Demény Lajos

Gróf Széchenyi István, Nagyvárad és Bukarest

Bihar vármegye elöljárósága kéri Széchenyi Istvánt, hogy járuljon hozzá a róla való arckép elkészíttetéséhez

Gróf Széchenyi István 1821 derekán járt első ízben Nagyváradon, még mielőtt erdélyi útjára indult volna. A harmincas évek közepén két mozzanat fűzte szorosabbra viszonyát Biharhoz és Nagyváradhoz. Bihar vármegye „tekintetes karai és rendei” valamikor 1835 végén vagy 1836 legelején azzal a kéréssel keresték meg, hogy járuljon hozzá a róla való arckép elkészíttetéséhez Bihar vármegye elöljárósága számára. Erre válaszolt gróf Széchenyi István 1836. február 11-én Pesten keltezett levelében. „Tetteim oly csekélyek, honosaimnak személyem iránti vonzódása ellenben annyi esetben oly érdemem fölötti, hogy igen-igen érzem, a tekintetes karok és rendek kívánata is képmásomat bírni sem lehet annyira jutalom, mert erre ok sincs, mint inkább egyik példája, mennyire méltatja a magyar a becsületes tiszta honi szándékot is, és így mily bérre tarthat az igazi érdem számot.” Szerénységére valló kezdő sorai után, kérte a bihariakat, hogy válasszanak erre „magasabb polcon” álló „érdemes" hazafi személyét, s „nem engem, kiben egyenesen megvallva, csak az a kis lélek ér tán valamit – melyet festeni nem lehet – de kinek sárgás, ráncteli képe és soványka törődött teste képnek sehogy se való.”

Széchenyi István javaslatára Barabás Miklós festi meg álló arcképét

Ha mégis le akarják maguknak másoltatni, „határon túl finnyás lenni egyébként” nem akar. Mi több, felkérésükre javaslatokat is tesz a gyakorlati megvalósításra vonatkozóan. Jelzi, hogy országgyűlés után más programja nem lévén, egy darabig, mielőtt Orsovára utazna, Pesten lesz. „Pest volna tehát a hely, hol a festés végbemehetne.” Ez annál is inkább teljesíthető lenne, mert valami – mondhatni igen szerencsés véletlen – csak kevéssel ez előtt hozott egy igen derék s ügyes festőt e hazai központba. Neve Barabás Miklós, szülőföldje Erdély, mintája Olaszország remekei, melyekkel lelkesen s gyakorlatilag összebarátkozott.” Barabás Miklóst ajánlotta tehát a nagyváradi vármegyeházában elhelyezendő festmény elkészítésére, aki 1831-től két évig Bukarestben tartózkodott, ahol elismert és keresett arcképfestő lett. 1834–1835-ben kétévi itáliai tanulmányúton tökéletesítette felkészültségét és művészetét. Nem kizárt, hogy Széchenyi akkor ismerte meg Barabás Miklóst, amikor Veronese Európa elrablása című alkotásáról Velencében készített másolatát Pesten kiállította. 1835-ben ennek a reméltnél is nagyobb sikere volt, sokan csodálták meg. Különben már ugyanebben az időben Barabás a Széchenyi család megszokott vendége volt, időnként náluk ebédelt. Csalhatatlannak bizonyult Széchenyi szeme és művészi érzéke. Az arcképkészítés műfaját és technikáját mesterien művelő Barabás korának szinte minden kimagasló egyéniségét megörökítette. Azért is figyelemre méltó Széchenyi javaslata és jótállása, mert mindezt a festőről kialakított véleményével kísérte. Meggyőződése szerint „ha nem is egy különös s szép arcú s szép testű embernek fogják bírni mását”, a Barabás alkotása „mint kép elrútítni nem fogja” a vármegyeház palotáját, mert „ez okvetlen talpraesett munka leend”. A levélíró szerint a bihariak gesztusukkal nemcsak annak adják jelét, hogy „Széchenyi Istvánt igen megbecsülik, s ha lehet, a hűségnek még erősb láncaival kötik magukhoz”, hanem „Barabás Miklós képírót, hazánkfiát is gyámolítják, elősegítik”. Széchenyi közölte a festő pesti címét, midőn a fentiekhez hozzáfűzte: „Az említett igen becses s ritka ügyességgel bíró festőnek lakja Pesten a Nákó-ház, Rakpiacz.” Bár csekély, de újabb adalék volt ez Barabás életútjához. Ezek voltak az előzményei annak, hogy Barabás Széchenyi álló arcképét megfestette.

