Oldalak: 436 437 438 439 440
441 442 443 444 445
Az expresszivitás változásai
román eredetű kölcsönszavainkban
I. A kölcsönelemek, mint
ismeretes, mind hangtani, alaktani és jelentéstani szempontból beilleszkednek az
átvevő nyelv rendszerébe. Az ilyen irányú vizsgálatokban - a hangalaki és
morfológiai kutatásokhoz képest - a jelentéstani elemzések bizonyos mértékben
háttérbe szorultak. Egyrészt azért, mert a jelentéstannak nincs olyan pontosan
kidolgozott, empirikus nyelvi anyagon alkalmazott és bevált fogalomrendszere, mint
például a hangtannak és az alaktannak (vö. Bakos Ferenc, A magyar szókészlet román
elemeinek története. Bp., 1982. 85), másrészt a jelentéstani jelenségek jóval
szórványosabb jellegűek, hiszen a kölcsönszavak többsége változatlanul megőrzi az
átadó nyelvben meghonosodott jelentését (jelentéseit, ha poliszémia érvényesül).
Zsemlyei János gyűjtésében az esetek kilencven százalékában a kölcsönszavak
jelentésében nem történt módosulás (A Kis-Szamos vidéki magyar tájszólás román
kölcsönszavai. Bukarest, 1979. 62-3). Hasonló eredményeket hozott a csángó
nyelvjárás adatainak ilyen természetű vizsgálata is (Márton Gyula, A moldvai
csángó nyelvjárás román kölcsönszavai. Bukarest, 1972. 45-6).
Dolgozatomban a román kölcsönelemek jelentéstani
beilleszkedésének egyetlen aspektusát vizsgálom: az expresszivitás változását a
nyelvünkben működő szemantikai rendszer hatására. A vizsgált szóanyag alapját
"A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai" című könyv (RK.) képezi (Márton
Gyula - Péntek János - Vöő István, Bukarest, 1977.), de figyelembe vettem Bakos
Ferenc huszadik századi szóanyagának azt a részét, amely nem szerepel az RK.-ban,
valamint Zsemlyei János és Márton Gyula gyűjtését is.
Az expresszivitás fogalmának a szakirodalomban tágabb
és szűkebb értelmezése is van. A tágabb megközelítésben az expresszivitás
fogalomkörébe tartozik az affektivitás és a stílusérték is (l.: Szathmári István,
A nyelvi elemek stílusértékéről: Néprajz és Nyelvtudomány XI. 1967: 35-6; Szabó
Zoltán, Stylistic Remarks on the Romanian Loan Words of the Old Hungarian: Revue Roumaine
de Linguistique. Tome XX. Nr. 6. 1975; Lizanec, P. M., Az ukrán nyelvjárások
hungarizmusai jelentésének kérdéséhez: NytudÉrt. 83. sz. 1974. 338-43). A szűkebb
értelmezésben az expresszivitás mereven elhatárolódik az előbbiektől (Péter
Mihály, Érzelemkifejezés, stílusérték és expresszivitás a nyelvben: ÁNyT. XIV.
1984. 219-35). Az alábbiakban expresszivitáson olyan információs értéktöbbletet
értek, amely a kommunikáció hatékonyságának növelése érdekében jön létre. Ez
az értéktöbblet összefüggésben van a mássággal, a megszokottól való
eltéréssel, valamint a beszélőknek azzal az igényével, hogy valamiféle belső
kapcsolat legyen a jel és a jelölt között. Természetesen szem előtt tartom azt is,
hogy a beszéd éppen azáltal válik hatékonnyá, hogy lehetővé teszi a közlő tudati
tartalmainak (gondolatainak, érzelmeinek és az ezekből fakadó attitűdjének)
fokozottabb, intenzívebb kifejezését. Ez az igény a szubjektív viszonyulás
kifejezésére megnyilvánul a nyelvhasználatban. Hiszen a nyelvnek nemcsak szimbolikus
(ábrázoló), hanem emotív használata is van, és a kommunikációs folyamatban az
utóbbi épp olyan [436]
jelentős, mint az előbbi (Ogden, E. K.-Richards, I. A., The Meaning of Meaning.
London, 1957. 149-60).
