Tabéry tollához vezető emlékek

(Lírai vallomás)

A diófa levelei megkönnyebbülten várakoztak. Várták a tisztító szellőt, hogy ellibbentse róluk a halvány fűrészport. A magas férfi kezével tisztogatta ruhájáról. Mellette nagy kupac vágott fa várakozott. Az apró szoba ajtajában sötét ruhás asszony állt összekulcsolt kézzel, és fakó hangon ismételgette: Köszönöm. Köszönöm szépen. A magas férfi összerendezte a fűrész alkatrészeit. Aztán hátára vette, és elindult a kapu felé.

A diáklány így ismerte meg Tabéry Gézát. Mert a sötét ruhás asszony a favágásos két óra után odament a szomszéd család ajtajához, és mesélni kezdett. „Géza jó barátja a testvérem férjének, Rozsnyai Kálmánnak. Rozsnyai jelentette meg Tabéry első könyvét, még 1911-ben. Most is sokszor találkoznak Szeghalmon. Szeghalmon volt az otthona Rozsnyainak, meg a testvéremnek, a feleségének, Dapsy Gizellának – írói neve Nil. Sajnos néhány éve Nil meghalt. Géza baráti jóságát bizonyítja ez a mai szolgálata is. De az igazsághoz tartozik, hogy Géza ebből él most. Favágásra kényszerül. Akik ilyen favágó szerszámmal terhelten látják Várad utcáin, nem sokan tudják, hogy több évtizedes írói múlt áll mögötte. S akik tudják, tehetnek valamit érte? Idők változásával változnak a lehetőségek. Az idők változásával cserélődnek az emberek. Változnak a városok, a tudatok, az emlékek, a szándékok, valós és vélt bűnök.”

Így beszélt arról a délceg favágó férfiról a nyugdíjas tanítónő, Vojsza Irén, ott a felfűrészelt hasábok előtt.

*

A diáklány, aki hallotta, idő múltán bekérezkedett egy délután abba a házba, abban az utcában, amit a váradiak úgy tartottak számon: Szent János utca, ez volt a neve valamikor. A kopogtatásra asszonyarc jelent meg a függöny mögött. Gödrös állú, mosolyos, de a szemében nyugtalan kérdések. Egy óra múltán már barátságos hármasban folyt a szó. A harmadik előttük magasodott a szemközti falon. Macalik Alfréd festette Gézáról – hangzott a magyarázat. „Mikor nincs itthon, akkor is együtt vagyunk. A szeme kísér, mint ahogy mindent kísért a nekünk kiszabatott sorsban.” Tabéryné Puskás Irén nem szeret szerelmi történeteket idézni, de a mégis felmerülő női nevekről okos tárgyilagossággal beszél. Férje viszontagságos életútjáról szívesebben. Jogásznak indult, és hányfelé kanyargott el az a pálya! A váradi vár, Genf, Firenze, Budapest, Lemberg, Galícia, szerkesztőségek, lövészárkok, és mindenütt, folyamatosan folyóiratok, könyvek, levelek. „Világháborúk szorításában élt ez a szabadságra készült lélek – mondja lehajtott fejjel a társ. – Mindig parancsok között.” A megalkuvások terhéből sok volt, nagyon sok. De erről nem esett panasz. Ez a büszke ember utálta a magasirató puhányokat. A fiókba szorult kéziratokra évekig úgy tekintett, mint a feltámadásra váró. Halvány bizakodással. „Nézze a szemét – mutat Tabéryné az arcképre. – Ilyen kemény tekintet nem tűri a könnyet.”

