Oldalak: 103 104 105

 

Bartha Csilla, A kétnyelvűség alapkérdései

Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999. 268 l.

A szerzőt nem kell bemutatnunk, hiszen akik a kétnyelvűség kérdéskörével kapcsolatba kerültek akár diákként, akár kutatóként, jól ismerik Bartha Csilla nevét. Nem véletlenül említem ezt a kettősséget, az oktatást és a kutatást, mert e kettő szerencsés találkozásából és egymásra hatásából született meg a kétnyelvűségről szóló első magyar nyelvű összegzés. A könyv címe azt sugallja, hogy csak a legfontosabb kérdésekről lesz szó (valóban lehetetlen lenne mindent elmondani, ami e témakörbe tartozik), ennél azonban sokkal többet nyújt. Érezni lehet, hogy a szerző nagyon tájékozott a kétnyelvűség különböző területeit érintő kérdésekben, s a könyv megírása után akár egy újabbat is tudna írni, ahol lehetősége nyílna arra, hogy az őt leginkább érdeklő kérdésekről (pl. kódváltás) bővebben írhasson. - A könyv középpontjában a kétnyelvűség szociolingvisztikai megközelítése áll, de a jelenség többarcúsága miatt nyelv- és társadalomlélektani, nyelvpolitikai, jogi és oktatásbeli kérdésekre is választ kapunk.

Mielőtt a részletekbe merülnénk, lényeges kiindulási pont magának a kétnyelvűségnek a meghatározása. Az első fejezet (13-40) ezt taglalja. Miről is van szó? Arról, hogy a kétnyelvűség fogalmához úgy jutunk el, ha előbb az egynyelvűséget is definiáljuk. Ez viszont újabb kérdéseket vet fel, nevezetesen azt, hogy meddig beszélhetünk nyelvjárásokról és mikor önálló nyelvekről. Nagyon igaz az a vélemény, amely szerint nem a nyelvészek, hanem a beszélők maguk döntik el egy nyelv önállóságát, s ebben a döntésben jelentős szerepet játszanak az adott térség politikai, társadalmi, gazdasági és művelődési viszonyai. A fejezet a dán, a norvég és a svéd nyelv példáján mutatja be, hogy a kölcsönös érthetőség ellenére mégis mindegyik önálló nyelv (14). A következő példa a török és a kurd, amely azt a problémát szemlélteti, hogy ki minek tekinti ugyanazt a nyelvváltozatot: nyelvnek-e vagy nyelvjárásnak? (Ennél a résznél egy kis hiányérzetem támadt, ugyanis szívesen olvastam volna a bennünket közelebbről érintő csángó-kérdésről.) Korábban a kétnyelvűséget még a szakemberek is kivételes jelenségnek tekintették, az átlagember ma is annak gondolja. A valóságban éppen az ellenkezője igaz, s ezt a könyv adatokkal alátámasztva igazolja (22).

Ezután a két- és többnyelvűség külföldi és hazai kutatásának a bemutatása következik. Ebből az áttekintésből az is kiderül, hogy mind a mai napig nem beszélhetünk a kétnyelvűség kutatásáról úgy, mint önálló tudományterületről (27). A kétnyelvűség-kutatás - a kérdés szerteágazó volta miatt - egyszerre jelent nyelvi, kognitív, lélektani, neurolingvisztikai, társadalmi, politikai, oktatási stb. kérdést is. A kutatás önállóvá válásának jelei ennek ellenére már mutatkoznak. Erre utal a két szakfolyóirat megindulása is (27).

A második fejezet témája a kétnyelvűség és a társadalom kapcsolata (41-74). Ebben a részben esik szó a kétnyelvűség eredetéről. Mivel a nyelv rendszerint a politikai hatalom gyakorlásának is eszköze, tudjuk, hogy a nagy politikai átalakulások új nyelvpolitikai döntésekkel járnak, amelyek népek, népcsoportok életében mélyreható változásokat hoz(hat)nak. A kétnyelvűvé válás olyan kényszerű formái alakulnak ki, amelyek katonai megszállás, gyarmatosítás, békeszerződések és az ezzel járó határátrendeződések stb. következtében jönnek létre. Ezek a nyelvi változások egyúttal konfliktushordozók is. Magyarország esetében ilyen volt az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés és annak minden nyelvi vonatkozása. [103]

A könyv Belgium példáján mutatja be a de facto és de jure két-, illetve többnyelvűséget. Ez a tényleges és hivatalos kétnyelvűség abból származik, hogy a világ nyelveinek nagyobbik hányada jogi státusa szerint legfeljebb megengedett vagy megtűrt, ha nem éppen üldözött vagy tiltott, vagyis az államok többsége csak egy nyelvet ismer el hivatalosnak. Ilyen például a "szlovák nyelv árnyékában" élő kisebbségi magyar is. "A kétnyelvű beszélőközösségek egyik legjellemzőbb változatát a nyelvi kisebbségek közösségei alkotják" - idézi a könyv Lanstyák Istvánt (65). Ez a mondat átvezet a következő fejezethez, amely a nyelvi kisebbségekkel foglalkozik (75-86). A szerző érdekes példákon mutatja be az őshonos és a bevándorló (emigráns) kisebbségeket, ennek ellenére itt is hiányérzetem van. Igaz, hogy az Osiris Kiadó sorozatában (címe: "A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén", szerkesztője: Kontra Miklós) külön kötet jelenik meg mindegyik határon túli magyar kisebbségről (eddig kettő jelent meg), de ettől függetlenül nagyobb terjedelemben kellett volna írni róluk itt is.

