Mihálka Zoltán

Kossuth – a magyar polgárosodás úttörője

Olyan történelmi személyiség emléke előtt tisztelegtünk 2002-ben, születésének kétszázadik évfordulóján, akiről elmondhatjuk, hogy a magyar 19. század az ő százada volt. Hiszen életének és munkásságának egyes szakaszait a század nagy fordulópontjai jelzik: az 1830–1848 közötti reformkorszak, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc, 1849 és 1867 között a Habsburg-önkényuralom, majd a kiegyezés időszaka…

Mind a négy korszak elválaszthatatlan Kossuthtól. De míg az első kettőben, a reformkorban és a forradalomban Kossuth a nemzet vezéregyéniségévé vált, addig az osztrák önkényuralom és a dualizmus évtizedeiben, hajthatatlan ellenzékiségben, emigrációban küzdött.

Mit hagyott ránk örökségül ez az óriási szellem a 19. század első feléből, amikor igyekezett kijelölni és megszabni a magyar fejlődés irányát?

A továbbiakban erre a kérdésre összpontosítok, hiszen Kossuthban a polgárosodás kiemelkedő úttörőjét, a polgári haladás rendíthetetlen harcosát tiszteljük.

Nem ő indította el a reformmozgalmat, annak követeléseit sem ő dolgozta ki teljes egészében, mégis nélküle a magyar reformkorszak nem vált volna a forradalom és a szabadságharc előkészítő időszakává. Az ő érdeme, hogy a nemesi reformmozgalom túlnőtt e rendi kereteken és a nemesi ellenzéken belül kifejlődtek és megerősödtek azok az erők, amelyek a döntő pillanatokban képesek voltak összeforrni a néptömegek mozgalmával. Kossuth gyúrta a polgári átalakulás egységes programjává azt a tervet, amely végül az ország függetlenségének kikiáltásához vezetett. Ő volt az, aki a polgári átalakulás vezetésére hivatott politikai pártot megszervezte. Ő volt a forradalom és szabadságharc vezetője, kormányzó-elnöke. Vérbefojtása után pedig a szabadság és a függetlenség eszméjének ébren tartója.

Kedvezett neki az idő. Hiszen az 1820-as években már Széchenyi és Wesselényi igyekezett feltörni, lazítani a „magyar ugart". Mindketten hirdették, hogy a modern nagybirtokot nem lehet a korszerűtlen, Európa fejlett országaiban már rég elfelejtett robotmunkára alapozni. „Se bot, se vessző nem hozott még egy országot a virulásra…" – írta Széchenyi a Hitelben. A könyv zárómondata pedig szállóigévé vált: „A múlt elesett hatalmunkból, a jövő urai vagyunk. Sokan azt gondolják, Magyarország volt, én azt szeretném hinni: lesz!" Wesselényi is könyvet adott ki Balítéletekről címmel, programot dolgozott ki, amely több helyen öszszecsengett Széchenyi érveivel, ám vérmérsékletéből következően barátjánál is élesebb hangon ostorozta a nemesi önzést, a „parasztságon hízott" vármegyei tisztviselőket. És megalakultak az első intézmények, szervezetek, egyletek… De a bajok is egyre súlyosabban jelentkeztek. Ennek első figyelmeztető jele az 1831. évi koleralázadás volt, a „ragadványos epemirigy" hazánkban is mintegy 250 ezer embert döntött sírba.

Ilyen előzmények után és ebben a felizzott hangulatban ült össze 1832 decemberében az ún. első reformországgyűlés (1836 tavaszáig ülésezett), amelyben a szabadelvű tábor vezetője, Kölcsey Ferenc, úgy fogalmazta meg a célt, hogy „a nemesség a parasztságot közös érdekkel kösse a hazához, s ez az érdek csupán két szó: szabadság és tulajdon." Ezt az érdekegyesítést a reformerek az önkéntes örökváltság révén kívánták megvalósítani. Azt szerették volna elérni, hogy a földesurával folytatott szabad egyezkedés után a jobbágy – bizonyos pénzösszeg befizetése fejében – örökre szabaduljon meg feudális alávetettségeiből, szolgáltatásaitól, s eddigi telkét polgári tulajdonként szabadon bírhassa. Ehhez viszont el kellett volna törölni az ősiséget, a kincstárra háramlás jogát, el kellett érni, hogy a közrendűek is tulajdont birtokolhassanak, s a földesúri alávetettségből személyi szabadság birtokába jussanak. Ezen nagy cél eléréséért, illetve a jogi kötöttségek eltörléséért indult szócsata előbb a pozsonyi reformországgyűlésen, majd a megyegyűléseken. Pozsonyban a többnyire bírói testületeknél joggyakorlatot folytató, illetve országgyűlési követeket kísérő fiatal jurátusok – élükön a szalontai Lovassy Lászlóval – nagyon sokat segítettek a reformereknek. Ezen az országgyűlésen kapta szárnyra a hírnév Kossuth Lajost is.

