A váradi és micskei

Baranyi család

A nemes vagy nemesség fogalmát történelmi ismereteink, netán megélt tapasztalataink alapján különböző módon értékeljük. Az 1950-es évek után felnőtt generációk nemességgel kapcsolatos ismeretei általában hiányosak, ezért a megnevezés sokakból rokonszenvet, de ellenszenvet is kiválthat. Általában annyi ismerettel rendelkezünk, amennyit a második világháború utáni oktatáspolitika engedélyezett és az iskolában belénk sulykoltak.

A hivatalos propaganda évtizedekig a nemesség népellenes kizsákmányoló mivoltát hangsúlyozta, és ez folytatódott a felszámolásukat, jobban mondva kirablásukat és elüldözésüket követően is.

Történelmünk folyamán a nemesség fontos szerepet töltött be a magyar társadalomban, a politikai és gazdasági életben egyaránt. Míg a főnemesség kiemelkedő alakjairól ismereteink viszonylag számottevőek (Széchényi, Wesselényi), addig a köznemesség évszázados szerepéről kevesebbet tudunk.

A váradi és micskei Baranyiak nagy kiterjedésű birtokaik által biztosított gazdasági erejüknél fogva, valamint a társadalmi és gazdasági életben betöltött funkcióik révén Bihar vármegye legjelentősebb és legismertebb nemesi családjai közé sorolhatóak. A nagy múltú família gazdasági és politikai befolyását a haza és a köz szolgálatába állította, s ennek társadalmi és az uralkodó általi elismerése sem maradt el. A Baranyiak között találunk fő- és alispánt, országgyűlési képviselőt és királyi tanácsost, de a megye vezető testületeiben is ott találjuk nevüket. Szolgálták a hazát II. Rákóczi Ferenc katonájaként vagy ’48-as tisztként is, de templomépítő, egyháztámogató tevékenységük is nagy jelentőséggel bírt. Az idők folyamán a Baranyi család tagjai katonai pályára léptek vagy polgári foglalkozást választottak: orvosok, ügyvédek, tisztviselők és kereskedők lettek.

A századok során a családból többen lakóhelyet változtattak, más megyébe költöztek. Jelen ismertetőnk – a váradi és micskei előnévhez hűen – a családtörténet bihari vonatkozásait tárja fel. A kutatás során a családfa főbb hajtásának leírásához Baranyi Barnabás és Baranyi Katalin leszármazottak szolgáltattak családtörténeti adalékokat. A szerző ezúttal is megköszöni eligazító közreműködésüket.

A kezdetek

A család első említett őse (1495-ből) Bernát1. A következő hiteles adat Baranyi László 1642-ben2 nyert címeres leveléhez kapcsolódik, melyet 1643-ban hirdettek ki Abaúj vármegyében. Innen költöztek a család egyes tagjai Váradra. Itt született Mihály (1664–1692) és testvére, György (1645– 1684), akik Várad eleste után a török elől (1660) Debrecenbe menekültek. Mihályt az 1688-as szentjobbi megyegyűlésen másodalispánnak választották. Tisztségét 1690-ig viselte, ezt követően haláláig Debrecen főbírája volt. 1691-ben új címerlevelet kapott és a váradi előnevet ettől az időtől használhatta. Kiegészítésként ehhez járult egy kúria Hegyközcsatárban és több helyen szőlő.

A váradi előnevet szerző Mihálytól származik a család úgynevezett debreceni ága, mely 1929-ben kihalt.

A másik testvér, György ágát fia, Miklós (1680– 1756) vitte tovább, aki 1711–1717 közt Bihar vármegye főjegyzője, 1717–1725 közt alispánja, majd a hétszemélyes tábla bírája volt. Ő kapott előbb 1729-ben Tamáshidára, majd 1749-ben Micskére adománylevelet, az utóbbihoz 15 településen kisebb-nagyobb birtokrész tartozott.

Miklós fia, György (1712–1773) a micskei főág, másik fia, Gábor (1713–1775) az ún. telegdi mellékág megalapítója. Ők a második házasságból születtek, Baranyi Miklós második felesége Sándor Zsuzsánna volt. Az Ungvári Katalinnal kötött első házasságából Miklós (1706–1788) fia született.