Széchenyi vallomása Erdélyről

Nem volt egyedülálló a Bihar vármegyei rendek és karok rendelése, de a kezdeményezés országos visszhangra talált. Gróf Széchenyi István életnagyságú képei szerte az országban, a Magyar Tudományos Akadémiától a vármegyeházakon át el egészen az egyes városi intézmények és kaszinók termeiig, mindenütt megvoltak.

Különös népszerűségét a magyar szellemi életben erősítette az általa Pesten létrehozott Nemzeti Kaszinó. Ennek mintájára az egész országban helyi kaszinók alakultak. A szervezők között volt Bölöni Farkas Sándor is, aki a nagyenyedi kaszinó nevében 1833. augusztus 25-én írt levelével fordult hozzá. Bár Széchenyi válasza csaknem egy kerek évig váratott magára, de annál érdekesebb, mert benne Erdély kivételes szerepéről ejt szót az egész magyarság életében. Szerinte „Erdély fogja, remélem, s úgy reméli minden hazafi, kinek nemcsak ajkán él a honszeretet, megmutatni az emberiségnek, a világnak, hogy az anyaföld imádása, a törvényekhez lelkiismeretesen [való] ragaszkodás alkotják az igazi polgárt, s hogy csak az, kinek keblét ilyen érzések melegítik állhatatosan, lehet valódilag hű törvényes fejedelméhez is. Erdély fogja megmutatni, mit művelhet, mennyi szerencsét áraszthat az emberek közé tiszta szándék, mértékletesség, állhatatosság s férfiúi elszánás.” Örömét fejezi ki afelett, hogy a „Pesti Casino útján rokon hazánkban több Casinok indultanak meg." Tevékenységük Erdélyben csak úgy lesz hasznos, ha a „csinosodást, nemzetiségünk erőltetés nélküli terjesztését, műveltebb szokások s szebb indulatok” ápolását fogják szolgálni. Óva intett az ellen, hogy a létrehozott és felállítandó kaszinók „a mindent eldísztelenítő betyárságnak és sötét cimboraságnak fészkeivé” aljasodjanak. Látjuk ebből is, hogy Széchenyi ellenezte az erőltetett elmagyarosítást, amiről az akadémia közgyűlésén 1842-ben egyértelműen kifejtette véleményét, álláspontját.

Széchenyi István Bölöni Farkas Sándor művét méltatja

Alig pár héttel a már idézett sorai után, 1834. szeptember 10-én Széchenyi megint írt Bölöni Farkas Sándornak. Megköszönte a szerző Amerikai utazás című könyvének neki ajándékozott példányát. Noha Széchenyi levelét már régen közölték a temesvári Történelmi és Régészeti Értesítőben, a feledésbe ment sorokat érdemesnek tartom egészében idézni. „Mily kimondhatatlan kellemes pillanatokat éltem Amerikai utazások olvastában, nem magyarázhatom – kezdi levelét Széchenyi. – Bár lette volna órák és napok! De kezembe vévén a drága könyvet, már többé nem tehettem félre. Hála a Mindenhatónak, hogy ezen könyv napvilágra jött; haszna honosinkra nézve kiszámíthatatlan. Azon jó, mellyel telides-teli van, oly világosan, annyi érdekkel s oly kímélve közöltetik az olvasóval, hogy az áldott mag, mely belőle váltig hull, még roszszabb földön is kikelne, mint a mienk. A nékem ajándékozott példányt legkedvesebb kincseim közé számlálom; s nem szünendek megjelenéséért mindig legforróbb hálával viseltetni, mert eddigelé hasznosb és szebb ajándékkal tudtomra s belső meggyőződésemnél fogva senki meg nem tisztelé a magyar hazát és közönséget, mint Ön! Élet, erő és siker legyen Ön felett!”

