A tehetséggondozásnak sokféle hagyománya él a magyar közoktatásban. Egyrészt ezekre építve, másrészt a pszichológia és a pedagógia által kínált új módszertani lehetőségeket felhasználva az Arany János Tehetséggondozó Program keretében tanulás-módszertani, kommunikációs és személyiségfejlesztő képzés is indult. Az eddig összegyűlt tapasztalatokról és a további tervekről készült szerkesztőségünkben egy kerekasztal-beszélgetés.
A beszélgetés résztvevői voltak: Finta István igazgató az egri Szilágyi Erzsébet Gimnáziumból, Borenszkyné Imre Éva a balassagyarmati Balassi Bálint Gimnáziumból és Szolcsányi Jánosné a pécsi Leővey Klára Gimnáziumból. Vendégünk volt még Polonkai Mária, a Debreceni Egyetem oktatója, a programot kidolgozó csoport tagja. Szerkesztőségünket Both Mária képviselte.
Milyen hagyománya volt iskolájukban a tehetséggondozásnak? Milyen adottságú, településszerkezetű az a térség, ahonnan diákjaik származnak? Milyen külső és belső tényezők motiválták a tantestületeket, hogy a személyiségfejlesztő programba bekapcsolódjanak?
Szolcsányi Jánosné: A mi iskolánk négyosztályos gimnázium; klasszikus műveltséget közvetít, diákjait a felsőfokú tanulmányokra készíti fel. 1956 óta német nemzetiségi tagozat működik gimnáziumunkban, ahova a környék kis falvaiból érkeznek gyerekek. Ezek a talajvesztett, félénk kis diákok jól beszéltek németül, kitűnő tanulók voltak, de a nagyvárosi gimnáziumban elveszettnek érezték magukat. Az iskola tanárai – akik közül sokan hasonló közegből származtak, és hasonló nehézségekkel küszködtek gimnazistaként – személyre szólóan, külön-külön foglalkoztak minden gyerekkel. Azt tapasztaltam, hogy ezek a gyerekek a negyedik év végén önbizalommal, magas szintű tudással hagyták el iskolánkat. Abban bízom, hogy az Arany János-os gyerekek is ilyenek lesznek majd. A megye települési adottságaiból következik, hogy sok az ilyen apró faluból származó diákunk, akik biológia és angol tagozaton tanulnak. Náluk nagyon hasonló gondok merülnek fel. Ha nem is ennyire tudatosan, de őket szintén így segítettük. 1992-ben bevezettük gimnáziumunkban a tanulásmódszertant. Néhány kollégánk az Alternatív Közgazdasági Gimnázium továbbképzésén is részt vett, és ehhez hasonlóan beépítettük tantervünkbe a különleges személyiségfejlesztő módszerként kínálkozó drámapedagógiát, továbbá a kommunikációfejlesztést is. Mindezek a tapasztalatok adtak indíttatást arra, hogy megpályázzuk az Arany János Tehetséggondozó Programot.
Finta István: A mi iskolánk is hagyományos, négyosztályos gimnázium, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Komoly különbséget nem látok az Arany János Tehetséggondozó Program keretében működő és a többi osztály között. Ennek magyarázata lehet, hogy Heves megye sajátos településszerkezettel rendelkezik, három nagyváros – Gyöngyös, Hatvan és Eger – iskolázza be a környék gyerekeit. Kis falvakból származó gyerekek eddig is tanultak nálunk, most azonban egy osztályba kerültek, így jobban tudunk rájuk figyelni. Személyes tapasztalataim is azt mutatták, hogy fontos értékek közvetítésére vállalkozik ez a program. Az én életemben is szerepet játszottak olyan tanáregyéniségek, akiktől nem tudományt kaptam, hanem valami mást. E jeles tanárok megtanítottak bennünket arra, hogyan teremtsünk kapcsolatokat; ráébresztettek bennünket arra, hogy jobban meg kell ismernünk magunkat; módszertani kultúrát kaptunk tőlük. Mindennapi oktatásunk részét képezte számos olyan elem, amely most az Arany János Tehetséggondozó Programban tárgyiasult.
Imre Éva: Balassagyarmaton, ebben a Nógrád megyei kisvárosban százéves hagyománya van a polgári értékrendre alapozó gimnáziumi képzésnek, amelynek mindig is elsődleges feladata volt az értelmiségi előképzés. A gimnáziumnak régóta vállalt és teljesített feladata, hogy felsőfokú tanulmányokra készítse föl diákjait. Mivel Balassagyarmat kicsi – lélekszáma nem éri el a tizennyolcezret –, ezért kezdettől fogva a környező kis térségre kellett alapoznia. Tehát nem új keletű, hogy 30-50 km-es térségből jön a gimnáziumban tanuló gyerekek fele. Ebből adódik a kérdés: hogyan támogathatjuk az ő beilleszkedésüket az iskolába; hogyan segíthet a kollégium a kulturális és szociális hátrányok leküzdésében.
Polonkai Mária: A Magyar Tehetséggondozó Társaság szakmai segítséget nyújtott az Arany János Tehetséggondozó Program kidolgozásában. A részt vevő iskolák munkáját pszichológusok, fejlesztő pedagógusok és a Debreceni Egyetem Pszichológiai Intézetének közreműködésével támogatjuk. Országos tapasztalattal rendelkezünk arról, hogy a Nemzeti alaptanterv bevezetése után számos iskolában alkalmazni kezdtek tanulás-módszertani, önismeret-fejlesztő és kommunikációs programokat. Tehát az iskolákban nem előzmény nélküli az Arany János Tehetséggondozó Program személyiségfejlesztő része. A szolnoki Varga Katalin Gimnáziumban a nyolcvanas években Studium generale néven bevezették a tanulásmódszertannak egy speciális fajtáját. A budapesti nyolc évfolyamos Németh László Gimnáziumban jelenleg is választható ilyen önismereti stúdium. Számos más iskola is beépített tantervébe hasonló programot.