Kossuth nem megyei követként, hanem a távol lévő főrend képviseletében jutott el Pozsonyba. Itt ellenzéki barátai biztatására csakhamar kéziratos újság, az Országgyűlési Tudósítások szerkesztésébe fogott, és küldött szét az ország különböző tájain élő megrendelőknek, terjesztve az országgyűlési ellenzéki híreket szerte vidéken. Már maga ez a tény sértő szálka volt a kormány szemében. A diéta befejezése után Kossuth Pesten Törvényhatósági Tudósítások címmel folytatta lapjának terjesztését; a megyegyűlésekről készült beszámolókat arra használta fel, hogy élesen tiltakozzék az ifjak törvénytelen letartóztatása, a kormány erőszakos eljárása ellen. S a kéziratos lap immár nemcsak beszámolt a megyék politikai életéről, hanem – megjegyzéseivel – hatni is kezdett. Miután a hivatalos hatóság eltiltása hiába igyekezett megszüntetni a vállalkozást – hiszen elvileg mindig magánlevelezésről volt szó –, 1837 tavaszán elfogatta Kossuthot és háromévi fogságra ítélte. Utóbb Wesselényi ellen is eljárás indult, ő is három évet kapott, s szabadulásakor – immár vakon – keserűen fakadhatott ki: „Gonoszság és erőszak elmetszették inaimat." Az országgyűlési ifjak vezetőjét, Lovassy Lászlót pedig tízévi börtönre kárhoztatták, s a szerencsétlen fiatalember megőrült a spielbergi vár nedves kazamatáiban…

Kossuthot ellenben nem törte meg a tömlöc: angolul tanult, közgazdasági munkákat tanulmányozott, s amikor megnyílt előtte a börtönkapu, „mint Phönix a tűzből, megifjodva" lépett ki a napvilágra. Engedve az elnyomás szorításán, Bécs beleegyezik, hogy a Landerer kiadó Kossuthra bízza induló hetilapjának, a Pesti Hírlapnak a szerkesztését. A Habsburg-kormányzat úgy vélte, hogy a cenzúra segítségével még mindig jobban ellenőrizheti Kossuth írásait, mintha azok magánlevél formájában, a sajtóellenőrzést kikerülve jutnak el a címzettekhez. Landerernek persze meg kellett ígérnie, hogy adott esetben, ha mégsem bírnak Kossuthtal, felmond neki. Ez utóbbira, a szerződés meg nem hosszabbítása útján, 1844 nyarán sor került, de addigra az 1841 elején indult lap nemcsak szócsöve, hanem valóságos hajtóereje lett az ellenzéki reformmozgalomnak. Előfizetőinek száma a kezdeti 60-ról 5200-ra emelkedett. S ez Kossuth publicisztikai képességének, újításainak volt köszönhető. Ő honosította meg a vezércikket; lendületes, színes stílusával, emlékezetes fordulataival széles rétegekre hatott. A hetilap a politikai közvélemény-formálás eszközévé vált. Kossuth legváltozatosabb témájú vezércikkei egyfajta tartalmi egységbe álltak össze, összefüggő programot képviseltek: a polgárosult köznemesség vezetésével véghezviendő polgári-nemzeti átalakulás ügyét. Az új nemzeti-liberális társadalom létrehozásának „legfőbb tényezőjét" Kossuth Magyarországon a „középrendű nemesség soraiban" lelte meg, ugyanakkor elvetette, hogy e folyamatban a nagybirtoknak kellene meghatározó szerepet játszania, s a reformot a nagybirtok agrárkapitalista érdekeinek körére kellene korlátozni. Így jutott el az önkéntes örökváltságtól az új jelszóig: kötelező és általános örökváltság állami kárpótlással. Így jutott el a nemesi adómentesség felszámolásának követeléséig, a teljes közteherviselésig. Így jutott el az alkotmány sáncainak megnyitásáig: megerősítendő a nemesi ellenzéket, befogadni a nem nemesi, szabad réteget, értelmiségieket, mestereket. Így jutott el a védvámmozgalom meghirdetéséig, a Védegylet létrehozásáig, az ipari fejlődés szükségességének hangoztatásáig. És végül a vasútépítés sürgetéséig. Kossuth a Pesti Hírlapban felhívta a figyelmet a vasútépítésben rejlő gazdaságpolitikai lehetőségekre. Olyan vaspályára gondolt, amelyet a parasztok – evégett egységesített keréktávolságú – szekerei is igénybe tudnak venni. Egy Pest–Fiume vonal, illetve mielőtt az teljes hosszában kiépülhet, egy Vukovár és Fiume közt kiépülő vasútvonal terve lebegett szeme előtt, s ezen át a magyar árukat – Ausztriát megkerülve – a tengerhez, s innen pedig hajóval távoli országokba lehet szállítani.

