Bogdán László

„Zöld szemed: a Poprád!…"

Regényrészlet

Maga számára is váratlanul kezdi mesélni a szipogó Irénnek éjszakai álmát, elvész a részletekben, összezavarodik, abbahagyja, újrakezdi, a nő kedvetlenül hallgatja, zsebkendőjével törülve a szemét, egyáltalán nem reagál s némi érdeklődés is csak akkor csillan fel titokzatos zöld szemében, amikor elmondja, hogy ő volt az a nő, a tenyérnyi szigeten, aki a maga körül mindent felperzselő és elpusztító szerelemről énekelt, de mielőtt még odaérhetett volna hozzá, hogy megérintse, hogy térdre hullva előtte vallja meg, nem tud nélküle élni egészen, egyszerűen felrepült, meglehetősen rendhagyó módon hagyva faképnél őt.

– Érted – fordul feléje –, azt hittem, nem is ismerem azt a titokzatos nőt, csak amikor a szél feltámadva lebegtetni kezdte hosszú, vörös haját, amit az elején borús időben még almamagbarnának gondoltam, s váratlanul megláttam az arcát, jöttem rá, hogy te vagy, ő is te vagy, azt hittem, ez a nő megoldást jelenthet valahogy, legalább álmomban, de ő is te voltál és az álom és az ébrenlét összekeveredett, ültem a szigeten csizmámból csorgatva ki a piszkos vizet, és fogalmam sem volt arról, hogy hogyan is lesz tovább?

Hallgatnak, kerülik egymás tekintetét.

Amikor bekapcsolja a rádiót – még mindég zene van –, az ösvényen feltűnik Józsi bácsi, a mindenes. Gombóc farkát csóválva, vidáman csaholva ugrándozik körülötte.

– Hallotta, mi történik Prágában, doktor úr? – ül le az öreg. – Végre azok a kurva csehek is megkapják, amit keresnek. Az isten nem ver bottal.

Irén feláll, néhány pillanatig mereven nézi őket, aztán megfordul és lassú léptekkel megy be a présházba.

– Csak nem zavartam meg magikat? – szabadkozik, hosszan utánanézve a váratlan vendég. – Mi van a nagyságos asszonnyal? Csak nem beteg?

– Fáradt – mondja ő, és tölt az öregnek egy pohár vodkát. – Miért jött, Jóska bátyám? Csak nincsen valami baj? Szülés? Törés? Vakbél? Vaklárma?

– Keresik a doktor urat. Az elnök egyelőre szóval tartja a vendégeket, de mindjárt megérkeznek. Üzent nekem, menjek előre s szóljak, hogy ne érje magikat váratlanul a látogatás.

– Kicsodák? – mered az öregre és iszik egy kortyot. – Ki a franc keres?

– Aztot én nem tudom, s az elnök se, de azt üzeni, valami fontos doktor elvtársak. Tudtam én jól, mondtam es eleget, hogy egyszer csak eljönnek a doktor úrért s elviszik innét. Mert minek ide nekünk egy ilyen jól felkészült, komoly ember, mint a doktor úr?! Évszázadokig úgy gyógyítottuk a sebeket, hogy pókhálót raktunk rá, pókháló van elég…

– Ne beszéljen szamárságokat, Józsi bácsi. – Nem megyek én innen sehova, csak a temetőbe, a családi kriptába…

– Ne haragudjon meg, drága doktor úr, de ellent kell hogy mondjak. Oda már nem menyen a doktor úr, oda már vinni fogják.

Nevetnek.

– S az még arrébb van, drága doktor úr. Mózsi, a szomszédom is azt szokta mondogatni mindég, hogy állandóan hallja reggelente Szent Mihály lovainak a patadobaját, pedig csak a söröslovak dobogtatnak, amikor hozzák a sert a szövetkezetbe.

– Ne állj szóba velük – jelenik meg az ajtóban Irén, és elveszi az asztalról azt a háromnegyed üveg leánykát, amit ő húzott le az előbb. A nevezetes piros-babos, a mosásban kissé kifakult minijében van, arca elszánt.

Kézen fogja s berohannak a szőlősbe.

– Mondja meg a vendégeinknek, Józsi bácsi, hogy halaszthatatlan teendőim elszólítottak – szól vissza a válla fölött. – Az első a kötelesség, s csak utána a szórakozás.

– Bízza csak rám, doktor úr. Eligazítom én ezt az egészet.

Rohannak. Irén letép egy fürt szőlőt s szemenként rakja a szájába, amikor az erdő szélén, a nagy fák takarásában néhány percre megállnak pihenni.

– Most változni fog minden – suttogja ő, amikor tétován megindulnak az erdőben, a fák között. – Otthagyod azt a barmot és idejössz körorvosnak mellém. Oké?!

– De hát…

– Majd beszélek vele és be fogja fogni a száját. Nekem elhiheted.

– Ahogy akarod – zihál a nő s állhatatosan húzza maga után. – Csak nehogy megbánd. Biztosan vissza akarnak vinni az egyetemre.

Azok, akik feljelentettek, börtönbe juttattak, tönkretettek, elloptak az életünkből majdnem hét esztendőt… Ugyan már…

– Ezek már nem azok – fordul szembe vele Irén.