Nézzük végig a helyi adottságok ismeretében, hogy miképp kapcsolódtak be az egyes iskolák a programba! Ki döntött a programban részt vevő kollegák személyéről? Hogyan készült fel az iskola a gyerekek fogadására? Milyen külső szakemberek segítségére számíthattak? Hogyan fogadták a kollégák a tanulás-módszertani és a önismeret-fejlesztő programok bevezetését?
Szolcsányi Jánosné: Először is fontosnak tartottuk, hogy magát a pályázatot is elfogadja a tantestület. Minden kollégának hinnie kell abban, hogy ez olyan program, amiért mindenkinek érdemes dolgoznia. A tantestület maga választotta ki azokat a kollégákat, akik elsőként kezdték el ezt a munkát. Elmondhatom, hogy az iskolavezetés és a tanárok szándéka egymásra talált. Nem támadt ellentét a kollégák között; akik pedig megbízást kaptak, büszkén vállalták a feladatot. Olyanokat bíztunk meg, akiknek van kisugárzásuk, tudnak kapcsolatot teremteni, megtalálják a kulcsot a gyerekekhez. Ha nincsenek ilyen rátermett tanárok, hiába képzeljük el szépnek ezt a programot, aligha lesz eredményes.
Nagyszerű volt az együttműködés az iskola pedagógusai és a program vezetői között – igazi alkotómunka folyt. Nagyon szerencsésnek tartom ezt az első pluszévet, hiszen a tehetséggondozásnak más útjai is léteznek: például a tehetséges gyerek előbb leteszi a vizsgákat, kihagy éveket, vagy lehetne szegregációval, elkülönítve is kezelni a tehetséges fiatalokat. Ez azonban iskolarendszeren belül működő, tantárgyakhoz nem kötődő differenciált program, melyben olyan képzett tanárok dolgoznak, akik képesek lesznek majd a tutori-mentori rendszerben vezetők lenni. A módszer nagy előnye, hogy kiscsoportban tudunk foglalkozni a tanulókkal, adekvátan, egyénre szabottan. A kis faluból érkező tehetséges gyerekek esetében ez a legjárhatóbb út.
Finta István: A mi iskolánkban néhány munkatárs hívta fel a figyelmet a pályázati lehetőségre. Sok kolléga jelentkezett, hogy részt vállaljon a feladatban. Szerintem a tantestületek alig várják, hogy ilyen jellegű alkotómunkába fogjanak. A hétköznapi favágómunka mellett szükségesek az ilyen megbízatások is. Amikor felállt a csapat, akkor jöttek az előkészítő tanfolyamok, beiskoláztuk a kollégákat.
Imre Éva: A Balassi Gimnáziumban a tehetségfejlesztés szervezeti előzménye a kilencvenes évek elején volt. Kerestük, hogyan lehet négyosztályos gimnáziumból hat-, illetve nyolcosztályos gimnáziummá alakulni. A puha szelekcióval arra szerettünk volna rájönni, hogyan lehet minél korábban a tehetséget felderíteni és fejleszteni. Ez sikeres vállalkozásnak bizonyult. A szerkezetváltás részben megmaradt, ugyanis a gimnázium falain belül nyolcosztályos képzés is zajlik. Úgy éreztük, a kisváros polgári értékrendjét jól szolgáljuk azzal, ha szakszerűen végezzük a munkánkat, és nemcsak egyoldalúan az intellektuális képességeket fejlesztjük. De ezzel nem oldottuk meg a kistérségek bejáró gyerekeinek problémáját, hiszen tízéves gyerekeket a családi ház nagyon nehezen enged ki. Ők továbbra is tizennégy évesen, az általános iskola után jönnek hozzánk. Inkább csak éreztük, és meg sem fogalmaztuk magunknak, hogy erőforrásaink kimerülőben vannak, több idővel nem tudunk gazdálkodni; feladatainkkal csak akkor tudunk megbirkózni, ha új lehetőségeket, új forrásokat keresünk. Folyamatosan versenyt futunk az idővel, a felvételi követelményeivel, mert – ha akarjuk, ha nem – a felvételi követelmények állandóan felülírják a gimnázium elképzeléseit és emberléptékű követelményrendszerét. Egyik ambiciózus kolléga talált egy pedagógus-továbbképzési programot a debreceni egyetemen, tehetségfejlesztő szakirányú képzés címmel. Az ő közvetítésével figyelt fel a tantestület arra, hogy vannak olyan pszichológiai és pedagógiai eszközök, amelyeket mi, középkorúak nem tanultunk még az egyetemen, vagy csak önképzés során találkoztunk vele. Ezzel a továbbképzéssel indult el a program megalapozása. A kollégák többsége fogékonynak tűnt az újszerű pedagógiai feladatra, mégis sokakat biztatni kellett, hogy bekapcsolódjanak ebbe a programba. Tőlünk jelenleg öt kolléga vesz részt az Arany János Tehetséggondozó Program működését és működtetését segítő képzésben.
