1	„Az ünnep mindig aktuális jelene jövő felé fordított emlékezésként értelmeződik. Másképpen fogalmazva: az ünnep felbontja múlt, jelen és jövő konvencionális viszonyát, és egy olyan intenzív jelent teremt, amely önmagában egyszerre hordozza a múltat és a jövendőt.” Beke Judit: A néven szólítás ünnepe. Iskolakultúra, 2003. 6–7. sz. 5.
2	„De az ünnep reprezentativitása nem történhet meg az ünneplő közösség összegyülekezése és cselekvő részvétele nélkül.” Beke Judit: i. m. 5.
3	„Az ünnep ugyanis általában valamely alapító esemény drámai formában történő újra-jelenvalóvá-tétele, azaz reprezentációja. Az ünnepi szertartásban tehát a múltat ismételjük meg, ezáltal válik átélhetővé az éppen aktuális ünnep jelene, amely egyben magában hordozza a jövőbeli ünnep ígéretét.” Beke Judit: i. m. 5.
4	A társadalmi konszenzust nehezíti, hogy a rendszerváltás előtti időszakban a kutatások szerint a közgondolkozás egyfajta „kettős könyveléssel” kezelte a társadalmi-politikai ünnepeket: elkülönítették a saját életükben legfontosabbnak tartott ünnepeket a politikai szempontból legjelentősebbnek tartott ünnepektől. Dögei Ilona: Társadalmi, politikai ünnepeink. Részvétel a FIN ünnepein. Kézirat, 1979.
5	Ez a megállapítás a legkevésbé március 15-ére és október 6-ára igaz, amelyekkel kapcsolatban a családi szocializáció hatásai is a legerősebbek, és amelyek minden politikai fordulatot és politikai manipulációt túlélve megőrizték erőteljes érzelmi töltésüket.
6	Volt időszak, amikor március 15-e fontosságát azzal is bagatellizálták, hogy ezen a napon nem volt tanítási szünet; hogy csak az osztályokban lehetett megemlékezni róla. Arra is volt példa, hogy olyan félelmetes jelentőséget tulajdonítottak neki, hogy még a feltűzhető kokárdát is szabályozták.
7	Például a Horthy-korszakban a tankönyvek óvakodtak attól, hogy a március 15-i eseményeket forradalomnak nevezzék, és inkább az áprilisi törvények elfogadásának jelentőségét hangsúlyozták. Annak ellenére így volt ez, hogy március 15. hivatalos ünnep volt.
8	„Nem látni a politikától a történelmet” – fogalmazott egy középiskolai tanár. Czigány Szilvia: Középiskolai emléknapok és demokratikus szocializáció. Kézirat, Budapest, 2002.
9	Az osztályban pár héttel később egy óra keretében beszélgettek a fogalmazások néhány megállapításáról.
10	Ez összesen 32 fogalmazás, mivel három gyerek nem csak egy ünnepet választott.
11	Az október 23-áról író fiú volt az egyetlen, aki három ünnepről is írt: március 15-éről, október 6-áról és október 23-áról. Október 23-áról a következőket írta: „A köztársaság kikiáltása. Az emberek gyülekezete. Parancsokat adtak ki. És azért volt jó Magyarországnak, mert így szabályok, törvények alakultak. Mindezt könyvekben írták, fogalmazták. A törvények szabályozták a rendet és a bűntényeket. A bűntények létrehozását a szabályok határozták. Örülök, hogy vannak törvények.” A válasz a maga sutaságában is szépen fogalmazza meg a békés rendszerváltás értékét („parancsokat adtak ki” és „szabályok, törvények alakultak”), valamint a törvényesség fontosságát.
12	Az augusztus 20-áról író lány március 15-e mellett, másodikként említette meg ezt az ünnepet. A következőket írta róla: „A kenyér ünnepe. Egy szokás maradt fenn, az, hogy a kenyeret osztogatják, és mielőtt szelnének kenyeret, azelőtt a kenyér hátuljára keresztet rajzolnak késsel. Utána lehet egy jót zabálni.”
13	Mind a 19 fogalmazásnak a címében szerepelt a szabadságharc szó.
14	A fogalmazás más részeiből tudjuk, hogy akkor kezdődött a szabadság, amikor a szabadságharc véget ért.
15	Külön tudásszociológiai vizsgálat tárgya lehetne, hogy a pacifista gondolkozásmód általánossá válásával, a sorkatonaság eltörlésével, az európai békés évtizedek kézzelfogható eredményeivel és a háborúk és harcok borzalmait bemutató képek általánossá válásával hogy lehet közelíteni a múlt forradalmi eseményeihez.
16	Valószínűleg Batthyány Lajos miniszterelnökről van szó.
17	Feszty Árpád körképét, A magyarok bejövetelét.
18	A „nem” szó be van keretezve.
19	Itt csak utalnék arra, hogy a család történelmi emlékezésben való részvételét Magyarországon az elmúlt évtizedekben számos tényező nehezítette. Ilyenek a politikai fordulatok után a politikai közbeszédben és az oktatásban átértékelődő korábbi korszakok; a hatalom által preferált társadalom- és politikaképek változásai; az eseményekben való személyes részvételek (részben a személyes részvételek a megelőző korszakok hatalmi-politikai struktúrájában, részben a különböző kollektív élmények: a deportálások, a koncentrációs táborok, a munkaszolgálat, a hadifogság, illetve kitelepítés, a beszolgáltatások, az államosítás, a téeszesítés, az 1956-os forradalomban való részvétel stb.) kollektív feldolgozásának, nyilvános „kibeszélésének” elmaradása vagy megkésettsége. Az érintettek számára rendszerint csak az emlékek elfojtása, a magántörténelem családi hajszálcsöveinek elvágása maradt, a társadalom jelentős rétegei számára pedig csak a kollektív felejtés. Részletesen is lásd erről: Szabó Ildikó: A pártállam gyermekei. Tanulmányok a magyar politikai szocializációról. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2000.
20	Ahogy a klasszikus pedagógusvicc fogalmazott a nyolcvanas évek derekán a történelemtanároknak tartott továbbképzések lényegéről: „Mától kezdve minden másképpen volt.”