Széchenyit a nagyváradi kaszinó tiszteletbeli tagjává választják

E magasztos és találó méltatás után kanyarodjunk vissza az intézményteremtés mindennapjaihoz. Az országszerte létrehozott helyi kaszinók között a Bihari Caszino Egyesület is azzal fejezte ki elismerését a kezdeményező gróf Széchenyi István iránt, hogy tiszteleti tagjává választotta, amit 1835. december 14-én keltezett levelében tudomására hozott. Széchenyi szerint csak a kaszinó „tagjainak szerfeletti kegyessége tulajdonítja” neki a kezdeményező szerepét, érdemét, mert – mint írja – „magam pedig éppen nem vehetem érdemül, miután erősen hiszem, hogy számosb magyar – állította volna őt a sors az én helyemre – hasonlót s még tán többet mívelt volna, mint mit én igyekeztem imádott hazám javára cselekedni…, mert legyen bármily becsületes szándékú, bármely erős akaratú a jégtörő egyes férfi, előbb-utóbb mégis szívrepedve kellene roskadnia az előítélet, irigység és hiúság rakta ezer meg ezerféle akadályok nyomasztó súlya alatt, ha rögös ösvényén azonnal rokonérzésű segédekre, javaslás, serkentés, vállalás által támogató oly nagylelkű bajtársakra nem találna, melyeket a Bihari Nemzeti Casino nemes tagjaiban van szerencsém tisztelni.”

Magyarok Bukarestben a 18. században és a 19. század elején

Gróf Széchenyi István tudományos- és művelődésiintézmény-teremtő törekvése hatással volt a Kárpátokon kívüli szórványban élő magyarságra is. Az oda sodródott magyar értelmiségiek, főleg orvosok, gyógyszerészek, festők, tanítók, mérnökök és a bukaresti református lelkipásztor Sükei Imre karolták fel a magyar anyanyelvű felekezeti és oktatási intézmények felállítását. Törekvéseiknek célja a magyar önazonosság megőrzése, felkarolása volt. Nem véletlen, hogy kiváltképpen a kálvinista egyházközség és annak vezető egyénisége lett a kezdeményező.

A 18. század második felében, de még inkább a 19. század elején a Havaselvére való viszonylag jelentős magyar kivándorlásra a szakirodalomban már régen felhívták a figyelmet. Ha kezdetben a folyamat hátterében elsősorban politikai okok voltak, idővel a gazdasági és társadalmi tényezők kényszerítették vándorbotra a jobb megélhetést kereső magyar szakmunkásokat, kézműveseket, kereskedőket, értelmiségieket vagy mindazokat, akik csak pusztán képzetlen kétkezi munkájukat tudták felajánlani. Utóbbiak között a székelyek álltak az első helyen.

A II. Rákóczi Ferenc nevével fémjelzett szabadságharc üldözöttjei alkották a kivándorlók első nagyobb számú csoportját még a 17. század végén és a 18. század elején. Ők voltak azok, akik érezték közösségi életük megszervezésének szükségét. Abban az időben a templom, a felekezeti élet volt az egyetlen, amely a nemzeti önazonosság megőrzését igénylők számára biztosíthatott némi lehetőséget, annál is inkább, mert a befogadó közeg mind nemzeti, mind pedig felekezeti szempontból különbözött az övékétől. A havaselvi románság, de a moldvai is a görögkeleti ortodox vallást követte, míg a bevándorló magyarok nagyobbára katolikusok és kálvinisták, kisebb mértékben unitáriusok és evangélikusok voltak. A katolikus és a református-kálvinista felekezeti élet havaselvi önszerveződését legalábbis magyar vonatkozásban a 18. század elejére teszik. Ekkor említik a legrégebbi magyar református templomot Bukarestben, de annak kezdeteit mély homály fedi. 1751-ben épült fel a havaselvi fővárosban a Bărăţia (Barátok temploma) néven ismert kőtemplom. A katolikus egyház viszont egyetemes jellegénél fogva kevésbé volt a nemzeti önazonosságot felkaroló felekezet, noha – eddigi ismereteink szerint – a bukaresti katolikus templom udvarán működött az első magyar iskola.