Polonkai Mária: Röviden arról is beszéljünk, hogy miként készítettük fel a programba bekapcsolódott iskolák igazgatóit és pedagógusait. Első lépésként önmagunk számára kellett tisztázni a tehetség fogalmát, majd meghatároztuk az első év legfontosabb feladatait, azt, hogy miben több és más az Arany János Tehetséggondozó Program, és milyen legyen az előkészítő év. Azzal a kérdéssel indult az első találkozás, hogy a mennyiségi vagy a minőségi fejlesztésre kell-e törekednünk. Hosszú beszélgetések után a minőségi elem kerekedett felül. A minőségfejlesztésben két területet lehet megjelölni. Az egyik a tartalmi, hiszen konkrét tantárgyak keretében folyik az első évben a képzés, csak itt a tanárok nem új ismeretekkel foglalkoznak, hanem az általános iskolából hozott tudás elmélyítése és új szempontú rendszerezése történik az egyes gyerek személyes adottságaihoz igazodva. A másik terület az ismeretek feldolgozási képességének fejlesztését jelenti. Ez tanulásmódszertan, kommunikációfejlesztés és önismereti foglalkozás. Megállapodtunk az óraszámokban és bizonyos tartalmi kérdésekben is. Kiderült azonban, hogy a pedagógusok egy része nem felkészült ezekre a feladatokra, ezért az Oktatási Minisztérium közreműködésével szervezett képzésben vettek részt, amely elsősorban az ismertfeldolgozási képességet javító módszerek elsajátítására irányult, valamint a pedagógusok önismeretének, konfliktusmegoldó képességének a fejlesztésére. A programba bekapcsolódott pedagógusok nem érezték magukat eléggé felkészültnek önismereti tréningek vezetéséhez, még akkor sem, ha az imént elmondott iskolai példákból kiderült, hogy volt hagyománya a magyar közoktatásban az ilyen jellegű programoknak. A most kialakulóban lévő ötéves önismereti program vezetésére akkreditált tanfolyam szerveződik. Szakemberek segítségével folyamatosan történik a programban részt vevő tanárok képzése.
Milyen segítséget jelentett az iskolapszichológusok jelenléte, munkája a tanároknak és a diákoknak?
Szolcsányi Jánosné: A programban nálunk minden tervszerűen és egymásra épülve folyik. Ebbe a folyamatba illeszkedik az iskolapszichológus munkája, aki a gyerekekkel teszteket és felméréseket készít, beszélgetéseket kezdeményez velük, és ennek alapján segíti és megalapozza mindennapi munkánkat.
Finta István: Lehet, hogy meglepő, amit mondok, de a mi iskolánkban a program keretében folyó tanfolyamok számát több kolléga kevesli. Korábban mi nem alkalmaztunk iskolapszichológust, e program ürügyén hívtuk, és most vele együtt dolgozunk.
Imre Éva: Saját iskolapszichológusunk nekünk sincs, a pedagógiai intézet pszichológusával vettük fel a kapcsolatot. Az egri és a pécsi kollégák tapasztalatait meg tudom erősíteni, mert nálunk is serkentően hatott a tantestület pedagógiai munkájára. Akár a konzultatív jellegű együttlétek, amikor egy-egy gyerek egyedi problémáját beszéljük meg, akár a havi rendszerességgel összehívott folyamatkövető csoportmegbeszélések azt mutatják, hogy egy újfajta együttműködési kultúra születik a tantestület életében. Őszintén be kell vallanunk, hogy a mi pszichológiai ismereteink és kultúránk csak kullogott a tehetségfejlesztő program mögött. Véleményem szerint nem sorvasztja a programot az, ha olyan iskola akad ebben a hálózatban, ahol nincs külön iskolapszichológus.
Polonkai Mária: Az előkészítő év októberében a bekerült tanulókkal tehetségdiagnosztikai vizsgálatokat végeztünk. Tesztek segítségével kognitív képességeket, motivációt, tanulás iránti attitűdöt, szorongást, tanulási stílust, olvasásértést és analogikus gondolkodást vizsgáltunk. Ezen felmérések egy részét csak pszichológus végezheti. Ez a munka jelentette az iskola számára a pszichológussal való kapcsolatfelvételt, hiszen az önismeret-fejlesztésben öt évig együtt kell működnie pedagógusnak és pszichológusnak. A továbbiakban is lesznek olyan foglalkozások (például a kollégiumban) vagy olyan vizsgálatok, melyeket csak pszichológus végezhet. Ha éppen nincs az iskolában, akkor külső segítséget tudunk adni.
Az Arany János Tehetséggondozó Program nagy hangsúlyt fektet a kollégiumban folyó nevelőmunkára. A korábbi évtizedekben ezen a területen is komoly eredményeket értek el egyes iskolák. Például az Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziumban az 1970-es évek óta kiemelt szintű, az egész országra kiterjedő tehetséggondozás folyik, vidéki gyerekek számára kollégiumi elhelyezéssel. A gyerekek havonként egy hétvégén bent maradtak a kollégiumban, amikor lehetőség nyílt arra, hogy színházba, moziba, múzeumba menjenek tanáraikkal, osztálytársaikkal. Kezdetben ez gondot jelentett, de később a szülők és a gyerekek is elfogadták ezt, hiszen hét közben a feszített tanulás miatt erre nem jutott idő. Az Arany János Tehetséggondozó Programban milyen feladat vár a kollégiumokra, nevelőtanárokra?