Visszatérve a két testvér történetéhez, tudjuk, hogy György az előnevet adó Micskén élt, amely a környező hatalmas birtok központja volt. A falu katolikus templomát ő építtette 1757-ben, annak kriptája a család temetkezési helye is lett. Egyik fiuk a micskei születésű Ferenc (1784–1828), akinek Ormos Anna volt a felesége. Móricz Pál 1923-ban a Budapesti Hírlapban nekik és a környéken élő családtagoknak állít emléket a Baranyi urak című tárcájával. Az ebben említett Rongyos szőlő és az évszázados gesztenyefák ma is ismertek a faluban. A cikk érdekes része az egykori alispáni választások felelevenítése, amikor is a Baranyiak a Beöthyekkel karöltve kibuktatták Tisza Lajost. Az író méltatja Baranyi Gábor alispánságát (1757–73), elkalandozva a Baranyiak egy másik ágához. Ismét mellékágakon átugorva az udvari tanácsos Lajos (1796–1851) alakját idézi, akit „bécsi Baranyi"-nak is tituláltak. Verzári kastélyából – a szájhagyomány szerint – ötös fogaton akár csak borotválkozni is Bécsbe hajtatott. Az 1881–1896 közt képviselőként működő Ödön alakját is feleleveníti, aki a négyszáz holdas micskei birtok tulajdonosa volt.

A fentiekben említett Ferenc egyik fia Ágoston (1818–1895) volt, képviselő, majd Bihar alispánja, végül tíz éven át Szilágy megye főispánja. Testvére, Ferenc (1820–1898) főhadnagyként részt vett a Vasvári Pál vezette, Gyalui-havasokbeli tragikus kimenetelű csatában. Öccse, Miklós (1813–1899) szintén a szabadságharc hadnagya volt, a 3. szegedi zászlóaljban szolgált. Lajos a fentiek testvére, de nagybátyjuk is lehetett, a tisztázatlan születési évek miatt csak következtetni tudunk. A szabadságharcos Miklós azonos nevű fia (1855–1920) a vármegye főjegyzője volt. Testvére, Gábor (1866–1923) községi jegyző Felsőábrányban. Gizella (1900–1964) lányának férje Szathmáry-Király István, aki Micskén hunyt el 1937-ben. Az úgynevezett Szathmáry– Baranyi-kúria ma is áll Micskén, az állat-egészségügyi rendelőnek ad helyet.

A telegdi ág megalapítója Baranyi Gábor (1713–1775), a híres bihari követ, aki 1759-ben a váradi járás főszolgabírája lett, s már az 1751-es országgyűlésen magára vonta a figyelmet beszédével. 1764–65-ben ő az egyik bihari követ; 1757-től 1773-ig a vármegye szigorú, de igazságos alispánjaként tisztelték. Mezőtelegden élt, ahol már apja, Miklós 1713-ban kápolnát építtetett. Az 1759-ben felszentelt katolikus templom építtetői közt volt ő is, már 1730-ban két harangot is öntetett a templom számára. A pusztaújlaki református templom szintén az ő segítségével épült fel. Felesége, Bagossy Zsuzsanna 1769-ben egy úrasztali terítőt adományozott a templomnak. Mindkettőjüket a telegdi római katolikus templom kriptájába temették el. Az egyház anyakönyvei szerint gyermekeik is Telegden születtek. A család számára Telegd fokozatosan elvesztette jelentőségét. Ifjabb Gábor (1742–?) többnyire már Micskén lakott. Mint birtokközpont és a család lakóhelye, a Berettyó menti Micske napjainkig megőrizte jelentőségét. A fenti Miklósnak, aki főszolgabíró volt, unokája az előzőekben említett udvari titkos tanácsos, Lajos. Ő adatközlőnknek, a családi hagyomány őrzőjének, Baranyi Barnabásnak a szépapja. Baranyi Lajostól errefelé a család históriáját más dokumentumok is kiegészítik. Így az 1851-ben elhunyt tanácsos gyászjelentése is megvan. Lajos fia, Adolf (1825–1905) főszámvevő volt, aki a micskei birtok, Alsó- és Felsőderna, Verzár, Baromlaka, Várvíz és Bisztraújfalu, valamint Szocset földesura volt. Lehel (1859–1932) nevű fia szintén tisztviselő volt. Az ő fia Árpád (1901–1968), felesége Főző Aranka (1901–1973), ők adatközlőm szülei.

