Olvasmányos, ízes novellák

A közelmúltban elhunyt Bálint Tibor válogatott novelláinak posztumusz kötetét (Könyörgés kétségbeesés ellen. Neptun Impex, Csíkszereda, 2002) olvasva alig találtam olyan írást, amelyet korábbról már ne ismertem volna. Így aztán a történésre, nyelvi fűszerezésre figyelésen túl azt is próbáltam önmagam számára megfejteni, hogy fél évszázadon át vajon mi motiválta az írót arra, hogy életének nagy-nagy hányadát három regényének – Zokogó Majom, Zarándoklás a panaszfalhoz, Bábel toronyháza – és több kötetet kitevő novelláinak megírására szentelje. A művészi becsvágy és a magát is megmutatni akaró szándék gyakran tetten érhető. Az előbbi ha kellő hőfokú ihletettséggel párosul, olyan remekbe szabott írás születik, mint az Önvallomás helyett. Egyszer én is harangoztam. E vallomást a kötetet szerkesztő Fodor Sándor, gondolom, szándékosan tette legelölre, azért, hogy ezzel is megadja az alaphangot s kedvet teremtsen ezen sokszínű, rendkívül érdekes sztorik elolvasásához.

Nos, a kötetindító önvallomás, akár egy ínyenc szakács mesterremeke, a prózaíró lírája, amelyben ilyen mondatok olvashatók: „a szülőföld édes és érces harangszó, amely az aranyló galuskákat ringatja a vasárnapi húslevesben". Patetikus, mondhatják egyesek. Az író mentségére: az, ám ízig-vérig kolozsvári és magyar. Miként a vallomás befejező mondata is az: „…tudtam, hogy még a sírköveken is találok két-három szem szilvát vagy piros belű körtét, mert Kolozsvár szeszélyes lakói még a Házsongárdot is beültették gyümölcsfákkal…"

Ami pedig az önmagát megmutatni akaró szándékot illeti, az leginkább a Családi ház kerttel című novellájában érhető tetten. Himnusz és rekviem keveréke ez a novella. A családalapítás, konyhakert-teremtés hittel megáldott himnusza és a családbomlás, kertelgyomosodás, udvari elszemetesedés balkáni rekviemje. A nyomaték kedvéért egy félmondatot hadd idézzek belőle: „…úgy érezte, a kert után ez az undorító szemét az oka mindennek: ez fullasztja, ettől izzanak éjszaka a csontjai, ez szóródik az álmára, ezt a sivárságot unta meg őrizni a szegény kutya is…"

A novellatörténetek különössége is meggyőző, és nyomós érve lehet a recenzensnek ahhoz, hogy olvasásra serkentse a nagyérdeműt. A Holland kakaó, a Miért múlik el minden, ami szép?, az A legközelebbi pokol, a Tahiti asszonyok, az Ebzárlat, a Magányos fa a Sivatag utcában és az Esti szédülések is megéri és meghálálja ama negyedórákat, melyeket elolvasásukra szentelünk. Ez utóbbi írást azért emelném ki a többiek közül, mert a drámába torkolló játék – a násznép felül a körhintára, s nincs, aki megállítsa azt – metaforaszerűen is hat, erdélyi magyar közelmúltunkra is emlékeztet minket.

A kötet szerkesztését illetően egy halk kritikai megjegyzést azért mégiscsak tennék: a Piros hajnal hasadása, égi madár rettenete, valamint az Új fáraó születése című írások – amelyek a két hírhedt román pártvezér, Gheorghiu-Dej és Ceauşescu viselt dolgait ecsetelik – szerintem kilógnak e válogatásból. Olyannyira, hogy viszolyogtatóan, sőt egyenesen elkedvetlenítően hatnak az olvasóra, s ez még akkor is igaz, ha e két novella – mint írói teljesítmény – csöppet sem alábbvaló a kötetben helyet kapott többi írásnál.

Gittai István