Imre Éva: A kollégiumi élet az elmúlt 15-20 évben erősen átértékelődött. A szülők megpróbálták minél tovább otthon tartani gyermekeiket, és a városi kollégiumok kezdtek kiüresedni. Sokkal nehezebb lett az iskola helyzete a bejáró gyerekek tömegével. Ők sok időt, akár naponta 2–2,5 órát is utazással töltöttek, ami nemcsak holt idő, de igen fárasztó is volt számukra. Mindeközben egyre kevésbé értek rá arra, hogy a közösséggel együtt színházba vagy moziba menjenek. Azt tapasztaltuk, hogy a nyolcvanas évektől a hozott szociális és kulturális hátrányok egyre növekedtek. Nagyon vonzott minket az a program, amely visszahozza a kollégium és a gimnázium közös tevékenységét. Számos olyan lehetőséget fedeztünk fel benne, amelyek gondjaink orvoslását segíthetik. Például az utazással eltöltött holt idő a bejáró gyerekek számára értelmesen, hasznosan kitölthető.
Finta István: A programban közösen vesznek részt iskolák és kollégiumok. Én az iskola oldaláról tekintem ezt a programot. Az oktatásnak demokratikusabb helye az iskola, mint a kollégium – ezt belső építési szerkezete is sugallja. Egy középen lévő aulát vesznek körül a tantermek; a diákélet színtere itt zajlik a szemünk előtt. Helytelen volna ebben a programban a kollégiumot központi helyre tenni. Inkább az a lényeg, hogy ez a program összenyitja a két intézményt és összefogja tevékenységüket.
Hogyan sikerült a szülőkkel építő, támogató kapcsolatot kialakítani, hiszen az ő segítségük sem nélkülözhető?
Polonkai Mária: A programnak sajátos része a szülőkkel való foglalkozás, törődés. Az ősszel készített felmérések eredményeit a szülőkkel is szükséges megosztani; a gyerekek képességeiről, fejlődésükről folyamatosan beszélgetünk velük. Nevelési tanácsokat is adunk, ha kérik. Az iskolának kérnie kell a szülők együttműködését, segítségét, például közös programok szervezésénél vagy majd a pályaválasztásban.
Imre Éva: Elég széles a skála, ha a gyerekek szociális hátterét nézzük. Akadnak tanulást követő szülők, akik nagyon örülnek annak, hogy bizonyos anyagi terheket ez a program levesz a vállukról. A skála másik végén az a szülő áll, aki befejezte 14 éves gyerekének a nevelését, sorsának a követését. Az osztályfőnököt ez nehezebb feladat elé állítja, és a kollégiumi elhelyezés miatt is szorosabb kapcsolatot kell tartani a szülőkkel. Sokszínűbbé kell válnia a szülők, az osztályfőnök és a szaktanárok kapcsolatának is.
Szolcsányi Jánosné: Azok a szülők, akik úgy érezték, hogy otthonról nem tudják eléggé segíteni gyerekeik tanulását, reményt és lehetőséget látnak. Ők – ugyanúgy, ahogy a gyerekek – nagyobb figyelmet, személyre szóló segítséget és tanácsokat várnak tőlünk. Léteznek pozitív és közömbös hozzáállású szülők, és olyanok is, akik szemben állnak, félnek, nem tudják, hogy mi fog történni a gyerekükkel, ezért pontosan és világosan kell meghatározni számukra a program célját.
Finta István: A szülők összetétele színesebb, mint a többi osztályban, hozzáállásukban jól tetten érhető a térségi hátrány. Érdekes tapasztalat, hogy egyikükkel sem volt eddig semmilyen nézetkülönbségünk. Sokkal jobban bíznak bennünk és a munkánkban, ezért nagyobb felelősséggel is tartozunk nekik.
Hogyan vált be a program személyiségfejlesztő része? Milyen pedagógiai műhelymunka folyik ennek keretében? Mit érzékelnek mindebből a gyerekek?
Finta István: Valószínű, a gyerekek nem is nagyon tudják, mi történik velük. Azt tapasztalják, hogy nekik több foglalkozást tartunk, és egy hónapban egyszer a kollégiumból nem mehetnek haza. Ők egészen másként élik meg ezt az egy évet. Annál jobb ez a program, minél rejtettebben, minél oldottabb formában folyik. Ha a tanuló rájön arra, hogy a másiknak 10 órája van, neki pedig 20 (azért, mert tehetséges), rögtön lázadni, tiltakozni kezd. Mivel nagyon kevés idő telt még csak el, konkrétan nem látom, hogy a gyerekek mennyire érzik mindennek a segítő jellegét.
Imre Éva: Sajátos szervezeti program valósul itt meg. Hiszen ezek a diákok egy másik élettérben, a kollégiumban is együtt vannak. Ennek egyelőre az előnyeit látjuk; no persze időnként kiélezett konfliktushelyzeteket is, ami a 24 órás együttlétből fakad. Ma alkalmas helynek tűnik a kollégium a készségfejlesztő foglalkozásokra, hiszen kötetlenebb lehetőséget nyújt. Nem iskolapadban vagy osztályteremben ülnek a gyerekek. Más kamasz számára is hasznos lenne az „Ismerd meg magad” program. Mi, tanárok ezen a téren hadilábon állunk. Időnként nagy-nagy igyekezettel; máskor meg félsszel és aggodalommal vezetjük a programnak ezt a részét. Mi is kíváncsiak vagyunk, hogy a feltett kérdésekre magunknak miként válaszolnánk. Valószínű, ez a belső kíváncsiság (mi mindent fedezünk fel magunkban, a másikban) kifelé is sugárzik, ami aztán megérinti a gyerekeket is. Az iskolai teljesítményünk – hiszen ettől nem vonatkoztathatunk el –, vagyis a sikeres felvételire való készülés, a közös munka így érzelmileg megtámogatható. A gyerek ezt nem tudja és nem is kell, hogy ezt így megfogalmazza. Az biztos, hogy érzelmi biztonságot és odafigyelést kap, ami több, mint a napi tanár-diák kapcsolat egy szaktárgyi óra keretében. Ez túlmutat a tanári empátián, például hogy figyelek a gyerekre, keresem a kudarca okát. Ez az újfajta odafigyelés intenzitásában más: már önmagában ezért megéri a programot folytatni. Ez egy másfajta pedagógiai attitűd, hiszen nemcsak tantárgyat tanítok és igyekszem a legtöbbet kihozni a tanítványaimból, hanem keresem azt is, hogy a személyiségüket hogyan tudom formálni.
