Gittai István

Negyvenévnyi rendigényben

Miként elmélázó suhancként egykoron gyakorta, úgy mostanság is azon kapom magamat, hogy szülőfalumat, Tótit, a dombbá szelídült bihari Réz-hegység és a magyar Alföld találkozásában fekvő 1600 lelkes települést rendezem. Akkoriban, gyerekfejjel, a lehető legszakszerűbben a Géza-dombra álmodtam a víztornyot, a Kisteknőhöz – a Bisztra-patak kanyarjához – a strandot, továbbá a falu hat utcájának mindenikébe – Fő utca, Felszeg, Alszeg, Zöldfa utca, Hóstánc, Bozs utca – betonjárdát terveztem. Mindent a lehető legaprólékosabban gondoltam végig. Tudtam például, hogy mely akác- és szilvafát kell kivágni, kiknek muszáj bennebb húzódniuk a sövénykerítéssel az egyenes vonalú járda érdekében. Hogy miért is volt énnékem annyira fontos a járda? Mert fölöttébb viszolyogtam a sártól, és még annál is jobban az iskolába indulás előtti cipőpucolástól. S ha már gyermeki viszolygásaimnál tartok: legeslegjobban a sötétségtől viszolyogtam. Főleg a sötét sikátorok rémképei kínoztak félholtra. Számtalanszor lóhalálában futottam hazáig. Mezítláb. Nyargalásaim közben bizony gyakran kőbe rúgtam, üvegcserépbe léptem, s nem egyszer el is hasaltam. Félelem, fájdalom és tehetetlen düh hármasa szorongatta olykor a torkomat. Apámat meg istent is hangosan szidtam, amiért nem védelmeznek engemet. Az efféle tortúrák után, lefekvéskor az ágy alá csúsztattam a kisbaltát, hogy kéznél legyen, ha netalántán a házba is utánam jönne a Rém.

Amúgy szerettem iskolába járni. Nem annyira tanulni, mint inkább a cimborákkal kitalálni és véghezvinni kisebb-nagyobb csínyeket. Ezekbe belefért az iskola bádogtetejének a meglovagolása, a Sándor-, József-, Benedek-napi puffogtatás karbidgázzal, miként a gyümölcsöskertek, dinnyeföldek, nagy-hegyi szőlősorok olykori megdézsmálása is. De persze ugyanaz a brancs – Poszert Sanyi, Szabó Imi, Mészáros Zoli, Szilágyi Vince – kiegészülve a lányokkal – Sütő Margit, Antal Olga, Liszkay Jutka, Buci Ida – ropta a csárdást és énekelte a tanító nénink, Drágos Éva által betanított szebbnél szebb magyar népdalokat is. S ugyancsak mi játszottuk el a Csongor és Tündét. A kölyökkorban belém ivódott népdalokat ma is szívesen elénekelem baráti társaságban…

Akkori emlékeim közül mégis ama megrendítő a legelevenebb, mely hosszú-hosszú évekig megfejthetetlen, s éppen ezért érthetetlen is volt számomra. Történt ugyanis, hogy egy hamar szürkülő őszi délutánon tanítónőnket valamiért Krisztik János iskolaigazgató-tanító helyettesítette. Szokványos órát nem tartott, ellenben megállt a katedra sarkánál és minden bevezető nélkül elkezdett szavalni. Halkan. Azután emelte hangját egyre hangosabbra. A végén már kiabált, dübörgött és könnyei folytak. Mi, tízéves nebulók – síri csendben és döbbenten –, nem tudtuk mire vélni János bácsi zokogását. Mifelénk a férfiak ugyanis soha nem sírnak! Miként a nyári zápor, mely hirtelen jön és hirtelen odébbáll, János bácsi magyarázat nélkül hagyta el az osztálytermet. Tizenöt esztendőnek kellett eltelnie, hogy megfejtsem a talányt. Krisztik tanító úr ott és akkor, 1956 novemberének első napjaiban Tompa Mihály A madár fiaihoz és A gólyához című verseit szavalta volt el nekünk. Fogalmam sincs arról, igaz, nem is kérdeztem rá soha, hogy kisiskolás társaim közül rajtam kívül valaki is emlékszik-e még eme katartikus mozzanatra. Én kétségkívül ekkor találkoztam először a verssel.