Sükei Imre a bukaresti református hitközség megalapítója

Fordulópontot jelentett a bukaresti magyar kálvinisták életében az 1815. esztendő. Ekkor érkezett a havaselvi fővárosba a Küküllő vármegyében, Szőkefalván született Sütő, másként Sükei Imre, aki május 14-én magyar anyanyelvükön prédikált hívei előtt a bukaresti lutheránus német, pontosabban szász templomban. Az 1793-ban született Sütő Imre Kelemen középiskolai tanulmányait a Kolozsvári Unitárius Kollégiumban végezte, és ugyancsak ott iratkozott be a teológiára. Kihágásai miatt innen kizárták, és az 1810 és 1815 májusa közötti időszakból eddig semmit sem tudunk róla, még azt sem, ha unitárius vallásáról mikor és milyen körülmények között tért át a kálvini hitvallásra. 1815 májusában vagy valamivel korábban Bukarestbe érkezve, ő már a Sükei családnevet viselte, ahol rögvest hozzálátott a Bukaresti Evangélikus Református Egyházfelekezet megszervezéséhez. Pár nappal az első prédikációja után, pontosabban május 22-én Deák György Dudeşti negyedben lévő lakásán 77 kálvinista, közöttük Szentgyörgyi Mihály, a későbbi főkurátor, Nagy János ismert kocsigyártó, Kis György mészáros és szarvasmarha-kereskedő, Gardó Mihály, Erdöly László, Bereczki Károly, Czakó Mihály, Szabó Ferenc, Makrai István, Ökrös Bálint, Gombkötő István, Vántsa Mihály és mások a református egyházközség felállításáról döntöttek, és Sükei Imre javaslatára lefektették a felekezet első működési szabályzatát, rendtartását. Az istentisztelet alkalmatlan időpontja és főleg a kálvinisták lehetőségeit meghaladó évi bérlet arra kényszerítette a papot és híveit, hogy saját templom felépítése céljából gyűjtést kezdjenek soraikban. A kezdeményezés megint csak Sükei Imrétől származott. A felajánlott, de főleg a valójában begyűlt összeg viszont nem volt elegendő egy megfelelő telek vásárlására és rajta a templom felhúzására. Sükei Imre az általa régebbről ismert zágoni Szentkereszti Zsigmond nyugalmazott lovassági tábornokot kereste meg levelével. Ez a maga rendjén 1818. szeptember 14-én levelet írt Bodola János erdélyi református püspökhöz, kérve Sükei Imre gyűjtésének engedélyezését Erdélyben. Ennek birtokában Sükei Jeremiás István kíséretében még 1818 végén elkezdte Erdélyben a gyűjtést, amit aztán Magyarországon is folytatott.

Telekvásárlás és templomépítés

A begyűlt pénzből a református felekezet megvásárolta Ilinca Cârpenişanca bojárné telkét a rajta lévő épületekkel. A telek a bukaresti Tölgyfa negyedben (Mahalaua Stejarului) a lutheránus templom tőszomszédságában volt, nem messze a későbbi királyi palotától, a mai román főváros kellős közepén. A gyűrűspecséttel ellátott adásvételi elismervényt az eladó Nagy János kocsigyártó nevére állította ki 1819. október 24-én. Ebben elismerte, hogy a telek árát, azaz 2650 tallért neki készpénzben kifizették. Itt kapott helyet a papi lak, a nemsokára létrehozott felekezeti magyar tannyelvű iskola és a kántortanító lakása. Az újabb bukaresti, erdélyi és magyarországi adakozásokból szerzett pénzen Sükei már 1820-ban hozzálátott a templom felépítéséhez. Ez fából készült, ami az akkori Bukarestben nem volt egyedülálló. 1821 karácsonyán Sükei már az új templomban hirdette Isten igéjét és tartotta meg az ünnepi úrvacsora osztását. A fatemplomot 1858-ban Koós Ferenc lebontatta, és helyébe az 1958-ban lebontott kőtemplomot húzatta fel. Hogy hogyan nézett ki az eredeti református fatemplom, azt legalábbis eddig a korabeli egyházközségi pecsét ábrájából ismerjük.