Az 1800-as évek második felétől egyre többen költöznek el az ősi birtokokról. Így tett például Baranyi László (1869–1942) ny. ezredes is, aki egy ideig még Micskén élt, majd Váradra költözött, itt is temették el. Gyermekei Magdolna, Hedvig, Kálmán, Margit, Zoltán és Ödön a Baranyi család Váradon élő ismert tagjai.

A már említett Baranyi Gábor és Bagossy Zsuzsánna második fiától, Istvántól (1750–?) szintén napjainkig vezethető végig a családfa egyik oldalága. István fia, Menyhért (1798–1853) Bihar megye főszolgabírája. A fia volt Péter (1853–1942), aki az 1800-as évek végén Alsódernán lévő birtokán élt. A tízgyermekes család birtoka az évek során egyre fogyott. Alulírottnak még volt alkalma egyik leányával, Erzsébettel (1914–1998) elbeszélgetni a család történetéről. Halálával a Micskén élő Baranyiak utolsó képviselője távozott. Talán egy családtörténeti fejezet zárult itt le, mely által a helytörténet is szegényebb lett.

Erzsébet bátyja, Kálmán (1912–1997) szintén Micskén hunyt el. Lánya, Katalin Marosvásárhelyen él és féltő gonddal őrzi a család emlékét.

Az említett, Micskén elhunyt két Baranyi testvére volt Ernő (1902–1986), aki Tótiban halálozott el. Felesége Rhédey Mária volt, lánya, Adél nemrég távozott az élők sorából.

A Baranyi-birtokok

A család történetében a legnagyobb szerepet az a 15 falu játszotta, amely Micske közelében volt: Királyi, Terje, Tóti, Bisztraújfalu, Várvíz, Alsó- és Felsőderna, Almaszeg, Baromlaka, Középes, Papfalva, Szentlázár, Vámosláz, Terebes, Sanci. Lényegében a micskei uradalomhoz tartoztak később a Körös-völgyi birtokok is, Baranyi Miklós 1718-ban adománylevelet kapott Telegd, Telkesd, Pósalaka és Bottyán helységekben levő jobbágytelkekre. Birtokuk egy része Borostelek, Szakadát és Pusztaújfalu határában volt. Itteni birtokaik 1784-ben beolvadtak a gr. Haller- és Kornis-birtokokba, a család elvesztette gazdasági befolyását a Sebes-Körös völgyében. (A Micskéhez közeli Verzáron kastélyuk állt, birtokolták még Tamáshidát Dél-Biharban, amire már 1719-ben adománylevelet kaptak.)

Külön csoportot alkotnak a sárréti birtokok, például a Szomajom-puszta már 1732-ben Baranyi-birtok. A Debrecen melletti Zám-puszta talán az egyik legrégibb birtokuk. Más forrásokból arról értesülünk, hogy Szalontán és Székelyhídon is éltek, ahol szintén lehetett földjük. Birtokuk volt még Heves, Hont és Gömör megyékben is. Kisebb-nagyobb nemesi telekkel rendelkeztek 22 különböző helységben. Más településeken szőlő, kaszáló, erdő volt a család tulajdonában (például a mai Biharvajdán).

A család történetéből kitűnik, hogy legtovább a Micske körüli birtokok maradtak meg. Ezeken a településeken még ismerősen cseng a Baranyi név, helynevek őrzik emléküket: Rongyos szőlő, Baranyi-tag és -tanya stb. Az utolsó micskei birtokos Baranyi az az Erzsébet (1914– 1998) volt, aki már az ősi birtok töredékével rendelkezett csak.

A regényes családtörténet

A váradi és micskei Baranyi család históriájának legfontosabb forrása a családi levéltár, melynek szintén külön története van.

Ezt egy 1891-es dokumentumból ismerhetjük meg. Az ismert történész, dr. Karácsonyi János aláírásával ellátott Térítvény értékes családtörténeti adalék. A Bihar megyei Régészeti és Történelmi Egylet kiállításain magánszemélyek, ismert családok állították ki a tulajdonukban levő levéltár becses dokumentumait, vagy könyvtáruk értékes darabjait. Várad ismert egyháztörténésze mint az egylet titkára írta alá és pecsételte le ezen elismervényt. Ebből megtudjuk, hogy a család levéltárának akkori őrzője, Baranyi Ödön a múzeum számára „a tulajdonjog fenntartásával örök letétképpen” mely okleveleket és oklevélcsomókat adott át. Az akkor letétbe nem helyezett Baranyi-levéltár dokumentumainak egy része a mai napig a család tulajdonában van. (Zöme az 1940-es évek végén Micskén semmisült meg.)

