Oláh János

Álmatlan éjszaka

Éjfél is elmúlhatott, mire ágyba került. A karóráját az előző nap elhagyta valahol, az ébresztőórát a gyerekek fürdették meg a kádban, ezért aztán – más időmérő alkalmatosság nem lévén kéznél – kénytelen volt a megérzéseire hagyatkozni, annak ellenére, hogy ebben az állandó átállási bonyodalmakkal terhelt idő-eltolódási zónában ez elég bizonytalan kimenetelű kalandnak ígérkezett. Nem volt álmos. A gondolatai úgy pattogtak szanaszét a fejében, mint kutyaólban a bolhák. Hiába próbálta csukva tartani a szemét, az minduntalan fölnyílott, mintha mindenképpen látnia kellene valamit. Nem akarta látni, mégis látta az éjszaka gyöngyházfényű sugárzása által áthatott tárgyakat, de nemcsak látta őket, mintha a tapintásuk érzete, az ízük, az illatuk is eljutott volna hozzá sokkal valószerűbb léthelyzetet kölcsönözve nekik, mint amilyennel a nappal valaha is megajándékozta őket. Nem vette észre, hogy elaludt volna, hirtelen mégis az ébredés különös érzése nyilallt belé. Egy gyerekkori ébredésé. Hosszú, nyomasztó üldözés gubancából szabadult.

Repesz fütyült el a füle mellett. A robbanást nem hallotta, de tudott róla. A repeszek füttyén kívül semmi nem vallott rá, ő mégis eszelősen ragaszkodott a feltevéshez, hogy robbanás pedig igenis volt. Kikászálódott az ágyból, és keresni kezdte a nyomokat. Sokáig keresgélt látszólag teljesen céltalanul a szobában. Homályban tapogatózott. Nem gyújtott villanyt, nem akart feltűnést kelteni. Azt gondolta, amíg teljesen meg nem bizonyosodik, addig jobb, ha titokban tartja gyanakvását. Már-már beletörődött az eredménytelenségbe, talán álmodtam az egészet, gondolta, és vissza, az ágya felé vette az irányt, amikor közvetlenül a lámpa közelében, félig a mennyezetbe fúródva egyszerű tűzőkapcsos dobozhoz hasonló tárgyat vett észre. A bármelyik írószerboltban beszerezhető tárgy láttán csalódást érzett. Azért odahúzott a lámpa alá egy széket, fölállt rá, hogy közelebbről is megvizsgálhassa a dobozt, amelynek szabadon maradt alsó részén egy halványzöld Z betű, valamint a betű átlós szárába rejtve a gyártási szám volt látható. Hasonló jelzést a hazai dobozokon még soha nem észlelt.

Nem kételkedett benne, hogy a dobozban tényleg tűzőkapcsok vannak, mégis valószínűtlennek látszott, hogy a doboz tartalmát a szokásos irodai célra, a szétszóródó jegyzetlapok egymáshoz erősítésére szánták. Végül is semmiféle nehézséget nem okozna ma már olyan tűzőkapcsok kifejlesztése, amelyek speciális jelzéseket bocsátanak ki magukból, gondolta, s valamelyik távoli támaszponton aztán külön erre a célra kifejlesztett műszerek bemérhetik ezeket a jelzéseket, halványpiros, lézerrel rajzolt célkarikát vetítenek egy óriási monitorra, aztán gyerünk, a többi már a kommandó dolga. A kopókkal fölszerelt, bőrruhás rohamosztag pillanatok alatt a helyszínen terem.

E bizonyosság fényében a kérdések mind elhalványodtak. (Minek az alapján tájékozódott a doboz, hogyan került éppen az ő hálószobájuk mennyezetére? Valamiféle titokzatos vonzásnak engedelmeskedett, propelleres vagy rakéta elvű hajtómotor juttatta idáig?) Különben sem lett volna idő e hiábavaló kérdéseken tépelődni. A cselekvés ideje jött el, nem a megfontolásé. Tisztában volt vele, mit kell tennie, mégis tétovázott. Pedig jól tudta, a legjelentéktelenebb időveszteség is az életébe, az életükbe kerülhet. Bizonytalankodásának különös súlyt adott, hogy nem csupán a saját élete forgott kockán. Őt azonban a felelősség nem ajzotta fel, inkább megbénította. Úgy érezte, egyelőre, amíg meg nem érti, mi történik körülötte, értelmetlen bármit is tennie, hiszen lehet, hogy a jelenleginél is nagyobb veszélybe sodorja vele mindannyiukat. Várakozott hát, bár azzal is tisztában kellett lennie, semmi értelme ennek a várakozásnak, nincs esélye a történések logikájának a megfejtésére, mivelhogy ilyen logika nagy valószínűség szerint egyáltalán nem is létezik.