– Hogyhogy nem azok? Kicserélődtek?

– Akik őt megfúrták – magyarázza Irén tanár nénis hangsúlyokkal, mintha kis betegeivel beszélne –, már nincsenek itt. Elmentek.

– Hová? – döbben meg ő. – Hová a nyavalyába mentek el?

– Hivatalosan Izraelbe. De többnyire nem maradtak ott, továbbhúztak Németországba, Svédországba, Amerikába, Kanadába…

– Ezt nem mondja komolyan?…

Kiérnek egy kis tisztásra, a vakító napsütésben Irén szembefordul vele.

– De igen…

– Mindegy. Ő már – legyint és tétován simít végig a vörös hajzuhatagon –, ő már itt marad. Ő már innen nem megy sehova. Nyugodtan szeretne élni, a nővel, akit szeret. És ez legmegfelelőbb hely. Irén hátrál és vetkőzni kezd. Kibújik ruhájából, lerúgja cipőit, kikapcsolja melltartóját, kilép nevezetes lepkés bugyijából is s felemelt karral kezd énekelni a kis tisztás közepén, mintha a naphoz imádkozna. A szerelemről énekel torokhangon, akárha álmában, a maga körül mindent felperzselő szerelemről.

Ő mozdulatlanul áll, nem tudja, ébren van-e vagy álmodik?

Irén hirtelen hagyja abba az éneklést, odalép hozzá, térdre hull előtte, egy pillanatig combjához szorítja az arcát, majd lehúzza a rövidnadrág cipzárját, ő tétován felemelkedik, kilépteti a nadrágból, a trikót is leszedi róla. Az alsónadrág következik. Remegve állnak egymással szemben, s az asszony melegben kissé megereszkedő, még mindég formás mellei mellkasát súrolják. Érzi, hogy a málnaszemekre emlékeztető mellbimbók megkeményednek az enyhe léghuzatban. Lélegzetük összekeveredik.

Irén iszik a kezében szorongatott borosüvegből, s a szájából itatja őt, majd a fához sétálva biztos helyre teszi az üveget. Olyan az egész, mint álmában. Anélkül, hogy megérintenék egymást, letérdelnek.

– Most én leszek a te szolgálóleányod – suttogja rekedten a nő.

Borzonganak.

Látja, újra látja a zöld szemek mélyén a szívének irányuló dárdák hegyét, de már nem védekezik.

– Mostantól te vagy az én uram és parancsolóm.

Ébren van még. Álmodik. Nem tudja eldönteni. Lehunyja a szemét, a vörös karikák tébolyító körtárca elszédíti. Zuhan. Az állomás fényben úszik, amikor, hosszú távollét után, 1948 júniusában lelép a vonatról. Nem várja senki? Ki is várhatná hat esztendő után? 1942 nyarán vonul be katonaorvosnak, egyenesen az egyetemről. „Édes Erdély, itt vagyunk!” – éneklik az akkor még lelkes bakák a peronon s a vonatok fel vannak lobogózva. Aztán az orosz front. A csend. Az ágyúdörejek felszabdalta iszonytató csend. Az ukrán falu bezárt kapui, behúzott függönyei, lesunyt fejű öregek, bizalmatlanul bámészkodó gyermekek, ijedt asszonyok. A vigasztalan kukoricás. A láthatatlan partizánok érzékelhető jelenléte. A félelem. Az elcsigázott arcok. Egy öreg tanító a harmincas évek eleji éhínségről beszél, tört németséggel, furcsán rakva egymás mellé a germán szavakat. De a tény, hogy vele mutatkozik, mégis jelent valamit! Szülésekhez is elhívják és egy Misa nevű öreg parasztnak kiveszi a vakbelét. Tél jön. Csikorgó hideg. A falu melletti erdőben mezítelen tetemek lógnak a fákról. A partizánok nem pazarolják a golyót, nincsen elég golyó, akit elfognak, lábtól kötik fel a fára, vízzel öntik le és otthagyják. A honvédek egyre idegesebbek, egyre jobban félnek, egyre jobban fáznak. Késnek a beígért téli ruhák. Aztán támadásba lendül a Vörös hadsereg. Áttörik a frontot. Menekülés a végtelen hómezőkön, nyakukba lógó sötét felhők alatt.

De még, mielőtt elindulnának, a rangidős hadnagy vezérletével feltörik a raktárakat. A százados már nem adhat erre parancsot, a százados halott. Mindenesetre megtalálják a vastartalékot. Kolbászt, szalonnát, konzerveket, rumot osztanak ki a rettegő bakáknak s váratlanul kerülnek elő a téli ruhák is. „A kurva anyjukat – káromkodik a megdöbbent hadnagy. – Elnézték, hogy fagyunk meg és mégsem osztották ki… Van erre magyarázat, doki? – fordul feléje sápadtan – a felelőtlen hülyeségen kívül?!” Füles sapkák, bekecsek, vattakabátok, csizmára, bakancsra húzható halinacsizmák halmai. Sokan fel is húzzák ezeket a halinacsizmákat és ez lesz a vesztük. A visszavonulás során, a végtelen hómezőn, a halinacsizmák átnedvesednek és egy idő után már nem bírnak lépni, nem tudják emelni a lábukat. „Az fontos pedig, doktor úr – röhög teli szájjal a század bohóca, a félnótás Imre –, emelni a lábat. Aki nem emeli, az halott ember.” A hómező áttekinthetetlenül hatalmas; fölöttük lomhán repülnek a varjak, árnyékaik összekeverednek s az ő lomha árnyékaik között, a fagyott fehér hó tükörén cikáznak ide-oda.