A napokban történt velem, hogy az egyik foglalkozáson éppen olyan társadalomismereti kérdéskörhöz jutottunk, amely arról szólt, hogy a civilizáció történetében az egyes korszakokban milyenek voltak az iskolák. A szó eredetéből indultunk ki, és a gyerekek felvisítottak. Hogyan lehetséges ez? Az ókori görögöknél az iskola olyan helyet jelölt, ahol örömteli foglalkozások folytak, ahova jó volt elmenni. Aztán arról beszélgettünk, hogy belátható időn belül látnak-e arra reményt, hogy ezt az élményt vissza tudjuk hozni az iskolába. Ez a hely arra szolgáljon, hogy én itt több lehetek. Ne csak utánérzés legyen ez, hiszen tíz-húsz év múlva úgyis megfogalmazza mindenki, hogy milyen sokat jelentett az életében az iskola szelleme és a tanárainak a személyisége. Arra kell törekednünk, hogy a gyerek pszichésen is jól élje át azt a néhány évet, amit nagyon sok új ismeret feldolgozásával kell eltöltenie. Lelkileg kell éppé tennem vagy éppen megőriznem a rám bízott diákokat. Az Arany János Tehetséggondozó Program személyiségfejlesztő része ezért nemcsak a programban részt vevő diákoknak lenne nagyon fontos.
Polonkai Mária: E személyiségfejlesztő program céljai közt megfogalmazódott, hogy a gyerekek szerezzenek szociális jártasságot, tudják a környezet kihívásait felvállalni, rendelkezzenek konfliktuskezelési képességekkel, intellektuális adottságaikat tudják kamatoztatni. Jártunkban-keltünkben az Arany János-os iskolákban nyílt, őszinte és tiszta gyerekeket ismertünk meg, akik örömmel és rendkívül felszabadultan vettek részt ezeken a foglalkozásokon. Alkalmanként a pedagógusok már arról panaszkodtak, hogy túlságosan is összetartanak. A program tervezésének kritikus pontja volt, hogy az első év után együtt maradjanak-e a gyerekek vagy sem. Azt gondoljuk, hogy a csoportban rejlő fejlesztés lehetőségei – például az érzelmi biztonság, a felszabadultság érzése, az együttdolgozás öröme – elvesznének, ha megbontanánk a csoportot az első év után.
Érezhető-e vagy mérési tapasztalatok igazolják-e, hogy a program szerint haladó osztályokban a gyerekek kevésbe szoronganak? Tudjuk, hogy a középiskolában rosszul vagy gyengén teljesítő tanulók között mennyire jellemző a szorongás, ami biztosan közrejátszik a bukások magas számában. Érződik-e az egész program szellemiségén és megvalósulásán, hogy ezekben az iskolákban ezt a problémát sikerült elkerülni?
Polonkai Mária: A gimnázium megkezdésekor az új és ismeretlen környezettel való ismerkedés, a magasabb követelmények természetes módon alakítanak ki szorongást a gyerekekben. Gond akkor van, ha a gyerek olyan követelményekkel és elvárásokkal találja szembe magát, amelyek teljesítésére nem képes, mert hiányosságokkal és lemaradásokkal küzd. Ezt a típusú szorongást, ennek kialakulását alighanem sikerült megelőznünk, legalábbis eddigi részeredményeink ezt mutatják. A gyerekek nem teljesítménycentrikus környezetbe kerülnek, ahol azonnal osztályzatokkal mérik a tantárgyi teljesítményüket. Kulturális elfoglaltságok, sport és önképző csoportok is oldják a tanulók szorongását.
Szolcsányi Jánosné: Pilinszky János Keresztről keresztre című versének egyik sora azt mondja, hogy a második kereszt a kamaszkoré: egyik ágának a felismerés, másik ágának tévelygés a neve. Ez a program segítheti a gyerekeket a felismerésben, a tudás megszerzésében, illetve abban, hogy legyen erejük az útkeresésben, a konfliktusok megoldásában, az emberek közötti kapcsolattartásban, értékrendjük kialakításában. Nemrégen újra megnéztük azt a videofilmet, amit a tanévnyitón készítettünk az osztály bemutatkozásáról. Látszik, hogy mennyit változtak azóta, magabiztosan járnak a folyosón, az iskola teljes jogú polgárainak tekintik magukat, sőt időnként nagyon is otthonosan viselkednek. De ez nem baj. A program indulásakor mindenkiben – bennünk is – volt szorongás, nem tudtuk például, hogy milyen lesz a többi gyerek reakciója. Azt kérdezték: Kik ezek? Hogy kerültek ide? Mára ezek a kérdések tisztázódtak. Elfoglalták a helyüket az iskolai hierarchiában. A jövő szeptemberben indulóknak sokkal könnyebb lesz majd, hiszen addigra ezek a gyerekek lesznek a seniorok, akik majd segítik az újakat.
