feltolakodott. Szeretett idomulni az emberekhez: mindenki könyökölt, hát ő is. Nem kívánt feltűnősdit játszani. Nemsokára a helyét is megtalálta. Foglalt volt. Itt valami félreértés, azaz félreülés van, makogta. Tíz perc leforgása után már ült. Félre. A körötte ülőket hallgatta. Mindenki mondott. Kibeszélték magukat magukból. Otthon majd hallgatnak, mert nincs ki beszéljen. Úgy látszik, idegeneknek jobban esik mondani. Tán azért, mert ritkábban mondanak ellent. Az nem számít, hogy csak azért, mert nem érdekli az, amit hall. Fő az, hogy a mondatok elhangozzanak.

A történetek fölröppentek a levegőbe, aztán – a nagy sebesség miatt – nem találták a visszautat. Impresszionizmus. Mintha apámmal utaznánk a vonaton. Hagyd az önző benyomásokat, ne lógj ki a sorból, beszélj te is, korholta magát a derék Laska. Azzal ő is elkezdett beszélni. Magát mondta el, azaz nem is magát, hanem azt a valakit, aki nem maga, de lehetne. Ahogy telt az idő, a vonat pedig szaladt, hajóskapitány lett, aztán próféta, Jézus, később pedig, ahogy a hallgatóság cserélődött, küszöbre kitett gyerek, elhagyott, megcsalt férj, bukott politikus.

Aztán az út a végéhez érkezett. C’ est la vérité, monsieur! Le kellett szállni. Hagyta, hogy az emberáradat levigye a vonatról, csak rázogatta a fejét, bánkódott, hogy vége, és már megint csak Laska Lajos lehet.

Laska Lajos épít

Azt kérded, mit? Hát, nem is a jövőjét! Most még nem lehet tudni, ember, hogy azt milyen anyagból kell felépíteni! Nem, kérem, Laska házat épít. Jófajta cigánytéglából. Mert az időtálló. Nem mállik. A házat kör alakúra tervezte, mert szereti a természetes formákat. A bejáratot felülről képzelte el.

Első napon már jó derékmagasságig felhúzta a falakat. Elégedetten tért nyugovóra, reggel azonban arra ébredt, hogy a félkész falak mind leomlottak. Minő csalódás! Nosza, gyorsan újra elvégezte a méréseket, igazított a tervrajzon, a malterba több meszet kevert, és újra nekifogott. Dolgozott estig. Mire a nap lement, már nem látszott ki a falak mögül. Az erős, vastag falak mögül. A jól végzett munka örömével hajtotta álomra a fejét, de nem soká alhatott: egyszerre szörnyű robaj ébresztette. A délceg, vastag falak ledőltek, a dupla adag mésszel összerakott téglák szétpattogtak. Laska sápadtan pillogtatott a holdfényben. Aztán váratlan, konok elhatározással ismét nekiállt maltert kavarni. Az éj leple alatt. És ismét rakni kezdte a falakat. Összeszorított szája közt pedig ezeket a szavakat szűrte: Ha te így akarod, legyen! És beépítette magát a falba. Ha az csak így állhat meg. Először térdig, aztán csípőig, mellig. Komótosan rakta maga köré a téglákat. A habarcs már a szemébe fröcskölt, a kemény fal törte testét. Így dolgozott egész pirkadatig, akkor elfogyott a téglája. Ekkor már nyakáig ért a fal. Szorította ugyan, de azért szólhatott volna, csak hát nem volt kinek. Délig így maradt, a saját maga által teremtett börtönben. Fejét kegyetlenül sütötte a nap, teste fázott a hideg téglák között. Már-már elalélt. Szürkületkor váratlanul zajokat hallott. Téglák koppantak, habarcs cuppogott: a fal elkezdte rakni, befejezni önmagát. Lassan Laska szájáig, füléig, homlokáig ért a fal, aztán egészen elfödte, néma, hideg sötétségben hagyta. Aztán a munka befejeződött, a falak szilárdan álltak, tartotta őket Laska munkában edzett teste. Ismét csönd borult a telepre. Az éjszaka csöndje. Laska nem láthatta, mily gúnyosan vigyorognak a csillagok.