És aztán váratlanul jelennek meg, mintha a hóból nőnének ki, az oroszok. Körülfogják őket. Vigyorognak. Egy ezüstfogú öregebb férfi lép eléje, vizslatva néz rá, „dáváj csász” – mondja tagoltan, jól érthetően, és lecsatolja karjáról az óráját. Amikor a tiszt elé kerül s megtudják, hogy doktor, alázatosabbak lesznek. Sínbe teszi az egyik fiatal katona lábát. Sípcsonttörés. A férfi veszettül káromkodik s kortyolja kulacsából a vodkát. Talán megússza valahogy, gondolkodik, mielőtt ágynak esnek. Éjfél után a politruk üvöltve költi őket, idejük sincs rendesen felöltözni, máris hajtják ki a csoportot a hómezőre, olyan hideg van, hogy a vizelet, mielőtt földet érne, megfagy és koppan. Az egész szakasz egyetlen bajtársuk kezét fújja, melegíti, hogy sorra kigombolhassa nadrágjukat. Az orosz őrök most nem röhögnek. Hat-hét kilométert gyalogolnak a vakító éjszakában a vasútállomásig. Aztán a marhavagon. Elmondhatatlan, ami megmarad. Szibéria végtelen erdőségei. A láger. Az erdő. A láp… Sorra temeti el bajtársait. Nincs remény. Mégis van? Hat év után újra összeterelik őket, nyár van a tajgában, a levegőben szinte áll a meleg, az őrök megengedik, hogy az állomás előtt néhány percre bemehessenek a málnásba. Sokan nem mernek elmozdulni az útról, félnek, hogy ez provokáció s le akarják lőni őket. Ő bemegy, leguggol, két pofára tömi magába a hatalmas vöröslő málnaszemeket. Két hét marhavagon. Egy határszéli városban megfürdetik és fertőtlenítik őket. Karantén egy volt koncentrációs táborban. Éjszaka nem tud aludni, az egyik őrt hallgatja, aki megmutatja a krematóriumot. Olyan, mint egy fürdő, csak nincsenek tusok. Fekete, tetűporszagú SS-kabátokat kapnak éjszakára, pokróc nincs. Szerencse, a nyár kitart. Nincs megállás.

Az állomáson persze nem várja senki, ki is várná. Ki tudja, mi van azokkal a lányokkal, akikkel egyetemista korában szórakozott? Ki tudja, mi van a szüleivel? A nagyanyjával, a nagyapjával?

Áll a sugárzó szeptemberi fényözönben a peronon és hunyorog. Annyiszor elképzelte ezeket a perceket, hogy képtelen mozdulni. A valóság színtelenebb, mint az annyiszor elképzelt megérkezés. Az állomáson fojtó káposztaszag terjeng, az épületen még jól látszanak az ágyúgolyók becsapódásainak nyomai. A lágerrel ellentétben, ahol még egy csikk sem volt soha a barakkok közötti utcákon, a táborparancsnok mániákusan ügyelt a tisztaságra, meglepi, hogy milyen mocskos szülővárosa állomása. Papírok, ürülék, rothadó zöldséghalmok a járdán.

Hunyorog a fényben, s amikor kinyitja a szemét, s legyintve akar elindulni, meglátja Irént.

Azaz a gyönyörű vörös hajú lányt, hiszen akkor még fogalma sincsen arról, hogy hogy hívják, s azt sem sejti, hogy sorsuk összekapcsolódik.

Egyelőre csak a lány váratlan szépségében gyönyörködik, szülővárosa első ajándéka ez – s kiderül, az utolsó is!… Pettyes ruháján átsüt a nap, látni engedi formás combjait s a bugyi derengő háromszögét… Amikor mosolyogni kezd, ő újra elszédül és kínjában lehunyja a szemét, észrevéve, hogy figyeli. Amikor kinyitja, a lány még mindég ott áll néhány lépésnyire tőle, a vörös hajzuhatag keretezte madonnaarc megfeszül, s néhány pillanatra önkéntelenül is rávillan a zöld szemekből a szomorúság, aztán elfordul a lány. Nyakát nyújtva figyeli a vonatot, de láthatólag nem találja, akit keres, megfordul, ellibeg mellette, és ő egy pillanatra beszívja repdeső hajának jázminillatát. Megszédül. Az a szédülés azóta tart. Húsz esztendeje tart…

Megfordul, tétován lép a lány után, aki már egy magas, sovány, szőke férfi nyakába veti magát.

– Hát megjöttél, egyetlenem – sikoltja.

A férfi arca rángatózik, szeméből folynak a könnyek. Elfordul. Ők nem szeretik ezt az alakot, a táborparancsnok besúgója volt. „Sokaknak ártott, s akkor is igyekezett befeketíteni valakit – mondták a honvédek –, amikor nem is származott haszna belőle, csak úgy per hekula. Hát ember az ilyen, doktor úr?!?"