A programban részt vevő tanulóink nem élik meg azt a kudarcélményt, amelyet a többi, hozzájuk nagyon hasonló helyzetű gyerek végigszenved. Kitűnő tanulók jönnek hozzánk az általános iskolából, és pár hét elteltével az új osztályuk rangsorában kezdenek hátrább és hátrább kerülni. Nem értik a dolgot, hiszen korábbi közösségükben a legjobbak, a legkiválóbbak voltak. A gyerekek egy része feladja, és komoly pszichikai terhet cipel magával, amit gyakran csak pszichológus segítségével sikerül megoldania, és sikerül újra felépítenie önmagát. Az Arany János-os csoportban éppen az önismeret- és a tanulásfejlesztés révén ilyen gondokkal nem találkoztunk. Van anyagi hátterünk, időnk és jó módszerünk, hogy a meglévő hiányokat bepótoljuk. Személyre szólóan vagy kis csoportban segítünk. Eddig azt tapasztaltuk, több gyerek lemaradt németből vagy rossz a helyesírása: ezeket sorozatos kudarcok nélkül be tudják pótolni, utolérik önmagukat. Bár azt hiszem, igazából jövőre fogjuk látni, hogyan is sikerült ez a beilleszkedés, amikor élesben mennek majd a dolgok.
Finta István: Bizonyos dolgokat hajlamosak vagyunk kicsit nosztalgikusan kezelni, például a hátrányos helyzetet is. Még mindig Nyilas Misit látjuk magunk előtt. Ma a hátrányos helyzet egészen mást jelent. Elsősorban lelki gondjaik vannak ezeknek a fiataloknak, mint ahogy a társaiknak is. Jó érzés látni, ahogy befogadták őket, ahogy elhelyezték magukat az iskola közösségében: hiszen a beilleszkedés mindig kölcsönös. Egészséges, normális gyerekek. Az előkészítő év megpróbáltatás számukra. Akik lemaradtak, azoknak roppant hasznos, de akik már „mindent” tudnak – vagy legalábbis ezt hiszik magukról –, azoknak nehezebb. Ők azt mondják: „Gyerünk, gyorsan haladjunk!”. Nincs bennük szorongás, hiszen egy esztendőn át készülnek arra, hogy összeüljenek az elsősökkel, és akkor kezdődik számukra a gimnázium. Attól tartok, hogy ők jövőre már előbbre jutnak, mint az igazi elsősök.
Imre Éva: A szorongásnak két oka van: egyrészt az elszenvedett kudarcok az iskola kezdésekor, másrészt az önbecsülés hiánya, amely összefügg az önismerettel. A kudarcok a hátrányokból is adódhatnak. Például, ha kevés alkalma kínálkozik valakinek arra, hogy számítógép mellett üljön, vagy az iskolában nem volt szakos tanára. Az előkészítő év mindkét problémát kiválóan kezeli. Mindent megtesz azért, hogy a gyereknek ne legyenek folyamatosan elszenvedett kudarcai, és azt a pedagógiát követi, hogy minden javítható. A tantárgyak felosztásában erre esik a hangsúly. Lehet, hogy nagyon komoly a tanuló írás- és szóbeli hiányossága, lehet, hogy nem tud hatványozni, de azt érzékeltetem vele – nem szóban, hanem másként –, hogy szervezeti, módszertani lehetőségek állnak a rendelkezésére ahhoz, hogy különösebb tét nélkül mindez helyreigazítható, pótolható legyen. A gazdagító év arra is lehetőséget ad – sőt én erre bíztatlak –, hogy foglalkozzanak magukkal. Elemezzük azt, hogy miért inkább írásban és nem szóban akar felelni. Tudatosítjuk benne, hogy ez miért szükséges. Viszonylag kevés kudarccal vagy a kudarcot okosan feldolgozva nyílik lehetőség arra, hogy a nehéz gimnáziumi évekre felkészül, erőt gyűjt. Ha megtanulja a gyerek, hogy figyeljen magára, és a belső világát uralja, abban képes legyen rendet tartani, akkor sokat nyertünk ezzel a programmal. Sajátos a tantárgyfelosztás, az értékelési rendszer, a heti négyórás Arany János-i blokk használhatósága, hatékonysága. De mindez csak menet közben derült ki számomra. Év elején még én sem láttam azokat a lehetőségeket, melyek a munka során váltak világossá.
Szolcsányi Jánosné: Nemrégen járt nálunk egy riporter, aki arról kérdezte a gyerekeket, hogy „Nektek miért van erre szükségetek?”. A gyerekek habozás nélkül, rátermetten válaszoltak: „Erősebbek lesznek a gyökereink, könnyebben fogunk boldogulni a gimnáziumban, és jobb lesz az érettségink.”
Létezik ebben a programban egy másik lehetőség is. Ezek a diákok több közösséghez kötődnek. Egyszerre tartoznak a saját iskolájukhoz, kollégiumukhoz és a többi Arany János-os iskola gyerekeihez is. Zánkán részt vettünk egy országos találkozón, ahol nagy barátságok születtek. Lesznek újabb lehetőségek, országos sport- és művészeti napok. Nemcsak a tanárok, de a gyerekek között is alkalom nyílik tapasztalatcserére. Az első időkben sok minden zúdult a gyerekekre. Márciusra aztán mindenki a helyére került – tanárok és gyerekek is.