A nyelvi jel expresszivitása, ahogy az már
Arisztotelész óta ismert, két forrásból ered: a hangalakból, illetve a
jelentésből. A hangtestből fakadó expresszivitás esetén a két kommunikációs fél
(vagy tágabb értelemben az adott nyelvközösség) szemantikai motivációt fedez fel a
jel és a jelentés között. Ebbe az inherens expresszivitás -nak nevezett
kategóriába (Péter i. m.) sorolom a szokatlan hangalakú, a hangutánzó,
hangulatfestő és ikerített szavak mellett a népetimológia olyan eseteit, amelyekben a
hangalak módosítása jelentésváltozással jár együtt. A jelentésből származó
expresszivitást Péter Mihály idézett tanulmánya alapján adherens expresszivitás -nak
nevezem, és a metaforikus, metonimikus névátvitelek mellett ide sorolom azokat a
kölcsönelemeket, amelyek stílusértékbeli változáson nem hangalakjuk, hanem
jelentésük miatt mentek át. (Olyan stílusértékbeli változásokra gondolok, mint a
pejorizáció, ameliorizáció, gúnyos tréfás jelleg stb.) A továbbiakban az
expresszivitás mindkét fentebb vázolt fajtáját megvizsgálom a kölcsönszóanyagban,
utalva megnyilvánulásaikra és részletezve változásaik irányát.
2. A) Az inherens
expresszivitás olyan kérdést vet fel, amelyre ma még nem tudunk megnyugtató választ
adni: mitől expresszív egy szó hangalakja? Miért érzünk bizonyos hangsorokat
kifejezőbbnek, mint másokat? Hogy a kérdésre pontos választ kaphassunk, különböző
szempontok szerint kell tárgyalni a belső keletkezésű expresszív szavakat és a
kölcsönelemeket. Hiszen az idegen és jövevényszóknak már önmagukban, pusztán
idegen jellegüknél fogva evokatív erejük van, adott szociális, kulturális
környezetre utalnak (Zolnai Béla, Nyelv és stílus. Bp., 1957. 11-53). Ehhez társul
az, hogy az idegen nyelvi elemnek, de a már meghonosodott lexikális egységnek is
eltérő, szokatlan hangsora folytán (például szó eleji mássalhangzó-torlódás)
bizonyos hangulatot teremtő szerepe lehet, mivel a szóhangulat mindenekelőtt a
hangalakhoz kapcsolódik (Zlinszki Aladár, Művészi hangfestés és hangutánzás. Bp.,
1937. 3-17). Bizonyos szavak hangsorában akkor is érzünk valamilyen hangulatot, ha
jelentésüket nem értjük (Gombocz Zoltán, A magyar nyelv történeti vázlata. IV.
Jelentéstan. Pécs, 1926. 8-15.; Vértes O. András, Bevezetés a magyar
hangstilisztikába. NytudÉrt. 124. sz. 1987. 53-4). Ilyen értelemben tekintjük
expresszívnek a olyan kölcsönszavakat, mint: k 
rtyál ('tákol'), v rtyál ('megkavar,
spekulál'), dranga ('idétlen'), prohogyál ('sokat beszél'). Az
ilyen jellegű átvételek természetes környezetükben, a román nyelvben semlegesek,
vagy legalábbis nem expresszívek olyan mértékben, mint a magyarban. Ugyanezt
tapasztaljuk a román sajátosságokat jelölő szavak esetében, amelyek már pusztán
evokatív erejük folytán expresszívek. Ilyenek a különböző földrajzi tájegységek
román lakóit jelölő szavak ( krizsány, móc, mokány, oltyán, padurány ),
román személyeket jelölő lexémák ( ficsúr, fáta ), románokkal kapcsolatos
foglalkozásnevek ( brinzár, berszán, dászkál, kalugyer, pópa, marzsinyán ),
valamint a román népi kultúra sajátosságait jelölő kölcsönelemek: táncnevek ( b
trineste,
ficsorestye, floricsika, gyánvirtyita, peszeritya, septye pás ), a különböző
szokások szókincséhez kötődők ( b rgyija , paparuga, szorkova, hájduk ). Az ilyen
kölcsönelemek többségének a románban általános jelentése van, és csak a
magyarban válik - jelentésszűkülés révén - kimondottan román specifikusságot
jelölővé.