Sükei Imre 1849. január 19-én bekövetkezett haláláig állt a Bukaresti Református Egyházközség élén, előbb mint egyszerű lelkipásztor, majd később mint esperes. Viszontagságos életében a szórványokra jellemző rágalmazásokból is bőven jutott neki. De akadtak mindig férfiak, akik még életében elismerték és méltányolták fáradozásait, felismerték rendkívüli rátermettségét. Prédikált és írt anyanyelvén, németül és románul, jól ismerte az angol és francia nyelvet, jártas volt a latinban. A törökországi Izmirtől, Burszától és Isztambultól Ausztriáig, Poroszországig, Franciaországig, Svájcig és Angliáig végigjárta a protestáns Európa jelentős részét és a törökországi követségeket. Néhány magyar, német és román nyelven tartott prédikációjának szövege nyomtatásban is megjelent. A külön füzetekben Pesten, Brassóban és Nagyszebenben kiadott prédikációit terjesztette. Lefektette egyházközsége szilárd alapjait, s mindezt főleg az erdélyi, magyarországi és külországi gyűjtéseiből.

E. L. Blutte bukaresti angol főkonzul a kálvinisták pártfogója

Törökországban az ottani angol, svéd, holland, porosz, francia és más követségeken, a nyugat-európai országokban folytatott gyűjtő útjában jelentős összegekre tett szert. Csak a poroszországi kéregetéséből, ahol prédikált és terjesztette nyomtatásban megjelent prédikációját, mintegy 35.000 tallért gyűjtött össze egyházközsége fenntartására. Itt említjük meg, hogy Sükei a bukaresti angol főkonzul, E. L. Blutte hathatós támogatását élvezte. Túl azon, hogy az angol főkonzul részben saját költségére Lipcséből rendelt és hozatott a bukaresti református templom számára orgonát, E. L. Blutte Sükei pártját fogta a francia és orosz főkonzulokkal szemben és akkor is, amikor a Nikápolyban székelő Majolani ferences olasz püspök megrágalmazta. Maga Sükei írta 1832. július 19-én Kolozsvárra az Erdélyi Református Egyházkerület Főkonzisztóriumához intézett levelében: „A Nagy-Britanniai generalis agens méltóságos Blutte Emanuel Lajos úr, látván az idevaló olasz pap Májolani úrnak a protestánsok iránt viseltető érzéseit s törvénytelen tetteit, todomást tett az európai protestáns fejedelmek képviselőihez Konstantinápolyba.” A bukaresti hitközség bevételi naplójába a húszas évek derekán pedig az alábbiakat jegyezték fel: „Halhatatlan nevet érdemelnek a nevezetteken (a felsorolt adakozókon – D. L.) kívül Stratford Canning Miniszter (isztambuli angol követ – D. L.) Őexcelentiája és E. L. Blutte generális agense a Nagy-Britanniai Királyi Felségnek.” A Sükei Imre által szervezett gyűjtésekből szerzett pénzből a felekezet tanítói és kántortanítói lakást, állandó fizetést biztosított nekik, de a papnak és a segédlelkésznek is; két tehetséges bukaresti magyar fiatalt taníttatott Kolozsvárott, a Református Kollégiumban.