A program pályázati kiírásában azt fogalmazta meg a minisztérium, hogy a sikeres egyetemi felvételi a cél. Az önkormányzati támogatás is azt erősítheti a gyerekekben, hogy egy közösség teljesítményt vár tőlük. A megszokottól eltérő iskolai és kollégiumi törődés mindennap azt sugallja, hogy te egy kicsit más vagy, mint a többiek; jobban, másként figyelünk rád. Hogyan viselik el a gyerekek ezeket az elvárásokat és ezt a kitüntetett helyzetet?
Polonkai Mária: Egészséges szorongás a legtöbb gyerekben volt a gimnáziumba, kollégiumba érkezéskor. Hiányzott a gyerekeknek a család, megváltozott a lakókörnyezetük, újak voltak a tanárok és a diáktársak, mások voltak az elvárások. Lehet, hogy a tanulók gondolataikban azonosultak azzal, hogy lakóhelyük, iskolájuk a jövő értelmiségét, kiváló szakemberét látja bennük, amit ő is szeretne elérni. Szorongása abból adódhat, hogy nincs tudatában képességeinek, érzi hiányosságait, vagy önbizalomhiánnyal is küszködik. Az előkészítő év programjának tartalma – hogy van idő a tanulók kíváncsiságának kielégítésére, bizonyos kérdések alaposabb megbeszélésére stb. –, a pedagógusok által alkalmazott új módszerek, a tanulás-módszertani, önismereti foglalkozások segítik őket abban, hogy „önmagukra” találjanak, el tudják viselni a következő négy év terheit, és elérjék céljaikat.
Imre Éva: Az apró falvakból érkező gyerekek – amikor bekerülnek egy kisebb vagy nagyobb város gimnáziumába – tudják, még ha nem is fogalmazzák meg konkrétan maguknak, hogy valamilyen értelmiségi pályát szeretnének választani, diplomás emberek szeretnének majd lenni. Lehet, hogy e pályázat nélkül kanyargósabb lenne ez az út, és csak egy szakközépiskolában szerzett érettségivel kezdenének neki az egyetemnek. Így talán könnyebben célegyenesbe kerülnek, a program oda emelte őket, ahová valók. A szüleik vagy tudták, hogy a gyerekük képes a gimnázium elvégzésére, vagy maguk sem hittek ebben. Az egyetemi felvételi messze van, még öt év, nem jelent olyan nagy keresztet sem az anyagi teher, sem az erkölcsi felelősség. Ne nevezzük ezt küldetéstudatnak; én inkább bizalomnak hívnám. „Bízik bennem a település, amelyik anyagilag támogat; bíznak bennem a szüleim; bár nincs velük napi kapcsolatom, hiszen kollégiumban lakom. Nagy-nagy hit él bennem, hogy én ezt a feladatot teljesíteni tudom. Bíznak bennem a tanáraim, akik sokat tesznek értem az előkészítő évben a vágyaim megvalósítása érdekében. Nem teher ez, és nem is szorongás vagy megfelelni akarás; csak annak a megerősítése, hogy többen hisznek bennem, a képességeimben; és segítik teljesebbé tenni azokat.
Finta István: A program kitűzött célja, hogy bizonyos térségekben az értelmiségiek számát, arányát növelni kell. A tanyáról bekerült fiatal nem küldetéstudattal jön az iskolába; viszont ha ügyvéd lesz belőle, képviselni tudja szülőhelye gondolkodásmódját és értékeit. De még akkor is, ha majd a fővárosban tud elhelyezkedni. Ha 15 évvel ezelőtt kerül ez a program bevezetésre, nagy sokkot jelentett volna. Mára azonban az iskolaszerkezet nagyon sokszínű lett, például a két tannyelvű iskolák diákjai elmennek egy nyelvi előkészítő évre. A mi gyerekeinknek is lesz feladatuk ebben az évben: el kell kezdeniük az angolt, és a számítástechnikát is komolyan kell tanulniuk.
Szolcsányi Jánosné: Az egyik diákunk olyan családból jött, ahol az édesanya meghalt; az apa egyedül neveli a gyerekeket, és rá mint a legidősebb gyerekre a felnőttek feladatából, szerepéből és felelősségéből sok hárult. Itt az iskolában újra gyerekként bánnak vele, de ő minden hétvégén haza akart menni, mert úgy érezte, hogy otthon megáll az élet nélküle. Ha nem lenne az Arany János Tehetséggondozó Program, ez a gyerek nem került volna a mi gimnáziumunkba. Nagy odafigyeléssel és bizalommal sikerül megtartani őt és a hasonló nehéz sorsú gyerekeket is.
A drámajátékok lehetőséget nyújtanak arra, hogy indirekt módon sok mindent megtudjunk a gyerekek családi környezetéről, nehézségeikről. A pszichológiai drámajátékok például azért hasznosak, mert megmutatják a gyerekek egyedi reakcióit, belső vívódásait, konfliktusait.
Mit várhatunk az előttünk álló évektől? Hogyan bővül, gazdagodik ez a program az iskola falain belül és kívül? Lehet-e szélesebb körben hatása az újonnan bevezetett személyiségfejlesztő és tanulás-módszertani programoknak, melyekre a jelek szerint sok hasonló gondokkal küzdő iskolában is igen nagy szükség volna?