Többek között birtokukban van egy 1712-es ügyirat is, amit Jókai Mór az Egetvívó asszonyszív című regényében felhasznált3. A regény a váradi és micskei Baranyi család történetét jelentősen befolyásoló pereskedést elevenít fel a 18. század első feléből. A mű jelentős családtörténeti adalék, bihari vonatkozásai pedig helytörténeti kuriózumok. Az író a regény történelmi hitelességét egyházi és világi dokumentumokkal, valamint hivatalos tanúvallomásokkal támasztja alá. Erről Jókai a regény első mondataként a következőket írta: „Mesével határos maga a történet is, melyet régi családi levéltárból tanultunk ki.”

Az Egetvívó asszonyszív az akkor Debrecenben élő Baranyi Miklósról (1680–1756) szól, aki hazatérve Rákóczi táborából házasságot köt Ungvári Katalinnal (1684–1755). A házaspár arcképét a barokk portréfestészet kiemelkedő képviselője, Mányoki Ádám (1673–1757) festette meg, aki az elbeszélés szerint ekkor Debrecenben élt. Mint patikussegéd húzta meg magát a városban, mivel Drezdában egy párbaj során megölte a polgármester fiát. Egy Kazay nevű patikus adott neki menedéket, aki a gyógyszertár ajtótábláinak megfestésével bízta meg a fiatal művészt.

A feleség arcmásának festése során hírbe hozták a festőt és Katalint. Az asszony börtönbe került, és ott három hónap múlva megszülte fiát, Miklóst.

A férj – a szabadságharc váradi blokádjának élelmezési biztosa – nem tudja megbocsátani a város kegyetlenségét, és feleségével is megromlik a kapcsolata. Otthagyva Rákóczi seregét, katolikus hitre tér, elválik, majd újranősül és nem ismeri el fiaként a kis Miklóst. Az anya elkeseredett harcba kezd, de csak majd húsz év elteltével, a döntő bizonyíték, a Mányoki-féle portré segítségével győz, mivel ez egyértelműen utal az apa és a már húszéves Miklós hasonlóságára.

A patikai szekrényszárnyakról azóta bebizonyosodott, hogy nem Mányoki festette őket. Kazay Sámuellel (1760– 1797) nem is ismerhették egymást. A híres könyv- és éremgyűjtő patikus 1771-ben jött Debrecenbe, és az ő megbízásából Johann Weiss (1728–1774) festette a szekrényszárnyakat.4 Feltehetően ő tisztította a Mányoki-féle Baranyi-portrékat, és elmondta Kazaynak, hogy a septemvir fiatalkori arcképében felismerte az ifj. Baranyi Miklós arcmását. Így 1772-ben Cherny János, Kazay patikájának provizora eskü alatt vallhatott az ifj. Baranyi mellett.5

Jókai valós történelmi események sodrában szerepelteti hőseit. Baranyi Miklós saját pénzén kiállított csapata élén tér vissza a Debrecen melletti Zámra, amelyet felégetve talál. Valóban, a vidéket 1693-ban és 1695-ben a tatárok, majd 1704-ben a rácok dúlták fel. A biharpüspöki kuruc tábor bemutatásával az író bizonyítja, hogy jól ismerte ezt a történelmi eseményt is. Az 1703–1706 közt működő váradi ostromzár, Palocsay és Bessenyei kurucainak Várad melletti táborozása valós történelmi események. Bár Várad ostroma még folytatódott a nehezen összetartott kuruc csapatokkal, a Tiszántúl 1706-tól már mellékhadszíntér volt. A vármegye kimerült, lankadni kezd a lelkesedés is. Az író még igyekszik a történelmi tényeket követni, de 1706-tól egyre inkább a családi események lesznek fontosak.