A kilencvenes évek első felében, interjúkészítés ürügyén megfordulhattam Odescalchi herceg otthonában. A Stockholmba szakadt magyar arisztokrata készséggel vezetett végig muzeális értéktárgyakkal és történelmi dokumentumokkal telezsúfolt villájában. Ott és akkor, a faliképek egyikéről rám ragyogott egy női szempár. Szakasztott olyan volt, mint anyám tekintete. A kép a hercegnét ábrázolta. Anyám gyönyörű tekinteténél és arcánál csak a szeretete volt varázslatosabb. Csak egyetlen, de többször is megismétlődő mozzanat: váradi és zilahi albérleteimbe váratlanul becsenget, ünnepélyesen, csomaggal. Köszönés helyett mondja: veled álmodtam, fiam, gondoltam, biztosan éhezel, hát hoztam egy kis hazait. S valóban: olyankor szinte mindig fogytán volt a pénzem és ennivalóm! Hát ilyeneket tudott. Őnéki irányomban bizonyosan volt valamiféle telepatikus rám érzése. Álljon itt a róla és apámról íródott tárcám, hiszen ezt az anyám temetése utáni napon vetettem papírra. Ennél hitelesebben aligha tudnám ecsetelni ama családi miliőt, amelyben én álmodozó, kalandozó, tervezgető gyermek lehettem.

Mi legyen a varrógéppel?

Azon a nyáron négy-öt éves lehettem. Öcsém meg két évvel kisebb. Azt, hogy nyár volt, onnan tudom, hogy Apánk felgyűrt ingujjban, pityókosan jött haza azon a kora reggelen, és kisnyulat meg fürjtojást hozott nekünk ajándékba. Még ágyban voltunk, Anyácska meg éppen diót darált. „Neked is hoztam valamit” – mondta Anyácskának, és kifelé mutatott az udvarra néző ablakon. „Te léha bitang” – szólt vissza nem túl keserűen Anyácska, miközben tovább járt a keze, s oda se nézett. Engemet és Öcsémet ellenben nagyon is kíváncsivá tett a dolog, amire Apánk derűsen rámutatott. Jókora kartondoboz állt a fél szárnyra nyitva hagyott kapu mellett. „Tényleg van ott valami” – bizonygattuk Öcsémmel, fürjtojással és kisnyúllal a markunkban. Erre Anyácska is odafordult, és azon nyomban ragyogóvá vált szemében a bosszúság halovány szikrája. Mint aki keresztüllátott a kartondobozon és rögvest megfejtette a titkot, röppenve futott ki az udvarra. Mi is utánaeredtünk, hogy minél közelebbről láthassuk a titkot s Anyácska nagy-nagy örömét. Mire kiértünk, Anyácska már javában szaggatta a kartondobozt. Olyan örömös önkívületben embert én azóta sem láttam ténykedni. Ragyogott, táncolt és lebegett. Tán a Megváltó eljövetelekor se lehetne örülni annál jobban. „Éppen ilyenre vágytam" – rebegte Anyácska, s hol a kartondobozból kihámozott varrógépre, hol meg pityókos Apánk borostás képére cuppantott egy-egy puszit.

Öcsém mezítlábas tüsszentése félbeszakította Anyácska örömét. „Befelé, rajkók, még az hiányozna, hogy megfázzatok" – hallottuk a hangját, és szófogadóan sipirceltünk vissza az ágyba.

