Kalász Márton

Ady, az eligazító

Nehéz megmondani, ma mennyire olvassuk Ady Endrét, hallottam nemrégiben a sóhajt, s hozzátéve a magamét: vajon nem a magányos olvasóknak csupán elszánt, de laza hálóját kell az ő életműve körül is elképzelnünk? Pedig volna a közgondolkodásnak ebből a műből mit magába építenie, tettem hozzá vagy tette az, akinek a sóhaját én csak kiegészíteni igyekeztem. Igazunk volt-e, igaza van-e annak a mind mélyülő szkepticizmusnak, épp legfontosabb, legalapvetőbb műveink megítélésében, rendben s elevenen tartásában volnánk mostanában a legtétovábbak? Olvasom Csoóri Sándor Nappali holdjában: „Ha volna új Ady Endrénk, Bartókunk, Németh Lászlónk, Illyésünk”, s rá a gondolatmenet konklúzióját: „Ráadásul mérvadó szellemi életünk sincs.” Mindez a nyolcvanas–kilencvenes esztendők fordulatán. Az Ady Endrét korábban fölidéző Nagy László más gondolat- s képrendszerben, a még másoknak szánt, de magunkra is vehető szemrehányásában keményen figyelmeztet: „kőben hallgat, nem dalol, nem levelez”, s ami ebben súlyosabb, „másodszor nem fog kezet”. Nagy László versét a Szervátiusz Tibor alkotta Ady-szobor ihlette, ugyanazt az elégedetlenséget látta meg az andezit anyagában megfogalmazva, ami saját egész életművét megalapozta. Németh László viszont 1934-ben tanulmányt, máig meghatározó érvényű Ady-szemléletet ad tovább, s ugyancsak szemünkre lobbantja, „ha ma, amikor sorai aktuálisabbak, mint valaha, nincs hatása, a hiba bennünk van s nem benne".

Németh László akkor, 1934-ben a Debreceni Ady Társaság ünnepi estjén „magára utalt költőként” jellemezte Ady Endrét. „Mások is voltak magányosak – írja –, de magányukat a közös kultúra eszközével fejezték ki, hiszen semminek sem közösebb a nyelve, mint a magánynak." Németh még hozzátesz valamit ehhez a voltaképp mindannyiunk életét bevilágító érvhez, „harcában volt magára utalt". S ha Németh szerint a harmincas években aktualitása Adynak nagyobb volt, mint valaha, s föl lehetett, föl kellett hívni a figyelmet, a harcában való magárautaltságából következő, vagy abból is következő magányosságára, akkor ma is, újra való vizsgálat alá vetve mindezt, e figyelmeztetést meg kell tennünk – s vizsgálat alá kell vetnünk önnön magunkra utaltságunk s a belőle kinőtt, napról napra teljesedő magányt. Hozzátéve, mindenképp mozdul bennünk a sugallat, a minuciózus magunkra utaltság, ne vegyük ezt képzavarnak, könnyen lehet, életünkben nem csupán átmeneti állapot, s ismét Németh László gondolatára emlékezve, meddig lesz a magánynak is közös nyelve? Ady talán úgy érezte, igazából nincsen törvény, ki vélem ezt olvasni művéből, életének olykor keserves daccal történő alakításából. Igazából persze mindig a mű s nem a műnek kiszolgáltatott élet teremti a törvényt – mondható talán, most Ady esetében s épp nekünk.

Én korán úgy olvastam Adyt, s tudom, mindannyian így voltunk, ez azonban nem utalja közhellyé a gondolatot, arra kapjak választ, mitől vagyok magányos, magamra utalt – ekként a közösség s nem a magam helyzetét kívántam ösztönösen vizsgálni. Az ösztönös keresés ideje aztán lejár, s abban a pillanatban válik igazán érvényessé viszonyunk a műhöz, s a művön, szabadjon ilyen vakmerően fogalmaznom, még holtában is munkálkodó alkathoz. De hát nincs is ebben semmi vakmerőség – mindannyiunk tapasztalatát fogalmazom, mindannyian egymás tapasztalatát mondjuk, kivált, ha Ady Endréről beszélünk.

