Nichita Stănescu

Az ének lelke

Néha olyan magányos vagyok,

mintha vissza akarnám

adni anyámnak

a melléből kiszopott tejet.

Máskor meg

olyan bizonytalan,

mintha én lennék a természet.

Árnyékká válhattam volna,

mert még soha se

érintett meg

ragyogó csillag fénye.

Ebben a pillanatban

egyetlen asszony

iránti szerelmem tart életben.

A kiáltás és a hó

Uram, mit akartál előlem elrejteni,

amikor a lovat teremtetted?

És ki elől akartad

eltitkolni

a nyárfát?!…

Engem, amikor teremtettél,

lakatot, melyik kapura tettél,

s testemmel mit zártál el

és kitől?…

Dal

Emléke nincsen csupán a pillanatnak.

S a múlt sincsen jelen a láthatáron.

A halottak nevüket elcserélik

és a számokat is, egy, kettő, három…

Csupán az létezik majd, ami lesz

és a leendő események mától,

mint valami kísértetek csüngenek

a semmibe egy nemlétező fáról…

Csupán megdermedt testem létezik,

a végső, az öreg, a kőből való.

Hallom, hogy ijeszti a nemlévőket

egy születlen eb, de mégis ugató…

Ó, valójában csak ők fognak létezni!

Mi már könnyed éjjeli álom vagyunk

– e pillanat boldog lakói –

és bármikor örökre elillanunk.

A kő halála

Hogyan vakuljon meg, ha nincs szeme

s hogyan süketüljön meg, ha nincs füle?

A kő csak halála pillanatában

nyitja ki szemét.

Lelke olyankor,

akár a pillangó,

cikcakkok nélkül

csodálkozó gyerekek

szájába repül.

Goron Sándor fordításai

Nichita Stănescu román költő, esszéíró, publicista (Ploiesti, 1933 – Bukarest, 1983). Bölcsészkaron diplomázott 1957-ben, ekkortól publikál, első verskötete 1960-ban jelent meg. Életműve másfél tucatnyi kötetből áll, számos irodalmi díjat kapott. Magyar fordítói: Balogh József, Franyó Zoltán, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Zirkuli Péter és mások.