Geiger György

De mi végre is ez a fotografálás dolog?

avagy

Magyarázkodás egy meg sem rendezett kiállítás okán

Be kell valljam, egyfajta irigykedés eredménye, vagy kétes értékű végkimenetele? Én ezt nem tudom megítélni. Na de honnan és miért az irigység?

Régen kezdődött. Harminc éve már.

Bár zenészberkekben mozogtam, festő barátokra leltem. Így közelebbi bepillantást nyertem az életükbe, hétköznapjaikba. Itt indul a történetünk.

Ezek a festő barátaim nem festettek.

Ez furcsán hangzik, meg szó szerint nyilván nem is igaz, de olyan lazán éltek, látszólag dologtalanul, ami számomra, gyakorló zenésznek igazán vonzó volt, mi több, irigylést kiváltó. Mindazonáltal mutattak képeket is, csak el nem tudtam képzelni, mikor készülhettek. Különösen egyik festő barátomnál volt szembetűnő, hogy főfoglalkozásban napozik, időnként szerelembe esik, mindezt romantikus pénztelenségben teszi – de nem szenvedi, szinte jól áll neki. Tulajdonképpen az olvasmányokból jól ismert régimódi festőtradíciókat ápolta szép sikerrel. Időjárástól függetlenül egy ruhában járt, szigorú diétán élt – vagy éhezett? Talán igen, de szinte irigyeltem ezt az állapotát is, ám ahelyett, hogy én is kipróbáltam volna, milyen az, inkább fölettük a nálunk található maradék ételeket – ami nagy családnál, jól főző anyával (Drága Mutter!?) mindig akadt, és ízlett is nagyon. Azonban teli gyomorral sem festett. Továbbra is csak napozott a Szigeten a Kis-Duna partján. Illetőleg napoztunk, mert időközben én is beletanultam a dologba, bár éltanuló soha nem lettem. Nem véletlenül hangsúlyozom ezt, mert máig állítom, nem egyszerű odáig eljutni, hogy az önkínzásnak ezt a formáját tényleg élvezze az ember. Én ugyanis a napot ez idáig csak akkor viseltem el, ha közeli látókörömben egy labda is pattogott, bármilyen méretben, legyen az kaucsukból, szőrös gumiból, bőrből vagy műanyagból. Teljesen mindegy, csak üthessem, vághassam, rúghassam, vagy fejelhessem. De volt egy szokásom, amely talán hidat jelent a két eltérő napozási stílus között. Ez pedig a fociedzések megtekintése volt, amit talán a passzív futball aktív napozással kategóriába lehetne sorolni. Akkoriban Soroksáron játszott egy futballcsapat. Az ő edzéseiket látogattam. Hivatalosan amatőrként játszottak ugyan, de cserébe egy-egy étterem vagy jól menő presszó vezetői állását, illetve fizetését kapták. Ez körülbelül annyi terhet rótt rájuk, hogy meg kellett tudniuk, hol van az általuk vezetett üzemegység, mert havonta két fröccs között ott kapták meg az illetményüket.

Igazi csodacsapat voltak ők, és nem az imént említettek miatt, hanem ténylegesen. A 60-as évek menő válogatott focistái alkották, tíz évvel később, jócskán lelassulva, elkényelmesedve, de még mindig a régi tudás birtokában. Nekem azonban így volt igazi nagy öröm, mert helyettesítették a még nem létező videomagnó lassítási tudományát. Élőben tanulmányozhattam – lassítva – a trükkök kivitelezését, a foci minden szépségét. Ez a tempóját tekintve „andante lamentoso”, egyszerűbben és pontosabban szólva állófutball a szertelenül, szemtelenül és igen gyorsan játszó fiatal csapatokkal szemben – az élet olykor igazságtalan – eleve kudarcra volt ítélve. Ezért látogattam az edzéseiket, ahol is – minek az a sok skálázás, fárasztó gimnasztika, tehát az igazi edzés – inkább egymás ellen játszadoztak, meccseltek.

Dupla élvezetben volt részem. Két kimódoltan elegáns stílusú fineszes csapat játéka folyt a pályán, és akármelyik csapat győzött, mindig mi nyertünk, és mindezért fizetnem sem kellett.

Nos, egy szép napon elhatároztam, hogy a soron következő unalmas napozásunkat behelyettesítem egy ilyen aktív-passzív napozással. Az előbbiekben vázolt miliőbe csábítom el nem festő barátomat. Neki ez bizonyára új ismeretet ad, nekem pedig az együttlét örömén túl a már rég jól ismert élményt nyújtja. Hogy biztos legyek a meghívás pozitív fogadtatásában, agyafúrtan tálaltam tervemet.