Semmilyen gondolatmenet azonban nem könnyíthet rajtunk, s nem ment meg a válaszkereséstől, hogy kimondjuk e nagy géniuszhoz való viszonyunkat. Könnyebb, ha gondjainkat az ő szkepticizmusába ágyazzuk, s figyelmeztetésnek vesszük, amit csalódottságában mond: „Nézzek immár nagyobbakra is. Hadd ne bánjam, mit csinál a magyar. Legyek két ország Élet Halál fia.” Ha saját attitűdünk nyűgéből csak e felé a csüggedtség felé indulunk el, már meg kell sejtenünk a fogódzót, magunkon a fogás lehetőségét. Ne feledjük, mély gondolkodó volt, költészete gondolati s bölcseleti líra, amely folyamatában lélekelemző is. Ady persze a titkokat másképpen kereste – mondhatnánk, magára utalt, aki az emberi lényeg, az élet és halál között vergődő lélek igazságait vizsgálja. Isten-élményét is én innen magyaráznám, azt is, ami újabb élményem, persze inkább csak magam számára tett fölismerésem, Ady, akinek versében váratlanul szinte, fölfényesül a Kalota folyó, fölvillan képként egy-egy táj, istenkeresésében is alig a természet kínálta utat választja. S van, hogy rangját Isten előtt abban látja: „Üldöztetéseimben kellettél”.

Hadd térjek vissza ahhoz az Ady Endréhez, aki (nem óvakodhatom tovább kimondani) fölfedi bennem, mindannyiunkban: a bizonytalanságot. Vagy könynyítésül fordítsuk meg, megerősít abban, hogy a világról s magunkról való gondolatainkban ne legyünk olyan mértékben bizonytalanok, mint napjainkban óráról órára, napról napra kitűnik. Ha valaha is úgy olvastuk Adyt, hogy műve által alakíthatóak, alkothatóak vagyunk, önazonosságunkban megerősíthetők – mondjuk, épp azzal, amit Németh László állapít meg róla: „nemcsak keseregte a magyarságot, hanem alkotta is". S ami ezzel párhuzamosan fontos: „A magyar irodalomnak lehetnek nagyobb alakjai, a magyar önismeretnek aligha van mélyebb forrása nála."

Ha végiggondoljuk, hogy napjaink dilemmái akár hasonlíthatóak az Ady-látta millennium, századelő rózsaszínű köddel födött dilemmáihoz (történészek kutatása teheti nyilvánvalóvá a föltételezést), ne említsük, vagy említsük a radikális hírlapíró tapasztalatszerző éveit: „A népről mondják, hogy bár kívül él a történelmen, amelyet vele s rovására csinálnak”, majd tovább, „s egyes hullámait el is felejti, az egésznek a nyomását megőrzi magában” – rá kell döbbennünk: a magukra utalt szellemekből, Ady zsenijéből is, időnként jobban, koronként égetően mi olvasható ki? A zseni aktualitása mindig abban van, hogy rámutat, mi megoldatlan körülöttünk, bennünk. Ha magyarságunkban van megoldatlan, Adynál eligazítóbb aligha kerül – ha európaiságunkban, ne feledjük: ő az európai nyelvek s irodalmak tiszteletében nőtt föl s alkotott, persze úgy, hogy a nemzeti irodalomban maradt következetes –, de mindez vonatkozik az európai kultúrákra s az azokat teremtő közösségekre. Közhely, megértem, vele kapcsolatban a Duna s az Olt hangját fölidéznünk – ám ha szükséges, erősítsenek a közhelyek, vegyük komolyan mélyebb igazságból való eredetüket. A váradi hírlapíró erkölcse: „Mi maradunk, akik voltunk, míg összetépve le nem roskadunk, akkor is a hitben, hogy az emberek, a bennünket lenézők és a bennünk reménykedők megváltásán dolgoztunk…”

Kalász Márton költő, író (Somberek, 1934). Munkás, népművelő, riporter, lap- és könyvszerkesztő, sokszoros irodalmi díjas szerző, az Új Írás, majd a Vigília főmunkatársa, köteteinek száma húsz körüli. 2002-ben megválasztották a Magyar Írószövetség elnökévé.