A varrógép az utcára néző konyhaablak elé került, s negyvenöt esztendeje áll ottan, ahová akkor állították. A történet kikerekítéséhez elmondom, hogy ama szombatról vasárnapra virradó éjszakát Apánk valami hegyi falu kocsmájában töltötte, ahol is iszogató férfiak nagyban virtuskodtak. Egy teherautó kerekét kellett minél messzebbre eldobni. Néhány pohár bor után Apánk is belemártózott a versengésbe, elsőre túldobott mindenkin. Egyre-másra tették elébe a borokat, s tüzelték újabb és újabb dobásokra. Egy tagbaszakadt sofőr, akinek fűrészáruval megrakott teherautója a kocsma előtt parkolt, azzal állt elő, hogy a kereket a karosszérián ki tudja átdobni. Apánk volt az egyetlen, aki belement a fogadásba. Két lova szekerestül volt a tét, a sofőr meg a rakományát tette kockára. Pláne akkor jött csak igazán tűzbe, amikor megtudta, hogy a rakomány ponyvája alatt, a fosznideszkák végében egy vadonatúj varrógép is lapul. Nemhogy keresztben, de másodikra hoszszában is átdobta Apánk a gumikereket. A deszkarakományról Apánk nagyvonalúan lemondott, de a varrógépet, azt diadalittasan tette fel a szekérre, mielőtt hazaindult.

A varrógép feledtetni tudta Apánk sok-sok férfiduhajkodását, ki-kimaradozásait. Hajnaltól késő estig kelepelt Anyácska keze-lába alatt a varrógép. Gyolcsingek, szövetszoknyák, tarka ruhák garmadáját varrta Anyácska a falusi jónépnek. Ha pedig felgyűlt a hímezni való oltárterítő, keresztelőpólya, szemfedő, menyasszonyi blúz, Anyácska a csavarhúzóval fél perc alatt átállította a fekete-fényes Veritast hímezésre, és hetekig csak a hímzőrámával s a görbe kisollóval foglalatoskodott. A házbővítést, új kerítést, taníttatásunkat és minden anyagi gyarapodásunkat Anyácska aranykezének s a varrógépnek köszönhetjük.

Anyácskát tegnap temettük. Az ég is elsiratta. „Most mi legyen a varrógéppel?” – kérdezte a temetőből hazatérve Apánk, olyan hangsúllyal, mint aki már nagyon bánja, hogy miért nem tétette oda Anyácska mellé, a sírba.

Hát mit is lehetne válaszolni erre a kérdésre?

Felnőttként mindig is az anyám-szerűen szeretni tudó hölgyeket kerestem. Máiglan. Jóhiszeműen és naivan, persze, gyakorta melléfogtam, és elbuktam. A Gondviselő kegyelméből néhány éve végre ráleltem a Társra, a Szeretőre, aki kétségkívül Anyám reinkarnációja.

Visszakanyarodva a gyermeki álmodozáshoz, falutervezgetéshez: Nagyváradon három évig műépítészetet és várostervezést tanultam. Nem annyira tudatos pályaválasztás, mint inkább a velem szembejövő szükségmegoldás révén váltam diplomás tervezővé. Tizenhat esztendőn át e szakmával kerestem meg négytagú családunk betevőjét. Csakhogy ama kommunista éra olyannyira gúzsba kötötte a tervező fantáziáját, hogy abban a munkában már nem találtam hajszálnyi örömöt sem. Így aztán az első kínálkozó alkalommal szegre akasztottam a fejes vonalzót. Csöppet sem bánom, hogy írópennámhoz menekülve próbáltam visszafeleselni az oktondi hatalomnak, vagy jókedvemben rímeket dudorásztam széplelkű váradiaknak.

Néha-néha azért még visszaköszön a tervezői múlt. Legutóbb budapesti barátom, Morvay László grafikus püspökfürdői ingatlanigénylési ügyében próbáltam segíteni. A váradszentmártoni községházán is megfordultunk régi térképeket nézni, ide tartozik közigazgatásilag Püspökfürdő. A gyanakvó tekintetű román hivatalnoknak meg is jegyeztem: a hetvenes évek közepén agronómusháznak épült ingatlan – amely ma az önkormányzat hajléka – tervezésénél magam is bábáskodtam. Nem hatottam meg, olyannyira nem, hogy dolgunk végezetlenül jöttünk ki onnan.