Finta István: Inkább hiszem, mint remélem, hogy a hozzánk jött gyerekek az eléjük tűzött célt idővel tejesíteni tudják. Képesek lesznek letenni a kívánt vizsgákat, és megszerzik azt a tudást, amely feljogosítja őket az egyetemen való továbbtanulásra. Miközben ők tanulnak, mi is okosodunk, a szeptemberre érkező gyerekekkel képesek leszünk majd jobban bánni. Kitűzött céllal kaptunk 35 gyereket, és megkaptuk az ennek elérését segítő eszközrendszert is. Eddig is tudtuk, hogy kell az iskolába pszichológus, de most vált lehetővé, hogy alkalmazzuk is. Eddig is létezett szülői igény arra, hogy tanulásmódszertant tanítsunk, de most tudunk ilyen órákat tartani. Sokat kapnak ezek a gyerekek vagy keveset? Annyit biztosan nem, mint Nyugat-Európában, ahol, ha kell, minden gyerek mögött ott áll a pedagógusi asszisztens, és egészen más tankönyveket is kapnak. Ennek a programnak is meg lesz a hatása. Bár azt hiszem, az lenne a legjobb, ha minden arra rászoruló gyerek részesülne ebben a nevelésben-oktatásban. Ez a program azontúl, hogy konkrét emberi sorsokon, gyerekeken segít, a könnyen mechanikussá váló pedagógiai gondolkodást megújíthatja.
Imre Éva: Jövőképesnek tartom a programot, mert orvosolni tudja az elmaradott kistérség problémáit. Nem hiszem, hogy rövid távú, látványos és gyors eredmények felmutatása a cél. A kis településekről származó gyerekek kimutathatóan alacsonyabb arányban jutnak egyetemre, mint ahogy számuk alapján várható lenne. Úgy érzem, hogy nem véletlenül került célkeresztbe a személyiségfejlesztés és a tanulásmódszertan. E program két területet sajátosan együtt kezel. Azt, hogy miként taníthat a tanár hatékonyan, eredményesen, hagy-e még tudásvágyat a gyerekben, vagy minden létező kíváncsiságot folyamatosan kiirt belőlük. Ezt úgy lehet megfogalmazni röviden: Csinálva tanuld! Légy te is más! Okos kényszerpályára helyezi a pedagógusokat, hiszen mindenki belátta, hogy erre a gyerekeknek szükségük van. Ám ezzel együtt szükséges és megkerülhetetlen, hogy megváltozzon a tanári hozzáállás az iskolai tanuláshoz. A gyerek teljes személyiségére odafigyelő viselkedést követel meg a program. Erre a súlyponteltolódásra igen nagy szüksége volt a jó hírű gimnáziumoknak. Ki kell lépni abból a mókuskerékből, amely elsorvasztja és örömtelenné teszi a munkákat, mert mindent a teljesítményre hegyez ki, miközben egy sajátos értékeket képviselő társadalmi réteg kimarad, elesik a tanulás magasabb szintjeitől. Az iskolán belüli pedagógusi munkánk kovásza lehet ez az új szemlélet és módszer. Egyes kollégák félve és aggodalommal figyelik az Arany János-os osztályban tanítók beszélgetését. Kezdünk másról és másként értekezni a szünetekben, mint korábban. Ők azt mondják: Hány bőrt akarnak még rólunk lehúzni ezzel a programmal? Én ezt másként fogalmazom meg. Ebből az új feladatból nyertesen kerülhetünk ki: gyerekek és tanárok egyaránt. Nagyon fontos lenne, ha mind a két fél ezt érezné. Valóban azt éljük meg az iskolában, hogy a munka mennyisége és sokszínűsége olyan feladatot hárít a tanárokra, amely mellett egy új program ösztönösen elutasítást, védekezést vált ki belőlük.
Félünk attól, hogy nem bírjuk majd idővel és energiával ezt az új kihívást. De ha kapunk szakmai segítséget és biztonságot a továbbiakban is, akkor mi, tanárok is nyertesei leszünk.
Polonkai Mária: A programnak nem titkolt szándéka, hogy majd széles körben alkalmazhatóvá váljon mind tartalmában, mind kidolgozottságában. Az iskolában a transzferhatás már működik, mert ha az Arany János-os osztályban egy jó módszer, ötlet beválik, a tanár viszi magával a többi osztályba is. A bekapcsolódott kollégák belső igényei változnak, új lehetőségeket találnak, a gyerekekkel való munkájuk így eredményesebb lesz. Újfajta pedagógiai kultúra terjedhet el a program segítségével.
Szolcsányi Jánosné: Abban hiszünk – és ezért dolgozik az ország minden Arany János-osztályának tantestülete –, hogy ezek a gyerekek egy olyan programnak a részesei, amely hosszú távú és megfontolt, a gyakorlat által igazolt program. Az eredmény az lesz, ha öt év múlva éppen olyanokká válnak, mint azok, akik szerencsésebb és jobb adottságú környezetből indultak. Ők is sikeresen érettségiznek, felvételiznek, de közben kialakult a helyes önismeretük, megszabadultak szorongásaiktól, és ugyanolyan belső tartásuk lett, mint a többieknek. Arra törekszünk, hogy mindeközben őrizzék meg gyökereiket. A programba bekerülő minden egyes tanuló egyenként fontos, egyedi soroskat látunk magunk előtt kibontakozni. Miközben folyamatosan építjük és alkalmazzuk tanulóink érdekében az országos tehetséggondozó programot, észre kell vennünk, hogy az itt alkalmazott módszerek, kezdeményezések, innovációs technikák új lendületet adnak mindennapi munkánknak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ennek a programnak iskolánk egész életére kisugárzása van.