Mindezek az elképzelések: az önálló, az örökös tartományoktól magát elhatároló magyar politika terve kiváltotta Széchenyi István ellenkezését. Széchenyi 1841-ben Kelet népe címmel könyvet adott ki, majd cikkeket írt Kossuth ellen. A nagy reformer elismerte Kossuth szándékainak őszinteségét, de kifogásolta azt a modort, amellyel elképzeléseit akarta megvalósítani, hiszen szembefordítja népét a Habsburgokkal és „sírba dönti a magyart". Azzal vádolta a Pesti Hírlap szerkesztőjét, hogy népszerűséget kereső és izgató módszerei miatt forradalmat robbanthat ki Magyarországon. A megtámadott 1841-ben Felelet gróf Széchenyi Istvánnak Kossuth Lajostól címmel, majd további cikkekben szállt vitába Széchenyivel. Kettejük vitája 1848-ig húzódott, s a közvélemény úgy látta, hogy Kossuth hívei győztek. Az ellenzék tekintélyes vezetői: Wesselényi, Deák, Eötvös József báró is Kossuth oldalára álltak. 1848–49 eseményei végül mégis Széchenyi aggodalmait igazolták. Kossuth rendkívül tehetséges, ügyes vitatkozó volt. Az időnként nyers hangon vitázó Széchenyivel az idősebbnek kijáró tisztelettel polemizált, korábban ő nevezte el a „legnagyobb magyarnak" is. Ezzel szemben Széchenyi például a Védegyletet gúnyosan-keserűen „Végegyletnek" csúfolta. Tény az, hogy a vita eredményeként Széchenyi elszigetelődött és – reformeszméi fenntartása mellett – a bécsi kormánykörök felé sodródott.

Széchenyi és Kossuth ellentéteinek okairól nemzedékeken át vitatkoztak. Kossuth a szívhez szólt, ahelyett hogy az észhez apellált volna – idézték egyesek a Széchenyitől származó korabeli szemrehányást. Ezért véltek Széchenyiben az ész, Kossuthban a szív politikusára lelni. Ezzel azonban nem fogalmaztak meg hihető érvet, hiszen Széchenyiről aligha lehetne állítani, hogy nem azonosult volna érzelmileg nemzetével és hazájával. Miként a kiválóan vitatkozó, kristálytiszta logikai okfejtéseivel a Pesti Hírlap olvasóit meggyőző Kossuthot is ugyancsak nehéz lenne úgy minősíteni, mintha érvei nem lettek volna logikusak, ésszerűek.