B) Az esetek többségében azonban azok a
kölcsönelemek, amelyek a magyarban az inherens expresszivitás körébe sorolhatók, a
románban is onomatopoétikus természetűek, és a legtöbb ezek közül megőrizte
eredeti jelentését. Úgy tűnik, a kétnyelvű beszélő kifejezőnek,
mondanivalójához adekvátnak ítéli az olyan román eredetű onomatopoétikus szavakat,
amelyeknek a magyarban általában szintén ilyen jellegű elemek felelnek meg, [437] de az elkoptatott és
így kevésbé expresszívnek érzett anyanyelvi szóval szemben a kölcsönszó
újszerűségében hatékonyabb hangalakúnak tetszhet. Ilyenek: b nzag 'döngicsél', b lb jál 'dadog', gujicál 'visit
(a malac)', h
rrag 'morog', n n jál 'döng a méh', tropotya 'zajongó
járás, dobogás', k k jál 'dadog'. A példák szemléltetik azt a
különbséget is, amely az anyanyelvi és a kölcsönzött szó onomatopoétikus eleme
között van: az utóbbi a valóságos hangjelenségnek más aspektusát emeli ki,
másként értelmezi a hallás számára az adott ingert. És ez a másság az
expresszivitás forrása lehet. A magyar dadog foghangok ismétlődésével (d-d)
fejezi ki azt a hangélményt, amit a román bîlbîi ajakhangokkal (b-b) ad
vissza.
C) Onomatopoétikus szavakat a románból azért is
kölcsönzünk, mert egy részüknek nincs hangutánzó vagy hangulatfestő szinonimája a
magyarban (vagy legalábbis nyelvérzékünk szerint már nem minősül annak), és
inherens expresszivitásuk révén jobban betöltik a beszélő szimmetriaigényét.
(Bencze Lóránt szerint az ember szimmetriaigénye abban is megmutatkozik, hogy
motivációt akar látni a hangalak és jelentés kapcsolatában: "A szimmetria a
természetes nyelvekben - így a magyarban is - egyúttal ikonicitást is jelent, azaz
ikonikus viszonyt a beszéd és aközött, amiről beszélünk" (Bencze Lóránt, Mikor,
miért, kinek, hogyan. I. Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban. Bp., 1996.
95-6). Bencze e szimmetria megnyilvánulásának tekinti a hangszimbolikát, a kettős
kódolást, a népetimológiát, a prekonceptuális kommunikáció maradványait.) Gyakran
éppen ezáltal a kölcsönszavak alkalmasnak tűnnek a megfelelő fogalom
megnevezésére, mivel kifejezőbbek, mint a szemantikailag nem motivált magyar
szinonimájuk. Íme néhány ezek közül: h 
ujil 'üvölt, vonít (a farkas)', hucucál
'hintáztat', c k nyál '(labdát) ütővel elüti', bubojál 'nagy
lánggal, robajjal ég (a tűz)', ciknit 'ütődött, félkótya', b nzoj 'darázs'.
Természetes, hogy a hangalaki expresszivitás nem az
egyetlen oka az ilyen jellegű szavak kölcsönzésének, mivel a két nyelv
jelentésmezőinek különbözősége is szerepet játszik. A bubojál vagy a cikinyál
jelentésének nincs a magyarban lexikalizálódott megfelelője. Így az ilyen szavak
kölcsönzésének kettős motivációja van.
A román hangutánzó és hangulatfestő szavak
átvételét kifejező hangtestük mellett az is elősegíti, hogy egy részük hangalaki
felépítettségben nagyon hasonlít a magyar szinonim párjára: huhura - huhog,
cotcodăci - kotkodácsol, hîrîi - hörög, pocni - kopogni, bulbuca -
buborékol, horcăi - horkol. Az ilyen jellegű kölcsönzéseket a magyar
onomatopoétikus szókészlet paradigmasora támogatja, de a jelenségre nagyobb
mértékben a csángók nyelvében figyelhetünk föl. Az idegen hatás legerősebben
mindig a hangszerkezeti módosulásra hajlamosabb szavakat érinti. Benkő Loránd szerint
a hangutánzó szók érzékenyebbek a változás iránt, erősen hajlamosak a hangalaki
módosulásra, mivel a természeti jelenség hangjait a fonémarendszer csak
megközelítőleg és ingadozóan adja vissza (Benkő Loránd, A történeti
nyelvtudomány alapjai. Bp., 1988. 89-90).