A családtörténeti hitelesség bizonyítására Jókai feltüntette a Baranyi-dokumentumokat. Az igazoló adatok egy részét maga az író közölte. Ez főleg az ifj. Baranyi Miklós 1788-as adományleveléből és a hatalmas peranyagból állt. Ez utóbbi a Hajdú-Bihar megyei levéltárban van, Jókai még a leszármazottaknál láthatta. Az esetleges váradi vonatkozású anyag szintén a szerző rendelkezésére állt, hisz Benkovich Ágoston (1692–1702) püspöksége idején, 1697-ben a váradi káptalan ismét visszakapta régi pecsétjogát, a városi levéltár pedig 1716-tól rendesen működött.

Az utódoknál olvashatta Jókai azt az 1712-es levelet is, amelyet Ungvári Katalin írt, és amelyet fel is használ regényében. Ez a regényes történet magvát képezi, ennek megírását követően kezdi el harcát Katalin, hogy bebizonyítsa fia elsőszülöttségét és megvédje becsületét.

Az érdekes bizonylattal lényegében Ungvári Katalin egy Vajdán lévő szőlőt perel vissza férjétől. (Tanúvallomások szerint ebből a szőlőből a férj haragjában fegyverrel kergette ki feleségét és az el nem ismert fiát.) Ez lényegében Katalin folyamodványa a biharvajdai községi tanácshoz ügye elbírálása érdekében. Írása szerint a „vajdai öreg hegyen” levő szőlő anyai öröksége, amit a községi tanács jelenlétében kapott meg. A férj állítása ellenére a válás után köztük tartozás nincs, így magának követeli a „jószágot".

A dokumentum tartalmazza a Jókai-regény magvát képező mondatot: „…a fiju gyermekre semit nem adott mais tartanom kel mint anyánok ugy mint Baranyi Miklos neveletlen kis fijamot.”

A következőkben a nótárius által íratott deliberatiót (határozatot) olvashatjuk, melyet a falu főbírája az esküdtekkel hozott „egyenlő értelemmel”. Ennek értelmében a vitatott szőlő Ungvári Katalinra kellett visszaszálljon (a haszonélvezeti jog is) Miklós halála után.

Az ügyiratot a biharvajdai pecséttel hitelesítették, melyben két szőlőfürt látható, körirata pedig: „Vajdai pecsét 169..” (azaz az 1690-es évekbeli).

Feltehetően a pereskedés első ügyirata ez az 1712-es dokumentum volt. Az említett szőlőből fiával együtt kiűzött anya ekkor határozta el, hogy küzdeni fog becsületéért és fia elsőszülöttségének elismeréséért.

Ügyük a váradi káptalan elé került, s mivel ott nem nyert végleges elintézést, Katalin a pápához fordult. A Vatikán az ügyet a kalocsai szentszékre bízta, ahol a fia törvényességét elismerték. Az anya elérte célját: visszanyerte becsületét és fia örökösödési jogát is a hatalmas Baranyi-birtokhoz.

A regény a volt házastársak halálával zárul. A műhöz csatolt dokumentumokkal azonban az író tudtunkra adja, hogy az örökösök perlekedése tovább folytatódott. Jókai a kötethez csatolta a Baranyi-birtokok felsorolását, az ifj. Baranyi Miklós temetésén tartott gyászbeszédet, valamint azt az 1788-as adománylevelet, melyet az ifj. Baranyi veje, Sinai Miklós részére írt.

A kalocsai határozat ellenére a Baranyi-javak a két mostohatestvér, György és Gábor tulajdonában maradtak. Az 1750-es évek közepén a két testvér a hatalmas birtok mellett nagy hatalommal is rendelkezett.

Látva, hogy örökségét nem kapja meg, 1759-ben Miklós újraindította keresetét. Válaszként Gábor, aki az alispáni tisztséget is viselte, 1760-ban a váradi püspökségen megtámadta Miklós törvényes születését. Emez nehezen tudta igazát bizonyítani, mivel akik tanúi lehettek volna, legtöbben ekkor már nem éltek. Másfelől mostohatestvérei „igen hatalmasok és atyámnak minden jószága birása mellett tehetősek lévén” előnyben voltak. Végül ügyének intézését Sinai Miklós professzor vette át. Az ő segítségével Miklós eljuttatta folyamodványát a váradi káptalanhoz, Budára, Bécsbe és Rómába. Végül 1786-ban, 80 évesen nyert elégtételt mostohatestvérével, Gáborral szemben, akit apjuk még 1752-ben örökösnek nevezett ki.