Azért alkalmaznak hétköznapi tárgyakat, hogy elkerüljék a feltűnést, állapította meg. És elmosolyodott. Engem mégsem sikerült átejteniük, gondolta némi büszkeséggel. A büszkeségébe azonban csalódottság is vegyül. Érezte, minden ébersége ellenére, vagy talán éppen az ébersége által, félre van vezetve. Saját szabad akaratából teszi, amit tesz, de ezek a tettek mégse oda vezetnek, ahova a szándékai szerint vezetniük kéne, hanem egészen máshova, mintha valaki szándékosan játszaná ki.

Folytatta a vizsgálódást. Kimérten mozgott, mint valamiféle régimódi óraszerkezet. Ágaskodnia kellett, hogy elérje a dobozt. Óvatosan nyúlt hozzá, a kartoncsomagolás mégis benyomódott az ujjaitól. Nem értette, hogyan üthetett lyukat, hogyan fúródhatott be a vakolatba, talán még a födém betonjába is egy ilyen semmi, puha kis papírdoboz, ráadásul úgy, hogy közben teljesen sértetlen maradt. Vadonatújnak látszott, a friss festékillat is érződött rajta. Nem kellett feszegetnie, pedig erre számított. Még a fogót is kikereste a szekrényfiókból, és magával hozta, de nem lett rá szüksége. Alig érintette meg a dobozt, az máris a tenyerébe pottyant. Teljesen ártalmatlannak látszott. És ha mégis fölrobban, rándult össze a gyomra? Óvatosan lelépett a székről, s elindult az ablak felé. Szabad kezével kinyitotta az ablakot, de nem nézett ki. Hátralépett. Lendületet vett, s elhajította a dobozt. Olyan erővel, hogy csaknem maga is utána esett. Az ablakpárkányban kellett megkapaszkodnia. Minden erejét beleadta a mozdulatba, a dobás íve ennek ellenére, vagy talán éppen a túlzott erőfeszítés miatt, szánalmasan rövidre sikerült. A doboz ahelyett, hogy túlrepülve a kerítésen az utcára esett volna, szárnyaszegett madárként pontosan az ablak alatt ért földet.

Le akart futni, hogy megkeresse, és másodszorra valóban túlhajítsa a kerítésen. Az ablakon kihajolva elmélyülten vizsgálgatta a gaztól burjánzó előkertet, a sötétben is fölismerte a kék virágú, szúrós levelű kígyósziszt, a lila szamártövist, a papsajtot, a katángot, de a dobozt nem látta sehol. Úgyse találnám meg, gondolta, és nem mozdult.

Egykedvűen vette tudomásul a kudarcot, mintha eleve számított volna rá. Nem rejtőzött el még a függöny mögé se, pedig ezt igazán megtehette volna. Szinte kihívóan hajolt át a párkányon, bámulta tovább is a kertet, ahova éppen ekkor érkeztek meg a katonák. A terepjárók a murvával felszórt útfélre faroltak, és járó motorral várakoztak. Ilyen kocsikat még sohasem látott. Szürkészöld terepszínük vibrálva foszforeszkált. A lámpák tompított üzemmódban zümmögtek. A világ négy égtája felé irányított antennák lassan, körözve keresték a térből feléjük áramló jelzéseket. A kocsik formai kiképzése azt sejtette, ha kell, vízen járnak, ha kell, a levegőbe emelkednek. A katonák és velük a kutyák egy pissz nélkül, gyorsan ugráltak ki belőlük. Gyorsan, de nem sietve, mint ahogyan a továbbiakban se volt felfedezhető a sietség leghalványabb nyoma egyetlen mozdulatukban sem. Sokkal többen voltak, mint ahányan józan emberi számítás szerint a kocsikban elférhettek volna. A fegyverek vasának halk, olajos koccanásain, a puha, műanyag egyenruhák surrogásán, a bakancsok kimért csikorgásán kívül semmi nem hallatszott. A könyörtelen léptek pillanatok alatt sárba taposták a kertet, csupán a sár halványzöldje árulkodott az iménti burjánzásról.