Arra eszmélt, hogy dől a fal. És ő vele együtt. Pedig… Minden erejét megfeszítette, hogy a falat megtartsa, de hasztalan. Arccal előre. Bele a semmibe.

Laska Lajos üdül

Márpedig csak el kell menj valahová kirándulni a szabadságod ideje alatt, nem engedheted meg magadnak a luxust, hogy ne menj! – korholta, biztatgatta magát Laska. A világ is elvárja tőled! S ha a világ csalódik benned, már nem is számít, te csalódtál-e magadban vagy sem.

Nyáron mindenki kirándul. Ez olyan szabály, törvényszerűség, mint az, hogy az öregkor után meghalunk. Egyeseknek mennyi jófajta agysejtjébe kerül kiötleni, hová, de mennek összeszorított fogakkal. Fényképezőgépet visznek, hogy bizonyítékra tegyenek szert, valaha szükség lehet alibire, az ártatlanság igazolására.

Na jó, adta meg magát a sorsnak Laska is, és csomagolni kezdett. Ennek fáradalmait jól viselte. A cél szentesíti az eszközt, ugye. Ha az a cél, hogy kiránduljunk, akkor azért minden áldozatot meg kell hozni. Bevásárolt: napernyő, napozókrém, gyékény, hasonlók. A tengerre készült, mert tudta, hogy ott rengetegen vannak. Legalább láthatják sokan, ő nem sumákol, üdül tisztességesen. A szállodaszobát jó előre lefoglaltatta, nehogy ilyen kicsiségen múljanak a nagy dolgok. Frissen, vidáman érkezett meg, mint mindenki, aki üdülni indult. Hű, milyen gyönyörű a tengerpart! De hol van? Bármerre pislogott, csak heverésző, piruló embereket látott sűrű egymásmellettiségben. Laska várakozó állásba helyezkedett. Árgus szemekkel figyelt, s mikor végre valaki föltápászkodott, s ő megpillanthatta a partnak egy darabját, azonnal lecsapott rá, s széles mosollyal elfoglalta. Közvetlen szomszédjainak biccentett, hadd vegyék észre, ő megjött, kérem! Itt van, mert itt kell lennie. A tengervíz valóban jó volt. Kellemesen langyos, simogató. Csak egyvalami tette frusztrálttá Laskát: körötte az emberek visítoztak, neki pedig ez nem ment, bárhogy próbálkozott. Most már jól üdül vagy sem? – tépelődött magában. Jó lesz ennek a kérdésnek fontosságot tulajdonítani, nehogy a számonkérésnél kiderüljenek a mulasztások.

Egy szó, mint száz, Laska üdült, ahogy kitellett tőle. Tíz nap eltelte után pedig teljesítményével elégedetten, büszkén indult haza, hogy átadja magát a megérdemelt pihenésnek.

Laska Lajos titka

Molnár Vilmosnak

Laska Lajos elhatározta, hogy utánanéz a nagy titoknak. Mivel könyvmoly volt, először a könyvtárban próbálkozott. Elképesztően nagy lexikonokat lapozott fel; serényen, mégis alaposan dolgozott. A lexikonok súlya azt sugallta, a titok maga a nehézkedés. Oké, gyerünk, fejtsük meg. Ehhez azonban le kellett tenni a lexikonokat. Laska Lajos így is cselekedett.

Túrabakancsot húzott a lábára, s uccu neki, ki a természetbe. Itt csak azt kapta, ami a hívatlan vendégnek jár. Sebaj, vissza a technikához, hirdette meg újabb életelvét, menő pártot alapítva. Csak hazát és házat nem talált hozzá. Ez ráébresztette, hogy kissé eltávolodott eredeti céljától. Igen, a titkok titka eddig elunta magát nélkülem, fogalmazódott meg benne az aggodalom, melynek hangot is adott. Eme új szlogenje nem nyerte el a párttagok tetszését, így Laska repült a pártból, még messzebbre kerülve a titkok titkától. Ekkor már sejtette, hogy a titok felfedezésének módszere épp ez: minél távolabb kerülni tőle. A közelség ugyanis torzít. Különben is, a titkot épp a felfedezés révén gyilkoljuk le: a felfedezett titok már nem titok. Kérem, aki titkot talál, hajítsa el minél messzebb, kezdte hirdetni Laska, ám eme újabb szlogenje nem toborzott új híveket neki. Nuku új párt, haver! Laska meglepődött, rövid helyzetelemzés után újrafogalmazta kiáltványát: Vigyázzunk a világ titkaira, ne fedezzük fel őket! Mert a titkok száma véges, a felfedező hajlam pedig végtelen. Egyértelmű, ki húzza a rövidebbet. Ezért hát azt javaslom, a titkot nyilvánítsuk védetté, és katasztrófa elkerülése végett létesítsünk rezervátumot számára.