Újra megfordul, nézi a vonatot, mellette végtelen menetben, lábukat húzva, lesütött szemmel vonszolódnak kimerült bajtársai, a föld söpredéke. A kényszerű túlélők, az örök vesztesek, akiket nem vár senki. Akik átkerülnek egyik helyzetből a másikba, s csak most tudják meg, illetőleg előbb a vonaton, hogy ugyanabba a városba érkeznek meg ugyan, ahonnan hat esztendeje bevagonírozták őket, de csak a város ugyanaz, az ország közben ismét változott!…

Nem ért senki semmit.

Hallgatnak.

A lágerben még vidám arcok megfeszülnek, a közelítő jövő vet baljós árnyékot rájuk.

Sorra köszönnek el tőle, nem is próbálják elképzelni azt, hogy milyen lesz az új életük, nevüket mormolva szorongatják a kezét. Ő igyekszik megjegyezni egyforma arcukat, a nevüket, sok szerencsét kíván nekik a civil életben, keményen, férfiasan rázza meg eldurvult kezüket, egyesekkel össze is ölelkezik, borostás arcukhoz szorítva arcát. Közben fél szemmel az ölelkező párt figyeli, a lány megállás nélkül beszél, a fickó arca rángatózik, szeméből pereg a könny. Legyintve fordul el, por mehetett az ő szemébe is, könnyezik, tenyérháttal törli meg az arcát, zsebkendőt halász elő, Natasa Ivanovna ajándéka, nem is dobja el soha, most is megvan, ereklye, együtt töltött éveikre emlékezteti. Kifújja az orrát, megszédül és vállán zsákjával kifelé indul az állomásról. Az iszákban őrzi Natasa leveleit, itt van a tőle kapott Lermontov-kötet, amelyből annyiszor olvasott neki a nő, a csajkája, egy szibériai kavics, amolyan kabala, egy szibériai fenyőtoboz, zsebkendők, kötszerek, egy sztetoszkóp, néhány sebészkés s egy üveg áfonyabefőtt, ajándékba nagyapjának Szibériából, amelynek végtelen és megejtő szépségében az öreg is gyönyörködhetett, hiszen ő az első háborúban, ahogy ő mondogatta mindég, a nagy háborúban volt itt hadifogoly… S azóta se tudta elfelejteni az orosz áfonya ízét.

Mielőtt eltérne, az állomásépület mellől visszafordul. A zöld szemű, vörös hajú lány most szemben áll a volt besúgóval, és valamit magyaráz neki. Úgy süt a nap, hogy elgyengül, s az állomással szemben levő padon keres menedéket.

Kis tétovázás után zsákjából előveszi a Lermontov-kötetet és elolvassa kedves versét – néhány év múlva találja meg egy magyar nyelvű könyvben s azonnal megtanulja:

„Szavamra senki nem figyel… magam vagyok, / A nap kihuny… és bíboros csókokra tépve / Nyugatra tértek már a felhők – kavicsok / Ropognak lábamnál… S én álmaimban élve / Jövőm felől tűnődöm… Színtelen / Napok nyomasztó rendjét kémlelem, / Hogy fáradó szemem közöttük lát-e végre / Egy új napot, mit megjelölt a sors nekem."*

Maga elé mormolva az orosz szavakat, szórakozottan néz fel, a vörös hajú lány és az utált, megvetett volt besúgó ott sétálnak el, szorosan egymásba karolva előtte s hallja, amint a lány azt mondja, „nem is hiszed el, mennyi minden…”

De az állomáson váratlanul jelenik meg egy kopott piros autóbusz, és a motorzúgás elnyomja csilingelő hangját, így ő soha nem tudhatja meg, mit is akart mondani a lány. Látja, amint felszállnak a buszra, de nem megy utánuk. Hátradől a padon s kezével iszákjában motozva megkeresi a szibériai kavicsot, s úgy, olyan erősen szorítja, hogy átmelegedik a kezében.

Később visszamegy az állomásra s megnézi, mikor indul a vonat nagyapja falujába. Nincs ugyan pénze, de nem is érdekli. Hát mit csinálhatnának még vele?! Egy bajtársa és a volt bajtársa fogadására siető bátyja hívják meg vonatindulásig a restibe. Kávét isznak s egy pohárka rumot. Kellemesen elszédül, elforog előtte az állomás. „Biztosan jól vagy? – néz rá fürkészve bajtársa testvére. – Biztosan el tudsz indulni?! Nem jössz inkább velünk? Nem pihensz meg egy kicsit?” De ő makacsul ingatva a fejét száll fel a vonatra. A kalauznak elmondja, honnan jön, a férfi pálinkával és cigarettával kínálja, borostás arcán könnyek peregnek, amikor elmondja, hogy nagyobbik fiáról sincsen hír. „Most mindenkit hazaeresztenek? – kérdezi izgatottan. – Most aki él és mozog, hazajöhet?” Ő ezt kétli – mondja szomorúan. Éjszaka érkezik a faluba. Az égen úgy bolyong a hold, mint egy kacér és kíváncsi asszonyszem. A hajlott hátú forgalmista kíváncsian figyeli. Odamegy hozzá, köszön, bemutatkozik és nagyapja felől érdeklődik. Mózsi bácsit? Ma is látta a büfében – bólogat az öreg s hirtelen változik meg az arca. „Jánoska – kiáltja –, hát él? Mózsi bácsi már nem is reméli, hogy az életben viszontlátja magát” – hadarja. Megvárják a következő vonatot, ő addig benn ül a forgalmisták szobájában s rummal „megzavart" teát kortyol, aztán az öregember befogja a lovat a bricska elé, felkapaszkodik a bakra, ő melléje ül és megindulnak a sötét, alvó falun át, nagyapja háza felé.