A család holdudvarából elsőre anyai nagyapám, Szász László alacsony, örökmozgó, eleven alakja villan elém. Aki több hektár szántón gazdálkodik, és akinek többholdnyi rétje, jókora szőlője is volt. De juhnyája, több fejőstehene és húszcsaládos méhese is állott a háztájiban. Szász tata nemcsak gazdálkodó, de okleveles hentes és mészáros is. Volt olyan tél, amikor félszáz disznót és jó néhány marhát is feltrancsírozott és elmért Monospetriben. A balta fokával általa letaglózott és térdre rogyasztott borjú fátyolos tekintetét bárcsak soha ne láttam volna… S ugyanaz a nagyapám vette hóna alá a klarinétot esténként, s ment a fúvószenekarral gyakorolni. Több ízben is hallhattam játékukat, amikor például Szent László napján, a júniusi kánikulában kiültek az udvarra, az eperfa alá, és a csapra vert ötvenliteres hordó mellett napestig fújták az indulókat, katonadalokat, népdalokat. De a petri rezesbanda akkor is fújta, ha farsangi és szüreti bál volt, meg akkor is, ha valakit temettek. Róluk is írtam egy araszos fantazmagóriát. E szerelmes földrajzba, gondolom, beleillik a Megbüntetett patak is.

Anyai nagyapámnak egy ízben nézeteltérése támadt ama János-patakkal, mely szőlőjének végében folyt. Az történt ugyanis, hogy abban a konfliktusos esztendőben nagyon sok eső esett, s emiatt a János-patak gilisztából olykor kígyóvá vastagodott. Amilyen a mohó ember, épp olyan mohó az áradó patak is: belegázolt a máséba, nevezetesen nagyapám szőlőjébe, és tönkretette a gyönyörű tőkesorok kétharmadát. Amikor ezt az öreg meglátta, keserűségében kicsordult a könnye, s akárha égetni valóan rosszcsont unokáját feddené, fenyegetően azt mondta: „Na, majd adok én neked garázdálkodást!”– ezzel hátat fordított a János-pataknak, a megpocsékolt szőlőskertnek, és hazaballagott. Még aznap estére összetoborozta a fúvószenekart portájára. Miután végigfújták a húsz-huszonkét indulóból, népdalból, operettslágerből álló szerény repertoárt, nagyapám a térde közé fogta klarinétját és elpanaszolta a többieknek aznapi bosszúságát. Ki gondolná, hogy egy falusi fúvószenekarban ekkora összetartás lakozik. Egyként felsorakoztak nagyapám mellé, s kimondták az ítéletet: a János-pataknak szőlőrondító tettéért bűnhődnie kell. „Majd mi móresre tanítjuk!” – kiáltotta a tuba tölcsére mögül kikandikáló Madó bácsi, nagyapám szívbéli jó barátja. De hogy büntetésül mit is eszelt ki aznap este a fúvószenekar? Én azt nem tudhattam, mert jóval előtte ágyba parancsoltak. Másnap délutáni templomozás után a fúvósok, hangszerrel a kézben, a hegykapunál gyülekeztek. Annál verőfényesebb, békebelibb vasárnap délután nincs is az emlékezetemben. Mintha csak a névnapját készülnének bearanyozni valakinek. Fekete öltöny, gyolcsing, fekete kalap, kisuvickolt csizma mindenik férfin. A hangszerek reze meg úgy csillog, mint a rájuk büszke unokák szeme. „Nem akármilyen nagyapák” – gondoltam akkor róluk, még mit sem sejtve a közelgő fejleményekről. Mihelyt teljes lett a létszám, a zenekar nekilódult a nagyapám szőlőjéhez vezető ösvénynek. Szótlanul. Nagy volt a titoktartás. A meggyalázott szőlő végében, az ismét gilisztává apadt János-patak partján szinte lábujjhegyen felsorakozott a rezesbanda. Amikor már pisszenés se hallatszott, s a rigó is gyanútlanul visszaszállt a diófaágra, hirtelen rázendítettek. Olyan hangosan és hévvel, hogy a fáról potyogni kezdett a szilva, s a szőlőkarók is hasadozni. A János-patak vize meg visszafelé kezdett folyni, annyira megzavarodott rémületében. Mire a Ferenc Jóska-induló végére értek, a patakot mintha kikortyolta volna valami szomjas óriás. Nesze neked, János-patak!