Sükei Imre Kis György leányával, Máriával kötött házasságából született két fiát Nagyenyeden és Kolozsvárott taníttatta. A hírlapíró Sükei Károly 1848-ban a márciusi fiatalok egyik markáns egyénisége, felcsapott honvédnek és Perczel Mór segédje lett.

Sükei Imre levelei gróf Széchenyi Istvánhoz

A bukaresti református lelkipásztor ápolta kapcsolatait a magyar szellemi élet élvonalbeli személyiségeivel. Életpályájának jellemző mozzanata az a két levél, amelyeket gróf Széchenyi Istvánhoz címzett, ahhoz a férfihoz, akinek egyik jelentős kezdeményezése volt a gőzhajózás megnyitása a Dunán egészen Galacig és a Fekete-tengerig. Különben 1834-ben meglátogatta Alexandru Ghica havaselvi fejedelmet, kapcsolatban állt neves bukaresti nagybojárokkal.

Havaselvi kapcsolataival több tanulmány és cikk foglalkozott eddig is, de tudtommal Bitay Árpád volt az első, aki megjegyezte egyik tanulmánya végén, hogy Cristian Flechtenmachernek a két Széchenyit dicsőítő 1839-ben kiadott román költeménye „szerves összefüggésben van az első bukaresti református magyar pap, a Kisküküllőből, Szőkefalváról származó lelkes Sükei Imre…, bukaresti szép egyház- és iskolaalapító buzgóságával.” Bitay Árpád sejtette tehát Sükeinek Széchenyihez fűződő viszonyát, de azt már nem tudhatta, hogy a bukaresti lelkipásztor két levelében kereste meg kora legnagyobb magyarját. Mindkét levelet a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában őrzik a Széchenyi-gyűjteményben. Az első levél keltezetlen, de minden bizonnyal 1832-ben vagy 1833-ban írta Pestről, amikor Sükei ott tartózkodott. Tájékoztatta Széchenyit a Bukarestbe kivándorolt magyarok között végzett munkájáról. Az elszármazott magyarok szerinte a felekezeti élet és az iskola hiányában „nemzetiségeket s magyar nyelveket nem gyakorolhatták mindaddig, míg engemet is megszólított a mennyei úr, mint hajdan a maga szolgáját: Menj ki a te lakhelyedből és a te rokonaid közül arra a helyre, melyet én mutattam ki neked!” Előadta, hogy a „jóltevők segedelmével” telket vásárolt. Azután Isztambulba utazott és az „ausztriai, anglus, hollandus, svékus követek… tulajdon adakozásokból egy templomot és paróchiát építtettem”, amelyben „nemzeti nyelven hírdetem ott a virtust és erkölcsöt". Sükei levelét mély nemzeti és magyar történelmi tudat hatja át, melynek szellemében fejti ki egész tevékenységét a bukaresti magyarok és mindenekelőtt a reformátusok között. Jellemző minderre az alábbi különben meglehetősen nehézkes körmondat: „Nem emlékezhetem vissza öröm nélkül amaz elenyészett századra, mikor a világnak több sötét országi között, a mi országunkban is feltettszett vala dicső nemzetünk csillaga halhatatlan emlékezetű Geyza fejedelmünk és Szent István első magyar királyunk alatt, és nem titkolhatom el azon való örömérzésemet, hogy nemzetünk az Ottomana Porta birodalmában is nemzetségét s nyelvét virágzásba kezdi hozni… a nemzetiségi és a magyar nyelv ösztönöz tehát engemet (nemcsak magamból, hanem más nagylelkű magyarok tanéttásából indulván ki), hogy a Nemzeti Magyar Tudós Társaság praesese (=elnöke) itthon nem létében, de különben is, főméltóságodhoz, mint ezen Társaság vicepraesesséhez… folyamodni, hogy… szent célomat úgy tekintvén, mint a magyar nyelv külföldön is lehető gyarapodására nem kis fontosságú eszközt, a Felséges Királyi Consiliumnál (=Magyar Királyi Helytartótanácsnál) egy concessát (=engedélyt) kieszközölni, s azt nékem kezembe szolgáltasson, mellyel én a nemes haza kebelében az elébbvaló magyar nemesi renden lévőket segedelem végett megkereshessem.” Talán nem tévedünk abban, hogy a zárójelbe tett megjegyzésével Sükei Széchenyinek az 1830-ban és 1831-ben megjelent Hitel és Világ vagy Wesselényi Miklósnak a Balítéletekről című műveire gondolt, melyeket Pesten való tartózkodása alatt bizonyára elolvasott. Ezekből inspirálódott intézményteremtő törekvéseiben, amikor a „nagylelkű magyarok tanéttását” említette.