– János – öleli magához az öregember, s egy pillanatra összeér a két borostás arc, az öregebb és a fiatalabb. – Hát élsz, kisfiam?

Akkor tudja meg, hogy szülei Budapest ostromakor tűntek el, nem lehet tudni, meghaltak-e vagy nyugatra menekültek? Mindenesetre azóta nem jelentkeztek. Nagyanyja pedig az új világ hajnalán halt meg, a szüleiről szóló híreket megemészteni nem tudván, infarktusban. „Megállott a szíve, vagy inkább megszakadt."

Mindezt az öreg tőmondatokban közli vele, kolbászt, szalonnát, paradicsomot és bort tesz az asztalra, s megköszöni az ajtóban tétován álldogáló forgalmistának, hogy elhozta az unokáját. Neki is tölt egy pohár bort, összeérintik a poharakat, isznak, de Samu, a forgalmista nem ül le, egy óra múlva – közli – vonata van, s első a kötelesség!…

Ülnek egymással szemben a petróleumlámpa szökdöső fényében és hallgatnak.

Aztán kipakolja iszákja tartalmát az asztalra, és az áfonyabefőttet némán tolja az öregember elé, aki azonnal felbontja, megkóstolja. Arcán zavar és áhítat.

– Szibéria – mondja, de nem folytatja. – Orosz áfonya.

– És itthon? – kérdezi ő óvatosan, s alig bír enni néhány falatot, egyre anyját látja, amint ráomlik a fal, és apját, amint eltűnik a törmelékek alatt, a bombatölcsérben, és émelyeg.

– Jön az új világ – legyint az öreg. –, a kommonista világ. Te tudod, milyenek!… Egyszer béjöttek ide, nehéz lesz eltakarítani őket.

– Kiket? – néz zavartan az öregre.

– Az oroszokat – legyint az megvetően. – S a románok is itten vannak. A zsaru már román. Nem mintha sajnálnám a csendőröket, de… És készülnek a kolhozra. Az kell ide, fiam. Semmi egyéb. A népek nagyon idegesek. El se tudják képzelni, mi lesz. Hogy lesz. El se tudják képzelni, hogy holnaptól közös lesz minden!…

– Mi lenne? – legyint ő. – Addig legyenek boldogok, amíg szabadok.

– De meddig? – mered rá az öreg. – Hát készülnek már a kuláklisták is… Megszervezik „ezek", ne félj semmit, a bolondünnepet. Csakhogy nem lesz benne sok köszönet. Mert azt, hogy ki az „osztályellenség”, nyilván „ők” döntik el!

– Adja el a házat, amíg még lehet, amíg ára van – komorodik el ő, és költözzön fel a présházba. Segítek én is, lakhatóvá tesszük. A pénzt pedig aranyban, tudja… Az a legbiztosabb, nagyapa. Az arany. Az mindég sokat ér. Van, amikor még annál is többet.

Az öreg bólint.

– Erre gondoltam én is, kisfiam. Csak egyedül nehéz volt dönteni.

– S a földeket is, a présház körüli kicsi szőlőst kivéve…

– A földeket is? – nyílik kerekre az öreg szeme.

– Úgyis elveszik. Nyugodjon meg. Jobb, ha időben eladja, amíg még lehet…

Napok alatt intézi az öreg az ügyeket, a pénzzel meg aranyat vásárol a kupecektől. Ő azalatt kitakarítja és lepadozza a présház első szobáját, kifesti, megerősíti az ablakokat, az ajtót, s közben kortyol egy üveg negyvenkettes évjáratú leánykából. Délben, amikor a legerősebben tűz a nap, meztelenül fekszik ki a présház elé és lehunyva szemét a sugárzó fényözönben Natasáról képzeleg, de hiába próbálja maga elé idézni jézusfehér testét, állandóan makacsul fordul el s amikor szembekerül vele, megdöbbenve látja, hogy nem is Natasa áll előtte, hanem az állomáson látott zöld szemű, vörös hajú ismeretlen lány. Hiába akarja elhessegetni, hogy nyugodtan ábrándozhasson Natasáról, nem tud szabadulni kissé kihívó, kissé talányos mosolyától. Az öreggel egyetértésben a pince sarkában ássák el a gondosan rongyokba s viaszosvászonba göngyölt aranyrudat, majd elegyengetve a földet, föléje gurítanak egy ötszáz literes, hatalmas hordót.

– És a bútorok? – néz szembe az öreggel a petróleumlámpa fényében.