Leírtam a helyszínt. A gyep ez esetben nem alattunk, hanem előttünk lesz, körülbelül ott, ahol most a Kis-Duna nem folyik, rajta harmonikus lassúsággal férfiak mozognak majd egy labda társaságában. A napozó – ahogy a cél érdekében a lelátót neveztem – harmadik lépcsőfokán helyet foglalva délután háromkor enyhén, kényelmesen megdöntött törzzsel ülve pontosan derékszögben kapjuk a napot. De igazán egy mellékmondatom hatott valószínűleg, miszerint a tahitis kinézetű – tehát gyönyörű – vas- és edénybolti eladónő (duplán eladó nő) is ott szokott lenni, aki akkortájt valamilyen oknál fogva hanyagolta a Molnár-szigeten landoló napsugarakat.

Megjelentünk tehát az imént leírt helyszínen. A tahitis vasboltos nem volt jelen (ez engem egyáltalán nem lepett meg), viszont derékszögben csak a nyugati szél érkezett, mivelhogy az idő borúsra-hűvösre változott. Ez két dolgot eredményezett. Egyrészt az ó-aranylábú gyerekek kedvüket lelték a játékban, még tempót is váltottak, amolyan giocoso-moderato jelleggel mozogtak. Más részről festő barátom figyelme – egyéb látványosság hiányában – a zöld gyepen folyó, számára teljesen ismeretlen dologra irányult. Én önfeledten néztem, ő értetlenül bámulta. Nem tartott sokáig ez a nyugodtnak nevezhető állapot, ugyanis barátom meglepő figyelme kíváncsiságba csapott át. Engem ez nem ért váratlanul – ismervén e tárgyban egészen meghökkentő tájékozatlanságát –, de a környezetünkben, mely nagy szakértelmű nem dolgozó dolgozókból állt, szerintem máig emlékezetes nyomokat hagyott. Ugyanis körülbelül a következő kérdéseket intézte hozzám:

– Miből tudják a futkosók, hogy mikor melyik kapu felé kell hajtani a labdát?…

– Minek van berajzolva a kör, hogyha ugyanúgy belefutkosnak, mintha ott se lenne?…

– A sarkon túl a zászló azért van, hogy nehezebb legyen belerúgni a labdába?…

Válaszoltam én becsülettel a legblődebb kérdésekre is, de tartok tőle, nem tudtam megszerettetni vele ezt a fajta napozást, az ott töltött másfél órát azóta is elfecsérelt időként emlegeti. (Talán ha a vas- és edénybolt képviseltette volna magát…)

Na, de ha jól belegondolok, még semmit sem árultam el abból, hogy mi végre a fotografálás, meg honnan az irigység. Csak mondom a magamét, mint a jó öreg Pepin bácsi Hrabal sörgyárában.

Hát akkor még egyszer nekirugaszkodom. Most hátha sikerül a saját kérdésemre nagyobb kitérők nélkül elfogadható választ adnom.

Szóval voltak ezek a festő barátaim, akik lazán éltek, nemigen festettek, de időről időre szép kiállításokat rendeztek a nem tudom mikor készült műveikből. Én meg egész nap gyötörtem magam, gyakoroltam, és nem eredménytelenül. Rátaláltam sok szép megoldásra, melyek elnyerhették volna a szerzők tetszését, s ugyanakkor én is szerves része voltam, mint alkotó előadó. Ám mindez otthon történt, magányomban. Ha nagy ritkán közönség előtt lehetett volna – mint szólista – bizonyítanom mindezeket, valamilyen körülmény mindig adódott, mely meggátolt ebben.

Huzat miatt elhangolódott a hangszer, leragadt egy billentyű – de ha nem, akkor meg attól rettegtem, hogy mikor ragad le. Elégettem a nyelvemet a forró levessel, vagy szúnyog repült a szájamba, és ez meghallatszott. Na nem a kicsi szúnyog döngicsélése, sokkal inkább egy kevésbé zenei, inkább ajtócsikorgásszerű hang, amivel a hangszerem reagált a váratlan látogató érkezésére.

És akkor a lámpalázról még nem is beszéltem. Hát mit mondjak, nem volt nagy öröm.

Ők meg a saját kis ajtónyikorgásaikat – ha voltak is – szépen eldobták, amikor még senki se látta őket. A szép, sikerült, kiérlelt képeik mellett meg magabiztosan mosolyogtak.