Az előkert pillanatok alatt megtelt nézelődőkkel. Furcsa volt ez ilyenkor éjnek idején, de nem csodálkozott rajta. A nézelődők többnyire idegenek voltak, bár néhány ismerős házbeli arcot is felfedezett közöttük. Örült a hirtelen összeverődött sokaságnak, így legalább észrevétlen maradhat, minden esetre ebben bízott. Óvatosabbnak kell lennem, gondolta. Bármennyire kíváncsi volt, megpróbálta a függöny mögé visszahúzódva követni az eseményeket. Az utcáról beszivárgó idegenek egyre többen lettek, és egyre agresszívebben lökdösték hátra a házban lakókat, akik ezt az elbánást előjogaikra hivatkozva hangosan sérelmezték. A nézeteltérés itt-ott tettlegességgé fajult. A kisebbségben maradt háziak közül a legelvetemültebbek a katonáknál próbáltak jogorvoslatot keresni. Egyikük a parancsnok megszólításától se riadt vissza. Furcsa volt látni, hogy a parancsnok milyen készségesen áll szóba vele, mintha régi ismeretség kapcsolta volna össze őket. Egyáltalán nem úgy beszélgettek, mint két idegen.

Ismerte ezt a férfit. Egy évvel ezelőtt költözött a házba. Senki nem tudta róla, honnan jött, mivel foglalkozik. A házbeliek többségével a szokásos udvariassági formulák betartásával érintkezett, személyes viszonyt senkivel nem alakított ki. Egyedül velük tett kivételt. Eleinte a gyerekekkel beszélgetett el, radargépekről, repüléstechnikáról, amely tárgykörben meglepően tájékozottnak bizonyult. Mégis a bizalmukba fogadták, talán éppen a gyerekek miatt, akiket különösképpen lenyűgözött a férfi tárgyismerete. A házbeliek nem nézték jó szemmel, hogy ennyire összemelegedtek az új lakóval. A feleségét is megpróbálták hírbe hozni vele. Az utóbbi időben többen is megállították a lépcsőházban, és lefojtott hangon arra figyelmeztették, hogy legyen éberebb. Ő csak legyintett, de azért nem tudta ezekkel a legyintésekkel teljesen elhessegetni magától e szóbeszéd nyomán elősettenkedő gyanakvást, bármilyen alaptalannak vélte is. Elfojtotta, de azért alattomos méregként ott keringett benne, és felkavardult, miközben a férfi és a parancsnok bizalmas sustorgását figyelte, amelyből innen föntről természetesen egy szót sem értett, de a gesztusok, az egyetértő bólogatások, a nevetgélés, a legyintések, mindent elárulni látszottak. Egyszer csak a férfi az ő ablakuk felé mutatott. Kurta kis mozdulat volt, amelyet egyébként talán el is lehetett volna hanyagolni, neki azonban szemet szúrt.

A céltalan kavargás lassan, lassan, ahogy a katonák körében érvényesülni kezdett a parancsnoki utasítások lefelé szivárgó szervező ereje, alakot öltött. A fegyveresek egy csoportja összeterelte a szanaszét lábatlankodó civileket, a másik csoport pedig rohamosztaggá szerveződve a lépcsőház irányába indult. Mozgásuk gyorsulni kezdett. Futva érték el a lépcsőház ajtaját. Nem vette komolyan őket. Még csak egy kabátot se dobott az átizzadt pizsama fölé. Mintha meg lett volna babonázva, menekülésre még csak nem is gondolt. A lépcsőház csordultig telt kutyalihegéssel, bakancsdobogással. Felduhogott az ajtódörömbölés. Várta már, de most mégis elcsodálkozott.

Föltépte az ajtót, és beleüvöltött a sötét, visszhangos lépcsőházba.

– Van itt valaki? Van itt valaki? Van itt valaki? – A mondat végeérhetetlenül verődött ide-oda, mintha sohase akarna elhalkulni többé. Válasz azonban nem érkezett. A váratlanul beállt csönd mázsás súllyal zuhant rá. Visszarohant az ablakhoz, de már onnan se látott semmit. Csupán a feldúlt kert, a levelektől megzöldült sár engedte sejteni, mégsem egyszerű, hétköznapi álmot látott az imént.

Oláh János költő, író (Nagyberki, 1942). A Kilencek tagja (Elérhetetlen föld), a Remetei Kéziratok és a Kézirat Kiadó vezetője, 1994-től a Magyar Napló főszerkesztője. 1994-ben József Attila-díjat kapott. Legutóbbi kötetei: Vérszerződés (novellák, 2001), Por és hamu (versek, 2002).