– Csak az ágy, a faragott szekrény, az asztal és a székek maradtak meg, minden egyebet eladtam – legyint az öreg. – Ami maradt, elég lesz arra a kevés időre…

Másnap, borongó időben rendezik be a szobát. Két rend rongyszőnyeget is terítenek a friss padlózatra. Míg az öreg az ágydeszkákkal bajlódik, ő hátramegy az erdőbe s mezei virágcsokorral tér vissza, amit egy palackba állít, s a palackot az asztal közepére helyezi.

– És te? Veled mi lesz, János? – néz rá kutakodva az öreg. – Itten maradsz?

– Nem. Visszamegyek a klinikára.

De még marad két hetet, kissé kigömbölyödik, megnyugszik, már nem álmodik őrökkel, kutyákkal, reflektorokkal, de a tajga zúgását még változatlanul egyre hallja. Ez a zúgás valahogy nem akar elmúlni.

Egy hajnalban arra riad fel, hogy a másik ágyban szipogva, erőlködve zokog az öregember.

Megfeszül.

– Ébren vagy, fiam – hallja az elcsukló hangot.

– Mi a baj, nagyapa?

– A földek – szipog az öreg. – Tudod, a Kerestély-dűlő nagyon a lelkemhez nőtt, amikor kicsi voltál, anyád a bokádra hurkolt zsineget ott kötötte a nagy hársfa ágához, hogy el ne mászhass. Emlékszel? S a Veréb-dűlő. Az erdőrész! A szántó!…

– Hagyja el, ne sirassa a földeket – keményedik meg az ő hangja. – Legalább nem lesz kulák.

– Hát az nem – legyint az öreg. – Kulák az már nem.

– És itt van magának a szőlő – mondja ő ellágyulva. – Most azután kedvére foglalkozhat a boraival. S ha megunja, feljő hozzám. A városba…

Az öreg nem válaszol, halkan szimmog. Ő mozdulatlanul fekszik a hátán, a sötétben és félálomban újra a lágerben van, megfeszülve várja, mikor ér a fényszóró a barakkjuk fölé. A kutyaugatás megzavarja, felriad, s néhány pillanatig fogalma sincsen arról, hogy hol van. Natasára gondol, de egyre a vörös hajú, állomáson látott lány madonnaalakú arca vibrál előtte.

Másnap elbúcsúzik az öregtől, lesétál az állomásra.

– Mész, Jánoskám? – kérdezi a forgalmista. – Vigyázz magadra.

Dél felé érkezik szülővárosába, autóbusszal megy a kórházig s gondolkodás nélkül, határozott léptekkel dübörög végig a karbolszagú folyosókon, kopog s választ sem várva lép be az igazgatói irodába.

Az igazgató hunyorogva nézi néhány pillanatig, aztán felderül az arca. Hozzálép, megöleli. – Hát megjöttél, Jánoskám? – lágyul el a hangja és méregerős feketével kínálja. – Holnap mehetsz is operálni. Van egy sürgős veseműtét – magyarázza. – Direkt reád vár.

– Van még egy gond – mondja rekedten. – A szállás.

– Jaj, persze – mosolyog az igazgató. – Amíg találsz albérletet – magyarázza –, természetesen itt lakhatsz a szolgálati szobák egyikében. Oké?

Lezuhanyozik, fekszik a díványon a szolgálati szobában s figyeli a függöny résein beszökő vándorló napfoltokat a falon. Másnap még magához sem tér, máris a műtőben van, gondterhelt arcú kollégái között. A sikeres műtét után a folyosón cigarettázik, amikor újra meglátja az álmaiban makacsul kísértő vörös hajú nőt. Most fehér köpenyben van, vörös haja ott repdes madonnaarca körül, szállni kész madár.

– Gratulálok, kolléga úr – mosolyog.

Bemutatkoznak s ő egy pillanatra a kíváncsi zöld szemekbe vész, először látja meg a szívének irányuló lándzsák hegyét. Szédül, mintha részeg lenne. Belecsókol a meglepett nő tenyerébe s mondani kezdi a verset, amit éjszakákon át alakított nagyapja présházában, az ágyán fekve, s már magának se hazudhatta, hogy Natasához megy, orosz szerelmének ugyanis kék szeme volt… „Ott bujkálsz bennem és lehull / a fodros alsószoknyád. / Zúgó, jeges mélyébe rejt / zöld szemed, a Poprád."

A nő meglepetten bámul rá. – És én még azt hittem, hogy maga orvos.

– Maga mellett mindenki költő lesz, kedves, kedves…

– Irén – mosolyog a nő és óvatosan húzza el a kezét. Kíváncsian nézik egymást.

– Van tovább is? – kérdezi rekedten a nő.

Most az erdei, mesebeli tisztáson, a szúró napfényben, egymással szemben térdelve, de még nem érintve egymást, rekedten kezdi el újra azt a régi verset: „Zúgó, jeges mélyébe rejt / zöld szemed, a Poprád. / Ott bujkálsz bennem és lehull / a fodros alsószoknyád."

– Már ott a peronon felfigyeltem rád – suttogja alig mozduló szájjal Irén a kórház folyosóján. – Úgy álltál ott, mint akire vár a kereszt. Mint egy rakás szerencsétlenség. Megsajnáltalak.