Gyermekkoromban én is éreztem indíttatást a rajzoláshoz, festéshez. A foci mellett a csendes foglalatosságokat szerettem. Pecázni térdig vízben állva, mászkálni légpuskával a szérűskertben vadász módjára, a puskacsövet szigorúan a föld felé tartva. Szerettem leülni a verandán rajzlapokkal, vízfestékkel, törlőrongyokkal körülvéve, miközben a szemben lévő fél tetőt kémleltem a kémény árnyékával, a díszes csatornavasakat, a csatornában ücsörgő macskát, és alkottam komoly festőábrázattal. Sokat próbálkoztam, és bár nagyon élveztem mindent, ami kapcsolatban állt a „dologgal”, de az eredmény, ami miatt az egész örömteli folyamat lezajlott, siralmas volt. Hogy érzékeltessem, mennyire, egy Örkény-írás jut eszembe, melyben a szerző finom éllel megjegyzi, hogy a „művész” a macskát szemből ábrázolta, ugyanis profilból egyáltalán nem tudott macskát festeni. Ezen a kritikai nyomon elindulva, mondhatom, én a macskát még hátulról sem tudtam ábrázolni, pedig a harmonikatanáromtól mennyi dicséretet kaptam a nagyon ügyes jobb kezem okán. Lehet, macskarajzolásban a bal kezem lett volna ügyes… Tehát a rajzolást abbahagytam.

Jött a trombita, azután az irigység – ezt már valamennyire kifejtettem – és később a fotografálás.

Addig kínoztuk egymást a trombitámmal, mígnem professzionista zenész lettem, ami pontosítva annyit jelent, hogy mint zenekarban ülő trombitás időnként – pontos időben és hangmagasságon – bele kellett fújnom a hangszerembe, s nem sokkal utána abba kellett hagynom – persze pontos időben és hangmagasságon. Finnyás karmester esetében mindezt különböző, általában rafináltan kiválasztott hangerővel kellett megtennem. És ezt a cselekvéssort a körülöttem ülő és legkülönbözőbb hangszereket megszólaltató szintén professzionista zenészeknek is meg kellett tenniük. Természetesen a vonós hangszerek esetében nem megfújniuk, hanem meghúzniuk, ütős hangszerek esetében megütniük kellett a hangszert. Pontos időben, hangmagasságon, – ha finnyás – különböző hangerővel.

Tehát a szerkezet kis alkatrészeként vettem részt a nagy egész, a MUZSIKA megteremtésében. Ezért fizettek is valamennyit – innen a jelző –, és szabadon rendelkeztek az időmmel. Ha megkívánták a zenekart koncertszervezők, akár a legtávolabbi országokba, földrészekre, mennem kellett. Csakúgy, mint a többieknek. Ez most kényszerű tehernek hangzik, de abban az időben különleges kegy volt az utazás lehetősége, és ezért külön meg sem fizették. Hacsak a kívülállók irigykedését – akik ingyen világjárásnak gondolták a turnékat – nem tekinthetjük annak.

Egy-két ilyen utazás után rájöttem, kívánatos lenne egy olyan eszközt beszereznem, amely megörökíti a pillanatot. Mert hát minden helyszínen – legyen az bármilyen szép – csak egy pillanatig maradtunk. Erre a célra a fényképezőgép tűnt a legalkalmasabbnak. Automata fényképezőgép tulajdonosa lettem tehát. Automatát azért választottam, mert az a leggyorsabb. Különböző állítgatásokra – távolság, fényerő – nem volt idő. Mondhatom, bevált.

Hazaérkezve – a családommal együtt – a diavetítő vásznán megláthattam végre, hogy milyen gyönyörű élményben volt részem. Nekem is olyan újdonság volt, amit láttam, mint a családomnak. Mintha együtt utaztunk volna. Tetszés szerint meghosszabbíthattam a pillanatot, és még a busz sem rázott.

Így ment ez vagy húsz évig.

Ha megvolt a strapa, jöhetett az igazi utazás a fotelból nézve. Több ezer pillanat nyugszik a polcaimon, melyeket egyre jobb készülékekkel gyártottam, egyre szebb pillanatokat.

Lehet, még nem említettem, pedig kellett volna. Igazából fogalmam se volt – fogalmam sincs – a fotózásról, a fotózás technikájáról. Nem értem a gépet. De használom. Kihasználom. Ezt sokan, akik hallják, föl nem foghatják. Hogyan lehetséges, hogy fér össze a tudatlanságom és az eredmény, a szép fotók. Ilyenkor mindig az a cigány jut eszembe, aki világot szeretne látni, ezért matróznak jelentkezik egy tengerjáró hajóra. Mindenben megállapodott már a kapitánnyal, mikor elhangzott az utolsó kérdés, hogy tud-e úszni. A cigány őszintén megdöbbent a kérdésen, majd csodálkozással vegyes felháborodással visszakérdezett: Miért, nincs hajó?