Ugyancsak kettőjük hírlapírói vitája nyomán az a vélemény is szóba került, hogy Széchenyi inkább a „szellemi", Kossuth inkább az „anyagi" reformot helyezte előtérbe. Való igaz, hogy Széchenyi mindenekelőtt az erkölcsi és művelődési színvonal emelését hangsúlyozta, Kossuth pedig sokat foglalkozott gazdasági kérdésekkel. Ám Kossuth tolla alól került ki az a megfogalmazás, hogy "jelenünket és jövőnket szellemi alapra kell fektetnünk, azaz a reformot bizonyos elvekre alapozva kell megvalósítanunk."

Így hát ezen az úton nem fejthetjük meg vitájuk okait. Úgy érezzük, vitájuk alapját kettejük politikai céljainak különbözőségeiben kell keresnünk. "Ellentétük igazi oka abban rejlik – írja Kosáry Domokos akadémikus –, hogy Kossuth a polgári nemzeti állam valamennyi kellékét ki akarja vívni, és abban – bár 1848-ig ő sem gondolt a Habsburg-háztól való elszakadásra – benne rejlett a nemzeti önrendelkezés igénye is. Kossuth nem kerülte a közjogi vitát, sőt felhasználta a nemzeti ellenzékiséget, már csak azért is, mivel általa a maradibb nemesek is könnyebben barátkoznak a reformmozgalommal. Széchenyi viszont ágy látta, hogy mivel a Habsburg-monarchia nemzetközi pozíciója igen erős, konfliktus esetén a magyar mozgalomnak, támogatás híján, el kell buknia." Kossuth felrótta Széchenyinek, hogy a „nemzet közjogi érdekeit nem vette fel működési körébe." S itt nem egyszerűen arról volt szó, hogy a jogász Kossuthtal szemben Széchenyinek ne lett volna érzéke a Habsburgok, az örökös tartományok és Magyarország államjogi viszonyait szabályozó ún. közjogi kérdéshez. Ezek a problémák minden akkori politikus számára napnál világosabbak voltak. Ám Széchenyi a magyar társadalom átalakítását a Habsburg Birodalom keretei között, az uralkodóházzal való összeütközés nélkül képzelte el. Ezzel szemben Kossuth a forradalomban eljutott a nemzeti önrendelkezés igényléséig, s erre használta fel a közjogi viták érvrendszerét.

Széchenyi már fiatalkori barátjával, Wesselényivel is azon különbözött össze, hogy Bécs egyes elhibázott intézkedései mögött nem mindig a rosszakaratot, hanem igen gyakran az ostobaságot, a tehetetlenséget kell keresni. „Ha Bécsben kétszarvú állatot látnak, ördögnek hiszik, pedig csak ökör" – magyarázta. Széchenyi úgy vélte, hogy Kossuth voltaképpen Wesselényi művének nagyobb arányú, ezért várhatóan súlyosabb megtorlást kiváltó folytatója. S attól rettegett, hogy Kossuth fellépése még súlyosabb retorziókat fog kiváltani, mint az 1830-as évek végén.

De nemcsak a politikai célokat, hanem a polgári átalakuláshoz vezető reformok hordozóit tekintve is különbözött Kossuth és Széchenyi felfogása. Abban egyetértettek, hogy egyikük sem a gyenge, politikai befolyással alig bíró polgárságban látta az átalakulás vezető erejét. De abban más-más alapon álltak, hogy Széchenyi a mágnásokat, Kossuth a köznemességet igyekezett megnyerni a történelmi feladatnak. S mindketten idegenkedtek a másikuk által kiszemelt társadalmi erőktől. Voltaképpen mindkettőjük elképzelt útja csak kerülőkkel juthatott előbbre, s utólag talán Kossuth útja látszik kisebb kitérőnek!

Mindenesetre a reformok ügyét az utolsó rendi országgyűlés meg nem oldhatta; a reformok szekerét a forradalom hulláma lendítette ki a kátyúból, 1848 tavasza az, amikor Kossuth kiadja a jelszót: „Emeljük fel politikánkat a pillanat színvonalára!" S ez a politika alakítja meg az első felelős magyar minisztériumot, mondja ki a cenzúra eltörlését, valósítja meg a sajtószabadságot, az örökváltságot, a jobbágy-felszabadítást, a közteherviselést, az új képviseleti rendszert, 1849. április 14-én pedig a Habsburg-ház trónfosztását… Majd következik 1849, Arad, a Habsburg-önkény csaknem 18 éve, a kiegyezés és a „boldog békeidők", majd a ’18-as összeomlás… Széchenyi 1860-ban önkezével vetett véget életének, Kossuth 1849-ig a szabadság és a függetlenség eszméje mellett tusakodott.