– Már ott a peronon felfigyeltem rád, 1948 júniusában – mondja most lágyan vele szemben térdelve, és megfogva kezét simogatni kezdi vele lúdbőröző combjait. – Húsz éve. A tegnap. Ahogy kissé görnyedten, amolyan „forr a világ bús tengere, ó magyar” hangulatban állingáltál ott és figyelmesen néztél rám, úgy éreztem, értem jöttél és én tulajdonképpen téged vártalak, s már oda is akartam menni hozzád, hogy megkérdezzem, ki vagy és nem rám vársz-e véletlenül? amikor végül is mégis megjelent Karesz.

– És te rögtön a nyakába vetetted magad.

– De hiszen ő volt a férjem.

Kezét kiszabadítva magához rántja Irént és olyan hevesen csókol bele a szájába, hogy összekoccan a foguk s érzi a vér összetéveszthetetlen ízét. Eltolja magától és rekedten folytatja a régi verset: „Ott bujkálsz bennem, mint a rák, / ki tudja, milyen régen? / Tigrisek mosolya leszel / egy bengál képregényben."

– Ő volt az első férfi az életemben – suttogja Irén, véres száját nyalogatva s szeme összeszűkül. – De nem szerettem. Sajnálatból mentem hozzá, amikor megkapta a SAS-behívót. Ő volt a legjobban meglepődve, amikor rádöbbent, hogy szűz vagyok. De nem szerettem, soha nem szerettem. Téged szerettelek. Már akkor is, ott az állomás peronján megtetszettél nekem, hetekig veled álmodtam…

– Miközben ismerkedtél híres férjeddel…

– …Aztán végignéztem az első műtétet. Ez egy őstehetség, egy zseni, egy fenomén – áradozott a dicséreteivel fukarul bánó igazgató. – Hat év hadifogolytábor után úgy operál, ahogyan itt senki… Boszorkányos.

– S amikor véletlenül találkoztunk a folyosón…

– Véletlenül?! – mosolyog Irén. – Azt maga csak hiszi, drága doktor úr…

Húsz esztendeje kíváncsian mered rá.

– Van tovább is? – kérdezte, s tenyere, mint egy eltévedt pillangó, pihent meg az ő borostás arcán.

– Van – nevet ő. – De mit kapok, ha elmondom?

– Mit kíván? – néz a szemébe a nő, s hirtelen átmenet nélkül vörösödve el, önkéntelenül is hátrál egy lépést.

– Ti ismeritek egymást? – szólal meg mellettük a nesztelenül érkező Karesz. – Honnan?!

– Egy másik életünkből – mosolyog ő talányosan. Megfordul és besétál a fürdőbe. Noha hátában érzi a nő rajongó és a férj megrovó pillantását, nem fordul vissza. Még mindig húzza a lábát, szédül s egyre Natasát látja, amint ott áll a szögesdrót előtt és mosolyog. Háta mögött talányosan zúg a szibériai őserdő, még távolabb a beláthatatlan és mohó láp fölött villódznak a parányi manósapkákra emlékeztető vörös és lila fények. A meleg víz lassan megnyugtatja, kimossa belőle a tanácstalanságot és a fel-feltámadó rettegést, a szibériai telek hidegét. Mintha félálomban hallja, hogy kinyílik, azután be is csukódik az ajtó. Hallja, amint elfordul a zárban a kulcs, s amire ereje végső megfeszítésével kinyitja a szemét, már ott is áll vele szemben a vörös hajú nő, annyira közel, hogy a forró víztől vöröslő és könnyező szemével képtelen megfigyelni, nem is látja „egészben”, csak a részleteket: a szemét, a kezét, a haját, a mellét… Hátralépne, de a nő két kézzel ölelve át a derekát szorítja magához és nem engedi. Érzi mellkasán a málnaszemként vöröslő mellbimbókat, lélegzetük összekeveredik, de ő képtelen mozdulni. A nő nem jön zavarba, csókolni kezdi az arcát és suttogva kérdezi:

– Van tovább is az a vers?

– „Menekülő zöld hópihe / egy azték hóhullásban, / elolvadsz, mire megtalállak, / jövőben, múltban, mában.”

Kinyitja a szemét s közvetlen közelről nézheti Irén lobogó szemében a szívének irányuló lándzsákat. Elvész a zöld szemek mélyén, remeg, szája kiszárad az izgalomtól.

– Van tovább is – hallja a nő suttogását.

– „Ikerálom ez! Így írom / csapkodva, hevenyészve. / Mielőtt végleg áttűnhetnél, / tigrisbe, hóba, fénybe.”

Nem tudja tovább mondani, a nő szája a szájára tapad.