Hát igen, van egy hajóm, és nem tudok, nem is akarok helyette úszni. Élvezem a kényelmét, a tudását – tudniillik, hogy tud úszni – és utazom vele. Rábízom magamat… De ha feltűnik egy sziget, akkor az én dolgom lesz, hogy elkerüljem a homokzátonyokat, ám mégse a szokványos, unalmas, hanem a járatlan és érdekes útvonalon cserkésszem be.

Hogy igazi élményt nyújtson a megismerés.

Ez az allegória egy kissé homályos, de valahogyan érzékeltetni akartam, hogy a világot megismerni akaró, de úszni nem tudó pártján állok. Ha egyszer komoly indíttatást érez a tengerjáráshoz, akkor vállalhassa a kockázatot. Hadd menjen.

És most vissza a fotózáshoz, a tudatlanságomhoz. Belelapoztam én minden kezem ügyébe akadt tudományos fotográfia könyvbe. Azonban azok mindegyikéből a dolog szinte tudatosan hangsúlyozott bonyolultsága sugárzott, ami elbizonytalanított, és még mielőtt akármilyen nyomot hagytak volna bennem, elpárolgott a tudásszomjam is.

Az én fajta fotózáshoz nem kell más – az eszközön kívül – csak egy jó szem (ebbe a körbe nyugodtan beletartozhatnak a szemtelenek is), meg egy ujj, bármelyik – annyi pedig a legügyetlenebb hentesnek is marad. A hozzátanulni való meg annyi, hogy hol lehet átnézni a masinán egy szemmel és mit kell megnyomni egy ujjal. És kész a kép.

Na jó, ez túlzott leegyszerűsítés, belátom. A kép valóban kész, de a minősége, milyensége még függ valamitől, ami most nem jut eszembe, de nem túl bonyolult dolog. Mindenesetre ez az, ami miatt értékén felül becsülik a szép fotók készítőit, szinte egy kalap alá véve azokkal, akik a macskát még profilból is tudják ábrázolni. Pedig a fent említett alapfokú ismereteken túl csak a minden szakmához fontos szépérzék – most eszembe kell hogy jusson –, szóval szépérzék, képzelőerő, arányérzék és kitartó szorgalom szükségeltetik.

Bár megengedem, ha mindezek együtt vannak, még akkor is hiányozhat valami. Valami, ami már kissé elvontabb, nem definiálható könnyen. Én ebben a pillanatban talán égi sugallatnak nevezném. Amint ezt kimondtam, nyilvánvaló lett, hogy szűkült az egyszeműek, egyujjúak – a „kiválasztottak” köre. Azonban ha az ember megfelelő szorgalommal nyomkodja a gombot, megnő az esélye a „sugallat” látogatásának.

Ebben bízva szorgoskodom én is, és egy ideje már egyáltalán nem kell utazgatnom ahhoz, hogy ingerem támadjon a Minoltának nevezett „hajóm" gombját nyomogatni. Úgy gondolom, már nem is a pillanatot akarom elkapni, sokkal inkább a pillanatban megbúvó állandót szeretném megőrizni – megmenteni? Úgyhogy a legjobb és legegyszerűbb, ha csak állok a szobámban, kitekintek az ablakon, átnézek és célzok, majd egy lépést téve betekintek az ablakon, átnézek és célzok. Ha nem tetszik, nem nyomom meg a gombot, vagy ha rosszul nyomtam meg, hát mikor senki se látja, eldobom a produktumot.

Volt, nincs. A jót meg…

Pompás érzés lesz, mikor irigykedéseim végtermékeivel, a szép, sikerült, kiérlelt, jól kiválogatott fotográfiáimmal ott fogok állni és mosolygok. Nyugodtan tehetem, mert mi történhet? Belerepül egy kicsi szúnyog a számba? Semmi baj!

Legfeljebb nem döngicsél többet.

Geiger György trombitaművész (1944, Homokmégy). Már húszévesen elsőtrombitás a Magyar Állami Operaházban, 1969 óta szólótrombitás az MRT szimfonikus zenekarában. Több lemeze, CD-je jelent meg, számos szakmai díjjal tüntették ki, így 1980-ban Liszt Ferenc-díjjal, Dohnányi-díjjal, 2000-ben pedig érdemes művész lett. Soroksáron él.