Némi szünet után a banda kellemesebb dallamokra váltott, s lassan-lassan hegyi bállá kerekedett a hangulat. Még morózus nagyanyám is táncra perdült. Ami pedig a János-patakot illeti: idővel ugyan visszatért belé az élet, de a leckéztetés annyira megviselte, hogy csenevész vizét a hal többé nem szerette. A békalencse is csak imitt-amott bírt benne megmaradni.

Nemrégiben az anyámnál két évvel fiatalabb Kristófi János festőművész, életművén átívelő színes albumának váradi bemutatóján, mesélt nekem ifjúsága Monospetrijéről, a kedvenc kastélykertről, ahova a falu fiatalsága szórakozni járt. „Pista, a maga édesanyja volt a legszebb lány a faluban" – mondta a tízgyermekes, joviális piktor. E mondatából, a nosztalgián túl, a titkolt (reménytelen?) szerelmet is kihallani-kisejteni véltem.

Anyai nagyanyámat, a Várad és Mezőtelegd közötti Köröskisjenőből származó Pusztai Juliannát kemény fából faragták. Érzelmeit sohasem pazarolta reánk, öt fiúunokára. Akár egy katonatiszt. Parancsolt és tette a dolgát. Hogy miért volt kemény és szigorú? Talán mert apját harminc-egynéhány évesen egy vadászaton meglőtték. A balesetként elkönyvelt tragédia anyám szerint gyilkosság volt. Nagyanyám három lány- és egy fiúgyermeket hozott a világra. Ez utóbbit – Lacikát – alig hatévesen temette el. A gyerek rozsdás vasvillával megszúrta a lábát, s néhány nap múlva meghalt, minden valószínűség szerint vérmérgezésben. Nagyanyám határozottságát illusztrálandó: mielőtt felfogadott egy cselédet, előbb asztalhoz ültette. „Kinek milyen az evése, olyan a munkája” – mondotta. Aki gyorsan evett, annak nála nyert ügye volt, a lassan evő, piszmogó típusú cseléd nem kellett neki.

Senki olyan jóízű juhsajtot nem tudott csinálni, mint a nagyanyám. Nagyapámék tornácán, miközben A kőszívű ember fiait olvasom tizenévesen, orromhoz hízelkedik a gézben szikkadó gomolya békebeli illata. Anyám elmondásából tudom, hogy első világháborús orosz fogságból megszökött és évnyi kóborgás után hazataláló nagyapám esténként bizony el-elbitangolt szépasszonyokat boldogítani. „Már megint hajtja a vére” – mondogatta a lányainak epésen nagyanyám. Tata mentségére: éjszaka mindig hazatalált. Lányai imádták. A bécsi döntést követő magyar bevonulás idején anyám háromszínű selyemből lobogót varrt, s a közepébe belehímezte a koronát. E lobogót nagyapám tűzte ki a kapura. Amikor meg az oroszok jöttek, gerendából búvóhelyet készített leányainak a szénacsűrben. E búvóhelyet még magam is láthattam. Haláláig nem bontotta el. A háromszínű lobogó is átvészelte a román kommunista diktatúrát. Igaz, a molyok megcsócsálták, sebaj, az a fő, hogy megvan. Féltve őrzöm, miként a családi bibliát is. A könyvek könyvét nagyapám halála után – 1971-ben – Juliska néném férje, Kun Sándor bádogosmester vette magához, s őrizte közel húsz éven át. Egy ízben, Margittán náluk járva, a kezembe adta, mondván: az öt Szász unoka közül ez leginkább téged illet. A családban azóta születetteket és elhunytakat már én jegyeztem be a biblia lapjaira.