Hát így kezdődött!…

És a folytatása is ilyen volt. Sietős, kapkodó, de mégis felejthetetlen szeretkezések a közös albérlet díványán. Mert otthagyva a szolgálati szobát, a külvárosban bérelt lakást, Irén pedig egy idő után elköltözött Karesztől, aki sértett hiúságában hallani sem akart a válásról. Azután váratlanul oldódott meg minden, a bosszúra szomjúhozó férj kiment ötvenkettőben egy konferenciára Berlinbe, szórakozottan átsétált a város nyugati felébe s nem is tért vissza. Mire viszont kimondták a válást, őt tartóztatták le. Bizonyos –1956 hulló őszén diákjai előtt tett – kijelentései miatt ellenforradalmi összeesküvésben való aktív szervezkedéssel vádolták s tizennégy évre ítélték. Hét esztendőre tűnt el a süllyesztőben, egy szám lett a román kommunista börtönvilág labirintusában, a föld számozott söpredékei között. Már a reményről is lemondott, mindent alaposan végiggondolva döbbent rá, végez magával, ő ezt nem bírja ki, nincsen miért élnie, amikor egy déli napon váratlanul meglátja Irént. A levegőben lebeg piros pettyes, combtövig felcsúszó ruhácskájában a Duna fölött. Másnap este a háló sötétjében tűnik fel az ágya fölött, és mosolyogva, karnyújtásnyira lebeg fölötte. Így találkoznak évekig. Aztán kiszabadul s megtudja az addig nem is sejtett valóságot: szerelme, hogy valamiképpen megmenthesse őt, még 1957 tavaszán férjhez megy egy ügyészhez, bizonyos Tollas Emilhez, volt gyerekkori barátjához, akivel ő szóba állni sem hajlandó, és aki für alle Fälle időközben egy karambol következtében deréktól lefele béna, Irén pedig noha gyűlöli és saját bevallása szerint egyetlen kínos esetet leszámítva (amikor félig-meddig megerőszakolta, mielőtt sikerült volna lerúgnia magáról) nem is feküdt le vele, ezek alatt a süllyedő évek alatt nem akarja elhagyni. Önfeláldozóan ápolja, s így kapcsolatuk ugyanúgy folytatódik, ahogyan bebörtönzése előtt félbeszakadt. Ráadásul most nem is lakhatnak együtt. Sietős, kapkodó, mégis felejthetetlen, észveszejtő ölelkezések és végtelen viták… Nem, addig a pillanatig, amíg Irén el nem mondta az igazságot, elképzelni sem tudja, miért marad Emillel, most, hogy bevallotta az okot, talán még jobban szereti…

A nő suttogva kéri, combjai közé vezetve kezét, hogy mondaná el még egyszer az első sorokat. Ő szemét lehunyva, rekedten kezdi el: „Ott bujkálsz bennem és lehull / a fodros alsószoknyád. / Zúgó, jeges mélyébe rejt / zöld szemed: a Poprád.”

Irén olyan hevesen rántja magához, hogy megint összekoccan a foguk s ő újra érzi szájában a vér sós ízét.

Zuhan.

A földön fekve csókolják egymást s csak amikor az első esőcseppek nyitott szemébe hullnak, figyel fel szórakozottan arra, hogy már nem süt a nap. Mondani is akar valamit, de Irén szája ismét az övére tapad és már zuhog is. Az eső megvadítja őket, ott forgolódnak a nedves füvön.

Nem. Ennek nem lehet soha vége.

– S te elhitted? – liheg fölötte Irén s harangoznak arca fölött az ismerős mellek.

– Mit? – nyög fel ő döbbenten. Már olyan erősen zuhog, hogy a szemét sem tudja kinyitni.

– Hát a mesét – nevet rekedten Irén – a besúgással?

– El. Igen. Elhittem, de…

– Mert nem tettem meg. Ezt azért tudnod kell…

– De hát akkor miért?… Nem értem!…

– Hogy próbára tegyelek – tapad hozzá a nő a szakadó esőben.

– De hát…

– Akartam látni, tényleg szeretsz-e, vagy az erkölcsi elveid mégiscsak fontosabbak, mint én! A világmegváltó ideáid, szívem, amelyekre féltékeny vagyok. Mert ettől tettem függővé.

– Mit? Micsodát?

– Hogy elhagyjam-e Emilt.

– És?

Irén újra magához rántja.

– Többet nem hagylak el – kiáltja, s torokhangon kezdi énekelni az álombeli dalt az önmaga körül mindent fölperzselő és elpusztító tébolyodott szerelemről.

Aztán eláll az eső, a nap felszárítja a pocsolyákat és a könnyeket. Fejük fölött biztatóan jelenik meg egy szivárvány. Hanyatt fekve bámulják, Irén keze, ez az eltévedt pillangó combjára röppen s meghitten motoz.

– Gyereket akarok tőled – suttogja. – Ne mondj semmit. Ne mondd, hogy öregek vagyunk. Azt se mondd, hogy már késő!…

Ő némán szemléli a szivárványt és mosolyog. – Mi a boldogság? – kérdezi váratlanul.

A nő ráfonja magát és sírni kezd.

Ő pedig kiáltva ismétli a vers utolsó szakaszát: „Zúgó, jeges mélyébe rejt / zöld szemed, a Poprád. / Ott bujkálsz bennem és lehull / a fodros alsószoknyád.”

* Mihail Lermontov: Szavamra senki nem figyel (fordította Fodor András)

Bogdán László író, költő, újságíró (Sepsiszentgyörgy, 1948). A Megyei Tükör, a Művelődés, A Hét, majd a Háromszék munkatársa. Verseskötetei, regényei, elbeszélései a hetvenes évek óta jelennek meg, az egyik legtermékenyebb erdélyi író. 1992-ben Füst Milán-díjat kapott.