Példájuk, vitájuk mit üzen a mának? Hogyan értelmezhetjük napjainkban a két nagy szabadelvű szópárbaját?

Ha a politikát a közösségi dolgok elvszerű vitelének, az ügyek szakszerű intézéseként fogjuk fel, a politikai-közéleti tevékenységnek két szintje van. Egyik szintje: maga a „pártpolitika", mely a politikai hatalom megszerzéséért, megtartásáért folyik. Másik szintje: a „civil politika", melynek célja a közösség sorsát hosszú távon meghatározó folyamatok feltárása, és megoldásukra javaslatok kidolgozása. Ezt nevezték, nevezik sokan „össztársadalmi", „nemzeti" érdekek követelésének. Ennek témái: hogyan alakult a társadalom műveltségi, fizikai, egészségi és lelkiállapota, a termelési eljárások folytonos korszerűsítése, a lokális és globális közösségek viszonya stb. Persze ezek a témák szerepet kaphatnak a pártpolitika programjaiban is, hiszen állást kell foglalnia a közösség „sorskérdéseiben", a hatalom erős eszköz ezek alakításában. Így a politika e két szintjének szükségszerűen együtt kell élnie. A torzulást az idézi elő, ha az egyik szint teljesen maga alá gyűri a másikat, mint ez a 20. századi Európa nem egy országában történt. Ekkor a pártpolitika – egypárti vagy többpárti politika – teljesen rátelepedett a hagyományosan gyenge „civil politikára", s így az egész közélet azonossá vált a pártpolitikával.

Ma az európai társadalmaknak olyan döntéseket kell hozniuk, amelyek évszázadokra határozhatják meg a nép sorsát. Az információs társadalom kialakulása, az újabb ipari-technikai forradalom, az emberi érintkezési rendszerek átformálódása, a termelés, a kereskedelem és a polgárok mozgásának globalizálódása új életkörülményeket teremt az egyház és a helyi közösség számára. Ki fogja ezeket a lehetőségeket felmérni, a helyi érdekeket megfogalmazni és reális ismeretek birtokában összhangba hozni a világ új lehetőségeivel és kényszerkörülményeivel?

Olyan kérdések ezek, amelyekhez hasonló súlyú és nagyságrendű „sorskérdések" a reformkor nagy nemzedékét foglalkoztatták.

Láttuk, Széchenyi hogyan válaszolt az akkori sorskérdésekre. Fokozni a közösség erőkifejtő tevékenységét, a nemzetmegtartás programját követni, meghonosítani a Duna völgyében az élenjáró szellemi áramlatokat, új közösségi fórumokat teremteni, Akadémiát, Nemzeti Kaszinót, amelyek a polgári nyilvánosságnak, a társalkodásnak, a véleménycsiszolásnak a fórumai lehettek. Akkor ez a program a közösség életét hoszszú távon meghatározó célok követését jelentette: gőzhajózást, folyószabályozást, hídépítést. Jelentette: szembefordulni a közvéleményt alapvetően befolyásoló „szalmaláng" hazafisággal, szembefordulni a szakértelmet a nemzeti demagógiával pótló parlagias közgondolkodással. Jelentette: megbecsülni a szívós napi szorgalmas munkát. Jelentette: építeni, alkotni, hatni, nyelvet művelni, népet gazdálkodni tanítani… Kétségtelen, hogy ez a program nem ütközött naponta a Habsburg-hatalom erőivel. Sőt, az akkori közigazgatási apparátus értelmes tagjai, például József nádor, segítették a Széchenyi-akciókat.

Kossuth viszont így közelítette meg az akkori sorskérdéseket: széles politikai nyilvánosságot, tömeges politizálást, minél több embert mozgósítani a politikai döntésekhez, politikai pártot teremteni és megragadni a hatalmat, a hatalom eszközeivel elérni a polgárosodás céljait. Ez a program természetesen – hangos politikai csatákban – ütközött a kormányhatalommal.