Ennek a fejezetnek a jelnyelvi kisebbségekről szóló részére külön fel kell figyelnünk. Olyan kérdésről van szó, amelyről viszonylag keveset olvashatunk, s amelyhez számos téves elképzelés kapcsolódik. A magyarországi siket és nagyothalló közösségek szociolingvisztikai vizsgálatával Hattyár Helga foglalkozott az elmúlt években. (Ő egyébként a szerző egyik tanítványa.) - A negyedik fejezet (87-115) a nyelvválasztásról szól. Ennek működési mechanizmusát a szociológia, a kvantitatív szociolingvisztika, a beszélésnéprajzi vizsgálatok, az interakcionális szociolingvisztika és a szociálpszichológia vizsgálja, természetesen eltérő megközelítésben. Az eltérések ellenére közös a felismerés, hogy a többnyelvű közösségekben az egyes beszélők nyelvek közötti választása nem véletlen döntéseken alapul. Ebben a részben olvashatunk Susan Gal kutatásáról, amely a felsőőri magyarok nyelvcsere-folyamatát és egyúttal nyelvválasztási szokásaikat is vizsgálja. Gyakorlati dolgokról, nevezetesen a különböző szociolingvisztikai tereptechnikákról is ebben a fejezetben tájékozódhatunk (111-5).

A továbbiakban a kódváltást, valamint a nyelvmegtartás-nyelvcsere kérdéskörét (5. és 6. fejezet) vizsgálja a szerző. Nyilván nem véletlen, hogy ez a könyv legkiérleltebb része (116-22 és 123-59). Ismerve Bartha Csilla korábbi írásait, tudjuk, hogy ez a kérdés többször és több helyütt is foglalkoztatta már, s jó lenne, ha erről egy önálló kötetet is megjelentethetne.

A nyelvi emberi jogokkal kapcsolatos kérdésekről bár egy önálló fejezetben, a nyolcadikban (197-205) esik szó, ez a probléma többször is fel-felbukkan a könyvben, például az anyanyelvről, az anyanyelv fogalmáról szóló részben (151-3) is. - A hetedik fejezet témája az egyéni kétnyelvűség (160-96). Úgy tűnik, hogy erről már olvashattunk az előzőekben, említhetnénk akár a nyelvválasztást, akár a kódváltást tárgyaló részeket. Ez a fejezet azonban - a szerzőt idézve - a kétnyelvűség belső működésébe tekint bele, azaz a pszicholingvisztika, a kognitív pszichológia és a fejlődéslélektan erre vonatkozó kutatásainak alapján vizsgálja meg ezt a kérdést. Ezenkívül megismerhetjük a nemzetközi és hazai szakirodalom eredményeire támaszkodva a gyermeki kétnyelvűség leggyakoribb típusait (166-8), valamint a kétnyelvűség kialakulásának családi modelljeit (168-76) is.

A nyolcadik fejezet (197-205), mint már említettem, a nyelvi emberi jogokat, a kilencedik fejezet (206-230) a kétnyelvűség és az oktatás kapcsolatát vizsgálja meg. Az előbbiben esik szó a lingvicizmus jelenségéről (a definíciót l. a 205. lapon), amely a mi esetünkben országhatáron belül a cigányokat, a határokon kívül pedig a magyar kisebbségeket érinti, illetőleg sújtja. (L. Kontra Miklós idevágó írásait!)

A könyvet függelék (231-6), bibliográfia (237-65), valamint tárgymutató (266-8) egészíti ki és zárja le.

Bartha Csilla könyvéről összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy nem könnyű olvasmány, de fontos és értékes írásmű. Magam is többször elolvastam, s minden alkalommal újabb és újabb értékét fedeztem fel, mindig találtam benne olyan részt, amely újnak tűnt, bár már olvastam. Ez is jellemzője a könyvnek, hogy nincsenek benne kihagyható részek, minden sora lényeges [105] mondanivalót hordoz. A bevezetőben a szerző továbbgondolásra, vitára szólítja fel az olvasót, ezzel azt kívánja kifejezni, hogy nem akar tiszta kategóriákat és örök érvényű meghatározásokat közvetíteni. Ez a rokonszenves magatartás viszont azt sugallja és el is várja, hogy a könyv olvasói és használói ugyanolyan biztonságosan mozogjanak a kétnyelvűség kérdéseiben, ugyanolyan tökéletesen ismerjék és alkalmazzák a hazai és nemzetközi szakirodalom eredményeit, mint a szerző. Bízzunk benne, hogy a posztgraduális képzésben résztvevők meg fognak felelni ezen elvárásoknak, ezért Bartha Csillának sok kiváló hallgatót kívánok az elkövetkező évekre!

Posgay Ildikó

 

Vissza a Tartalomhoz

 

nyitólap