Apai nagyapámat nem ismerhettem, mindössze egyéves voltam, amikor meghalt. Jómódú gazda hírében állt, akinek szántói voltak a Deringen, a Mocsárban, az Antal-tagban, kaszálói a Döccenben, a Bika-réten, a Géza-dombtól a Rigó-hegyig elnyúlóan pedig jókora szőlőskertje, a Gazdák erdejében tölgyese. Gyermekkoromban állt még az istálló, amelybe tíz marhát és lovat lehetett bekötni. Nagyanyám alacsony termetű, tíz gyermeket szülő (belőlük csak öten érték meg a felnőtt kort) anyóka, aki kizárólag feketében járt, s aki déli harangszóra mindig elkészült az ebéddel, amit tavasztól késő őszig kaszonyában, szilkében vitt ki a mezőre. Öcsémet s engem mindig ugyanazzal a Forró vizet a kopaszra mesével altatott el, miközben vakargatta a fejünk búbját. Utolsó éveiben nagyanyám be-becsicscsentett a nagy-hegyi bortól. Olyankor mosolygósabb, beszédesebb volt, s elmondta, hogy a család férfi tagjai főleg borral oltották szomjukat. Jó években száz hektoliter szőlőlé is kiforrott a málékőbe vájt családi pincében. A toronyiránt hetven kilométerre levő Debrecen kocsmáiba is jutott belőle egy-egy hordóval, amelyet lovas szekérrel szállított oda nagyapám. Az apai ági rokonság legfőbb jellemzője a paraszti, vaskos jó humor. Már a néhány perces utcai találkozásba is belefért egy-egy váratlan ugratás, kacajt fakasztó poén. Közülük is Jani bátyámé a pálma. Csábították is színésznek a váradi társulathoz, ám özvegy nagyanyám nem engedte, mert kellett a férfikéz a háznál. Így aztán csak lakodalmakban, disznótorokban, amatőr színjátszó csoportban komédiázhatott kedvére. Mesélik: egy ízben, tengerikapálás közben olyannyira melege támadt, hogy csupán a nadrágszíját hagyta a derekán. Máskor meg – télvíz idején – egy szál női kombinéba öltözve masírozott le-fel. A legjobb vőfély hírében állt az én Lódics becenevű Jani bátyám a környéken. 72 éves korában gyermekei közelébe, Zalaerdődre repatriált. Anyaországi magyarságát mindössze két évig élvezhette. Ha komédiázásra nem is, de a rögtönzésre, a hülyéskedésre, a groteszkre rááll az én eszem is. A képtelen mesék – miként a szellentések a hasból – ki-kibuggyannak belőlem is. Az eddig megírt több száz közül például ez is:

Ó, gesztenyék

A rettenetes hidegben, ahogy a folyóhoz értem, látom én, hogy egy száz–százhúsz főnyi asszonycsoport, lenge öltözékben ott térdepel a jégen, és tíz körömmel kaparászik. Bizonyosan valami őrült szekta tagjai lehetnek, gondoltam, jobb őket nagy ívben elkerülni. Túl vagyok én már azon a koron, hogy holmi hókuszpókuszokkal, ceremóniákkal engem megetessenek. Már a híd közepén jártam, amikor a szemem sarkában feltűnt nekem, hogy az egyik hosszú lábú, formás fiatalasszony kiemelkedik a csoportból, s villámgyorsan közeledik a hídhoz. Megálltam. Karcsú látványa, lila selyemruhája alól áttetsző női sejtelmei – nagy hideg ide, nagy hideg oda – megbabonáztak. „Hát meg se kérdezed, hogy mit művelünk mi itt a jégen?" – kérdezte a csábítás minden fortélyával és praktikájával a hangjában. „Biztosan imádkoztok a tavaszért" – válaszoltam neki bizonytalanul. „Ugyan már! A férfiaknak kaparjuk a gesztenyét. Neked éppen én kaparom. A jégtükörben és alatta is találni gesztenyét, ha nem tudnád!" Hirtelenjében mi mást is válaszolhattam volna, mint azt, hogy „csókollak, szépasszony". S már ott is teremtem a jégen, hogy megtegyem a csókot.

Efféle hallucinációk törnek énrám manapság.