Az 1788-ban kiállított adománylevél szerint fáradozásáért Sinai a Baranyi-birtok egyharmadát kapta meg Miklóstól. Az adományozó kötelezte magát, hogy két hónapon belül erről jelentést tesz a váradi káptalan előtt.

A családi relikviák közt találunk egy III. Károly aláírásával ellátott oklevelet 1718-ból. Értékes dokumentum a „kutyabőr” (1777) Mária Terézia aláírásával. A „titkos függőpecsétünkkel, melyet mint magyar király használunk” ellátott okirat az udvari familiaratusi méltóság adományozása Baranyi Gábornak. Érdekes magánlevelek maradtak meg az évszázadok távlatából. Így 1774-ből Baranyi Miklós (1738–1798) azonos nevű apjának levelei.

Egy jogi szakkönyv kinyomtatásának helyzetéről ír Klobusiczky Péter Baranyi Gábornak (1744–?), mégpedig 1784-ben.

A berettyószentmártoni kápolna építéséről van szó egy szintén 1784-ből datált levélben, amely Baranyi Gábortól származik.

A jelen

A közelmúlt családi történéseit a Marosvásárhelyen élő Baranyi Katalin mesélte el. Kötődését Biharhoz és a család itteni történetéhez a távolban eltöltött húsz év sem gyengítette. Mivel a családban elevenen él a Jókai-regény Baranyi Katalinjának története, ő is ezt a nevet kapta.

Az érdektelenség, amivel fogadták az egykori családi birtok töredékének felajánlását, a jogos családi örökség megszerzésének kilátástalansága Baranyi Katalinnak kedvét szegte. Ekkor a következőket írta: „Én mint az utolsó Baranyi Katalin már nem vívok az egekkel, leteszem szívemet Krisztus keresztjéhez” (utalás Jókai regényének főhősnőjére).

Ma Biharban a váradi és micskei Baranyiak emlékét dűlőnevek, szőlők (Géza-domb, Rongyos szőlő) vagy a szájhagyomány őrzi. Házasság révén rokoni szálak fűzik őket számos ismert bihari családhoz: Beöthy, Morvay, Gyárfás, Gruden, Szathmáry-Király, Szilágyi, Balogh, Rhédey, Fényes, Tokody, Gyalokay, Szlavy, Reviczky, Szunyogh és más családokhoz.

A várad-olaszi temetőben még áll Baranyi Adolf (1825–1904) feleségének, Medgyaszay Friderikának (1820–1877) és gyermekeiknek sírköve. A véletlen műve, hogy megmenekült Baranyi Ágoston (élt 77 évet, meghalt 1894-ben) főispán obeliszkje.

A Baranyiak egykori birtokközpontjában, Micskén és a megye más községeinek temetőiben szintén találkozunk a Baranyi névvel (Tóti, Vedresábrány, Alsó- és Felsőderna, Széplak).

A jelen szomorú valóságához tartozik, hogy a haza és a köz szolgálatában sokat tevő, sokat mutató neves és nemes erdélyi-partiumi családok története egyre inkább feledésbe merül. A 21. század második felében az osztályharc és az átpolitizált történelemoktatás miatt általános ellenszenv alakult ki e sokat szenvedett, szinte kiirtott társadalmi réteggel szemben. Nemzedékek nőttek fel tévhitben és ignoranciában, s ezen változtatni kötelességünk.

Kordics Imre

1Baranyi család. In. Nagy Iván: Magyarország családai címerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Pest, 1857, p. 184–185.

2 1642-es címer: kékben, zöld alapon, jobbjában buzogányt, baljában liliomot tartó kétfarkú oroszlán, előtte a földből kinövő rózsa látható. In. Bihar vármegye és Nagyvárad. Szerk. dr. Borovszky Samu, Bp. 1901, p. 620.

3 Jókai Mór: Egetvívó asszonyszív. Regény [Centenáriumi kiadás], [94. kötet], Bp., 1832.

4 Sz. Kürti Katalin: Múzsák, Debrecen. 1987. 3. sz.

5 Sz. Kürti Katalin: Régi debreceni családi képek, Debrecen. 1987

Kordics Imre helytörténész (Nagyvárad, 1953). A Partiumi és Bánsági Műemlék és Emlékhely Bizottság tagja. 1992-től közöl helytörténeti jellegű írásokat váradi lapokban, periodikákban, valamint a Partiumi Füzetek sorozatban.