*

„Várad szőlőkbe nyúló fertályában laktam, túl a vasúti viadukt és a Kálvária utca kereszteződésén.” Nem volt nehéz megtalálni. A vasúthoz döcögő villamosról is oda lehetett látni, mikor már járt villamos, a konflisok nyomdokain. Onnan meg egyenesen Léda kertjébe vitt a kereső tekintet. De a Tabéry titokzatosabb ifjúságát kutató Várad-lakó szívesen kaptatott át a síneken, fel a zöld dombon, meglátni, amit Géza úrfi látott szeretett városából. Házak sorát? Tornyokat? A csillagos eget? Vagy egyszerűen csak a magasságot kutatta, vágyta? És mikor besötétedett az ég ott, a magasba növekedő ember fölött? Mikor a sorstestvérek életproblémái kértek odafigyelő tekinteteket?

Tollában volt a tekintete. Tollából szólt a szava.

Föl kell tekinteni oda, a valamikori Tabéry házra! Figyelmeztetéseit megérző emberi kívánsággal.

*

Most egy hajdani kép figyelmeztet. Szerény zsindelytetős ház előtt áll a sudár férfi. Mellette szoboralak. Szini-Sebő Ady szobrát avatják Érmindszenten. A felidézett költőkirályra nem a szokott ünnepélyes mondatokkal emlékezik a szónok, hanem borzongató felelősségre-szólítással. Azt az Adyt idézi, akit nem évek, évtizedek állítottak közénk, hanem a Sorsunk. Kemény, kegyetlen sorsparancsok között lángolt, szárnyalt, szenvedett és tanította a hazában-nemzetben megmaradás emberi törvényeit. A szobor mellett magasodó férfi is akár ennek az emlékeztető szigorúságnak a jelképes szobra lenne. Életének évtizedei bővében voltak a szigornak. Az őt vezérlő eszmei parancsokat nem öltöztette karthauzi köntösökbe, mint ahogy nem szelídítette tetteinket, mulasztásainkat sem. Őrző volt. Őrzője a korának, kortársainak, a világ ránk szabott részének. S benne – tagadhatatlanul – a Szépnek és Igaznak.

*

Áradnak ki az iskolakapun diákok, tanárok. Egy volt diák megtorpan: ott halad előtte Tabéry Géza. Követi. Aztán, kellő távolságban, megállnak a Mülleráj előtt. Tabéry nézi a rendteremtés nem éppen egyszerű műveleteit. Nagy halom faltöredék púposodik még a lépcsők mellett. Szerszámok támaszkodnak a már lefestett vaskorlátnak. A volt diák maga elé képzeli a hajdani fehér terítős asztalokat, a poharakat, a mosolygó pincéreket. Szomszédban az ódon vármegyeháza. Páva sehol. De veréb sok. Mikorra hirdették az Ady-múzeum megnyitását? Tabéry megjelenik az ajtóban. Menjen oda hozzá, és kérdezze meg? Nem. A fáradt, árkolt szemeket nézi. De a magas férfialak máris fordul befelé. Várja egy asztal, várják a lapok. Az emlékek. Azokon dolgozik, naponta késő estig. Ott, azok fölött, rájuk hajolva találkozik majd a Sötét Angyallal. Vele emelkedik ki a Mülleráj egykori művésztanyájából, lehajtott fejjel, de elégtételes öröm-számadással. Nem volt hiábavaló…

Az emlékekre hanyatlott fej felemelkedik a sorjázó évek mérlegén. Az utódnemzedékek már magasba emelt arccal néznek Tabéry Géza terhektől soha meg nem hajlott sudár alakjára. S hogy a tekintetük láthassa az Igazit, a Valódit – kinyitják a könyveit, és kimondatlanul érzik: Köszönjük.

Implon Irén

Tabéry Géza 1890. július 17-én született Nagyváradon, 1958. január 6-án hunyt el ugyanott.

Implon Irén publicista, szerkesztő (Nagyvárad, 1927). Kolozsváron szerzett magyartanári diplomát 1951-ben, újságíróként kezdte szülővárosában, majd tanított, 1966-tól nyugdíjazásáig a Fáklya című napilapot szerkesztette. Romániai magyar lapokban publikált, önálló kötete Váradi tollrajzok (1993).