Képzeletemben szülőfalumat területrendezem ismét. Hiszen azóta sincsen vezetékes vize, se földgáza, de még egy tisztességes művelődési háza se. A régi összeomlott. A mostani meg istállóból lett kialakítva. Inkább csak igénytelen lakodalmasház az. Igénytelen, mint a nova szőlő. Bármennyire is fáj, de ezt kell írnom ezeréves szülőfalumról. Amelyről Györffy György István király és műve című könyvében ezt írja: „Főként a XI. század folyamán jöttek létre az országszerte szétszórt kis telepek, amelyeket kezdetben a benne lakó népek nevével neveztek Orosznak, Tótnak, Horvátnak stb., utóbb nevük általában -i képzővel bővült, s ma Oroszi, Tóti, Horváti a nevük.” A néhai szláv eredet elvitathatatlan, miként szülőfalum lakóinak későbbi színmagyarrá válása is. Ma lakói olyannyira nyakas kálvinistákká lettek, hogy szemernyit sem fog rajtuk az erőltetett román nyomás. Úgy látszik, elegendő volt nekik egy – feltehetően természetes – asszimiláció. A néhány évvel ezelőtt elhunyt Liszkay Kálmán tiszteletes úrtól hallottam volt, hogy egy ízben szülőfalumon vitt át a Szent Korona útja. De hogy ez pontosan mikor is volt, arról nem szól a fáma.

A magam körüli dolgok elrendezésének, rendbetételének igénye minden bizonnyal legfontosabb genetikai kódjaim egyike. Nekem nincsenek rendezetlen tartozásaim, miként be nem tartott ígéreteim sincsenek. Ha ideig, óráig vannak, akkor engem lidérces álmok gyötörnek. A rend énnékem a nyugalmat jelenti. Utazásaim során a skandináv országokban gyakorta megesett velem, hogy egy-egy dán, svéd piros-fehér tanya láttán önkéntelenül fölkiáltottam: itt tudnék élni! Talán a villanypásztorok, a fóliába csomagolt szénabálák, talán a zsiráfménesként ágaskodó szélerőművek, meg a pedánsan megépített füst nélküli gyárak látványa tette. Ezzel szemben az Aranyos völgyében, a természeti látványosságokban oly gazdag Mócvidéken átutazva többször is fölkiáltottam: hát hogyan lehet itt élni?! S ami ellenszenvemet kiváltotta: az az emberi trehányság, igénytelenség, a kaotikus, áttekinthetetlen állapotok, a rendetlenség. A móc falvakra tökéletesen ráillik a mondás: „Ahogy esik, úgy puffan!" – ahogyan maréknyi pocsolya falhoz vágva szétloccsan. A vidék kőbányáiban, fűrészüzemeiben pedig a rozsda s a gyom az úr. Hát hogyan lehet efféle helyeken jó a közérzet? Sajnos a Mócvidékhez hasonlóan igénytelenség ütötte fel a fejét érmelléki magyar falvainkban is. A sivárság és szegényesség láttán összeszorul a torkom. Fáj! Mert enyémnek érzem, miként nagyapám néhai szőlőskertjét, amelyben ma csak kökény, szeder és csipkebogyó terem. A téeszesítéssel valami megszakadt, megbomlott. A fél évszázados baklövést ideje helyrehozni, miként a telekkönyvek labirintusaiban meglelni azt, ami a tied, ami téged illet. Azután pedig gazdája és ura lenni sajátodnak. Fájó ízületekre, nyilalló derékra csak a rendcsinálás hozhat enyhítő, gyógyító írt.

Az általam megírt első és a legutóbbi vers között negyvenesztendőnyi idő pergett le a homokórán. Tizenegyedik könyvem bemutatóján valaki megkérdezte, hogy mely verssoraimat tartom a rám legjellemzőbbeknek. Fejből hármat elmondtam:

Gyermekem gyermekem gyermekem

hát honnét vegyek én tenéked

most piros levegőt

Az ötödik kő elveszett.

Keresik és nem találják.

Talán mert kő.

Talán mert ötödik.

Gyertek,

nézzétek meg

a kutyámat.

Nincs is kutyám,

és nem is lesz,

mire jösztök.

Hogy miért éppen e verssorok a kivételezettjeim? Isten ajándékai ezek, amelyeket nem én, legfeljebb ajándékozóim tudnának megmagyarázni.

Gittai István költő, újságíró (Tóti, Bihar m., 1946). 1990-től 1991-ig a Kelet– Nyugat, később a Bihari Napló munkatársa. Számos vers- és rövidprózakötete jelent meg erdélyi és budapesti kiadóknál.