A bukaresti Magyar Intézet felállításának terve

Nem véletlen, hogy Sükei Széchenyihez, a Magyar Tudományos Akadémia létrehozójához fordult tervével. Az adományokból begyűlt összeget – mint írja – „a fennforgó idegen tudományban”, vagyis Havaselve fővárosában, Bukarestben „egy Magyar Institutumot állíthassak, melyet nemcsak az ottvaló magyarok, hanem más idegen nemzetbeli személyek is példának ritka és fontos voltához képest fognak tartani." Ezt a gondolatot szándékozott sugallni aláírásával is: „Sükei Imre m. p. oláhországi bukaresti magyar pap s azon magyar gyülekezet felállítója."

Még akkor is, ha tervét nem valósíthatta meg, Sükei történelmi távlatokban mérte fel a tennivalókat. Ki tagadhatná, hogy a Kárpátokon túli Romániában a szórványban élő magyarságnak hasznos lehetne ma is egy Magyar Intézet, amely önálló és akadémiai jellegénél fogva olyan teendőket láthatna el, amelyeket más kisebbségi intézmények nem valósíthatnak meg. Elgondolása szerintem ma is időszerű.

Sükei Imre Széchenyihez írt második levelét Bukarestben 1838. június 9-én keltezte. Ismerve a gróf kapcsolatait a havaselvi fejedelemmel és az előkelő bojárokkal, figyelmébe ajánlotta Dumitru Topliceanu nagybojárt, a fejedelmi udvartartás vezetőjét, aki szerinte „nemzetünk mellett hév lánggal" emeli fel szavát és „mindenekfelett idetelepült magyarjainkat példás buzgósággal" pártolja, közülük „némelyeket hivatalba, országos szolgálatba" helyez, míg másoknak „naponként élelmet" oszt. Kérte tehát Széchenyit, hogy köszönő levelével keresse meg a román bojárt, mely levelet éppen Sükei Imre maga, a „bukuresti magyar egyházi gyülekezet lelkésze és alapítója, s több oláhországi reformátusok superintendense” juttasson Dumitru Topliceanu nagybojárhoz.

Nem titok, hogy Sükei kezdeményezésével a Havaselvén élő szórványmagyaroknak az ország hivatalosaival kialakítandó jó viszonyát óhajtotta szolgálni. Saját, több mint két évtizednyi tapasztalatából tudta, hogy menynyire üdvös és hasznos, sőt égetően szükséges a két nép közötti baráti kapcsolat ápolása. Maga is példát mutatott ezen a téren, amikor román nyelvű prédikációját az egyik bukaresti román lapban közölte. Benne a havaselvi fejedelmet köszöntötte a románoknál különös népszerűségnek örvendő húsvéti ünnepek alkalmából. Gesztusával üzen a mának, még akkor is, ha a kinyújtott jobb nem mindig talál kellő viszonzásra.

Demény Lajos történész, kutató, tanár (Kisfülpös, 1926). A szentpétervári egyetemen végzett 1956-ban, itt doktorált, Bukarestben tanított, az Akadémiai Kiadónál volt szerkesztő, a N. Iorga Történettudományi intézetben kutató, jelenleg főmunkatárs. 1989 után rövid politikai pályát futott be mint kormánytisztviselő, szenátor. Az MTA külső tagja, román és magyar nyelven publikált szakkiadványokban, társszerzőként kötetekben, több könyvet írt és szerkesztett.