Ezrek jelentkeztek. A segítőkészség elképesztő volt. Ám Laska nemsokára rájött, hogy inkább titok-nyilvánosházat akarnak létrehozni. Megharagudott, s faképnél hagyta őket.

Hogy hova ment? Titok.

Laska Lajos vásárol

Laska Lajos az autójában ül. Merészen száguldozik a külváros zegzugos utcáin. A kanyarokba durván megy bele, kerekei meg-megcsikordulnak. Laska Lajos nem tud nagyon jól vezetni, ellenben nagyon szeret. Úgy látszik, a szeretet némelykor a tudást is pótolja.

Akkora hidegvérrel vág neki a kanyaroknak, mintha semmi baja sem történhetne. Egyik ilyen hajtűkanyarban hogy, hogy nem, legurul jobb első kerekének dísztárcsája. Persze ekkor ő ezt még nem veszi észre, csak a közeli benzinkútnál, ahová behúz tankolni. A hét fán fütyörgőjét, mérgelődik, amikor a megkopaszodott kereket meglátja. Ej, a taligán kucorgóját, oda a kedvenc dísztárcsám! Gyorsan visszapattan az autóba, s uzsgyi, vissza az úton, amelyiken jött. Sejti, hogy a közelben veszíthette el, szemei kitartóan vizslatják az út szélét. Sehol semmi. Hű, hogy az a zimankós...! Laska dühöng, ahogy kifér. Hova tűnhetett el két perc leforgása alatt az az egy szem tárcsa? Ahogy így tépelődik, az út szélén megpillant két asszonyságot tiritarka virágmintás, indiai jellegű bő szoknyában. Füstösek, furcsák, búsak, bíborak. Kicsi szekeret húznak maguk után, benne villányi fonnyadt fű. Nénékák, nem láttak az út szélén egy keréktárcsát? – száll ki autójából Laska. Mi, instálom, semmiféle keréktárcsát nem láttunk, bizonygatják a fejkendős asszonyságok. Hm, de kár! Egy váratlan ötlettől vezérelve Laska megemelinti a szekérben levő füvet, hát ott virul az ő árva dísztárcsája. Na-na, nénékák, hát ez meg mi? Nézzék, pont olyan típusú, díszítésű, mint az én autómon lévő. Három keréken megvan, egyről hiányzik, most itt tartok a kezemben egy ugyanolyant, nem vonnak le ebből valamiféle következtetést? A nénékák nem jönnek zavarba, sápítozni kezdenek, kikérik maguknak, hogy izé, kérem, ezt ők az úton találták, mivel tudja bizonyítani, hogy pont az övé..., különben is: földön kapás nem lopás. Szóval, hogy az immár az övék, s felkérik az izgága uraságot, ne követelőzzön, mert... Persze mindezt égre-földre esküdözve, hangosan káricsálva, néha dühösen felkiáltva. Ez igen, kérem, nemes felháborodás!

Laska azt sem tudja, sírjon-e vagy kacagjon. Végül a pénztárcájához kap, s megkérdezi, nem eladó-e az a tárcsa, mivelhogy neki szüksége lenne rá. Igen, pontosan egy olyanra, amilyen az övék. A nénékák megenyhült tekintettel néznek rá: Hát, éppenséggel neki eladó...

Rövid egyezség után Laska harmincezer lej ellenében megkapja a dísztárcsát, és fölöttébb boldog, hogy ilyen olcsó és jó terméket vásárolt.