Tehát nem is a politika elvi céljaiban, hanem az eszközökben, a célhoz vezető utak megválasztásában voltak kibékíthetetlen ellentétek Kossuth és Széchenyi között. Napjainkban pedig – figyelembe véve a tavalyi magyarországi választásokat is – a reformkor két kiemelkedő alakjának vitája azt üzeni: igenis szükség van a „civil politizálásra", hiszen a pártpolitika professzionista művelői napi elfoglaltságaikban nem adhatnak tökéletes válaszokat a nemzet sorskérdéseire, így a pártpolitika mellett vissza kell állítani a civil szervezkedés becsületét. A közélet két egyenlő értékű részéről van ugyanis szó. Igaza van Glatz Ferencnek, az Akadémia volt elnökének, amikor ezek egykori hordozóinak „összebékítését" javasolva írja: „Mi mindig sürgettük egy köztér kialakítását, ahol a »legnagyobb magyar« Széchenyi, a modern magyar politikai kultúra meghonosítója, Kossuth, na és a királyi származás ellenére is polgári adminisztrátor, József nádor főherceg, valamint a bölcs politikai konszenzus képviselője, Deák »azonos nagyságú« szobrot kapna…"

Befejezésül a négy nagy közül mégis térjünk vissza Kossuthhoz. Acsády Ignác, a kor történésze, aki egy nemzedékkel később született, de alig tíz évvel élte túl a nagy politikust (1906-ban halt meg), A magyar jobbágyság története című munkájában írja: „A nemzeti államnak megteremtése, az alkotmányos jogok kiterjesztése, az egyéniségnek a középkor politikai és egyházi igája alól való felszabadítása volt a kor jelszava. És a szabadelvűség. Kossuth főleg szociális szellemével a szószéken, az irodalomban, a műszaki haladásban legyőzhetetlen fegyvereket kovácsolt a maga számára. A kor ez uralkodó eszméit senki magyar kortársai közül olyan mélyen magába nem szívta, senki a valósításukhoz szükséges erkölcsi bátorsággal és szervezőképességgel nem rendelkezett, mint Kossuth… Az ő géniusza szabadon szárnyalt a kényuralom közepette is, s lelkének kimeríthetetlen erejét a hatalom sem megmételyezni, sem megijeszteni nem tudta. Mint minden igazi nagyságé, az ő tekintete is az egészre, az általánosra irányult és az össznemzet minden érdekét végtelen szövevényességében egységesen fogta fel. Eltanulta Széchenyitől és Deáktól mindazt, ami törekvéseikben életrevalónak látszott, s amiért a nemzeti politikusok már jóval előre ösztönszerűen vagy tudatosan küzdöttek. Ami nemeset és nagyot a magyarság testi-lelki tehetségeinek kifejlesztésére valaha kieszeltek, amit az irodalom sokféle, de enyhébb változatban hangoztatott, az lelkében mind ellenállhatatlan erővé hatványozódott. Vele megjelent a rég várt megváltó. Beszélt elbűvölően, és cselekedett csodaszerűen. Nevével fűződött öszsze örökre a jobbágyság felszabadítása, a tömegek rabláncainak széttörése, s ez teszi emlékezetét feledhetetlenné az új, egységes magyar nemzet mindazon rétegeinél, melyek a rendiséggel végképp leszámoltak. Természetében rejlett, hogy nagy tömegekkel tudott dolgozni, előbb az olvasóközönség ezreivel, azután a nép millióival. Az ő nemesül érző szíve, igazságért hevülő lelke, nagy politikai ítélőképessége és messzemenő tekintete felfogta a jobbágykérdés egész jelentőségét."

Igen, ez volt Kossuth. Ezért tisztelegtünk a tavaly számos alkalommal és helyszínen mi magyarok, szerte a világban, történelmünk egyik legnagyobb alakja előtt.

Mihálka Zoltán újságíró, szerkesztő, történész (Grabác, 1934). Tanítóképzőt végzett Szatmárnémetiben, majd történelem szakot Kolozsvárott. 1957-től 1990-ig a bukaresti Előrénél dolgozott, ezután aKelet–Nyugat és az Erdélyi Napló munkatársa nyugdíjazásáig. Írásai a romániai magyar sajtóban jelentek meg az évek során.