D) A hangutánzónak, hangulatfestőnek érzett
kölcsönelemek - elsősorban hangalakjuk folytán - az etimon eredeti jelentésétől
eltérő képzeteket is képesek felidézni, távoli asszociációs kapcsolatokat
teremtenek, és ezáltal a jelentésváltozások motiválói lehetnek. Az ilyen jellegű
jelentésmódosulásokat nem lehet szabályszerűen levezetni a román etimon eredeti
jelentéséből, mivel az expresszívnek érzett hangalak az, ami a jelölési viszonyt
megváltoztatja. Az ilyen jellegű jelentésváltozásban jelentős szerepe van a
szóhangulatnak. Íme néhány példa erre a jelenségre: r. troscăni 'recseg,
ropog' > m. troszkenyál 'bő csizmában cuppog a lába', r. bîrîi '"bîr"
kiáltással tereli a juhokat' > m. b r jál 'berreg a motor', r. cloncăni 'kotyog,
károg' > m. klonkonil 'tök- vagy napraforgómagot rág, s közben e
rágás jellegzetes hangját hallatja', r. droangă 'kolomp' > m. dranga
'idétlen ember', r. zbîngăi 'megcsendül' > m. zb ng jál 1. 'vessző végére szúrt [438] agyaggömböcskét
elröpít', 2. 'megsodort zsinórra fűzött gombot húzogatással búgat', r. tot
am trudit 'folyton dolgoztam' > m. tetántrugyi 'mamlasz, lágy
ember', r. bîzîi 'döngicsél, zümmög' > m. b zzeg 'pezseg, forr a víz'. Az
ilyen jellegű jelentésváltozásokat a továbbiakban onomatopoétikus
jelentésátvitelnek nevezem, mivel ilyen esetben a kölcsönszó hangtestéhez
társítunk egy új jelentést. - Amint a fenti példákból is látható, azok a
jelentésmezők, ahol érvényesül az onomatopoétikus jelentésátvitel, elég jól
behatárolhatók: állatok hangja, a tűz ropogásának, a víz csobogásának,
tárgyakkal végzett műveletek auditív élménye, és főleg a negatív emberi
tulajdonságok. Itt említem meg a népetimológia azon eseteit is, ahol a módosított,
'értelmesített' hangalakhoz új jelentés társul. Mivel a hangalakhoz társul új
jelentés, ezekben az esetekben jelentésátvitelről van szó. Ilyenkor az
expresszivitás a megteremtett szemantikai motivációból származik: r. fecior 'legény'
> m. ficsúr 'előkelősködő, piperkőc', r. sarică 'guba,
szűr' > m. szárika 'nadrágszár', r. zămurcă 'híg lére
eresztett étel' > m. zemorda 'zsendice', r. coclet 'nyüstszem'
> m. koklánc 'kendő szövésmintája'.
E) A fentebb vázolt szemantikai jelenséggel rokon az a
folyamat, amelyet az alábbiakban onomatopoétikus névátvitelnek nevezek, és ez éppen
abban különbözik az előbbitől, hogy nem annyira a hangalak, mint inkább az etimon
jelentése irányítja a jelentésváltozást. Az új és az eredeti jelentés között
világosan kimutatható hasonlóságon vagy érintkezésen alapuló kapcsolat van. Az
onomatopoétikus névátvitel esetében ezenkívül érvényesülhet a
mezőösszefüggés, illetve az a mentális folyamat, amelyet Szilágyi N. Sándor a
szolidáris értékek vonzásának nevez, arra utalva, hogy a pozitív értékjelentésű
szavak pozitívakat, a negatív értékjelentésűek pedig negatívakat vonzanak, mivel az
emberi tudatban ezek szorosabban kötődnek egymáshoz. (Szilágyi az értékjelentést a
beszélőközösségnek a jel tárgyához való értékelő viszonyulásaként értelmezi,
a szolidáris értékek vonzását pedig az értékjelentések kapcsolathálózataként.
Szilágyi N. Sándor, Hogyan teremtsünk világot? Rávezetés a nyelvi világ
vizsgálatára. Kolozsvár, 1996. 11-2). Ez utóbbi jelenség főleg a negatív
értékjelentésű melléknevek jelentésváltozásainál figyelhető meg. Így például
a dadogó ember fogalma rendkívüli erővel vonzza az értelmi fogyatékosság és lelki
gyengeség jelentésmezőit. Az onomatopoétikus névátvitelt szemléltetik a következő
jelentésváltozások: r. gîngav 'dadogó' > m. ganga 'ügyetlen,
esztelen', r. a trata 'megtárgyal, értekezik' > m. taratyál 'fecseg',
r. prohodi 'egyházi szertartással temet' > m. prohogyál 'sokat
beszél', r. crancău 'ügyetlen, fejetlenkedő' > m. kránk u 'dologkerülő,
naplopó', r. javra 'hitvány, semmiházi' > m. zsávra 'nagyszájú,
fecsegő', r. gîrla 'folyó, patak' > m. g rla 'örvény', r. pricăjit 'satnya,
csenevész' > prik zsit 'szerencsétlen, gyámoltalan'.
Ha azt vizsgáljuk, hogy milyen fogalomkörökben
érvényesül az onomatopoétikus névátvitel, akkor mennyiség szempontjából
kiemelkednek a beszéd módjára és negatív emberi tulajdonságra vonatkozók. Sőt
külön csoportként tárgyalandók az emberi beszédre vonatkozó kölcsönszók közül
azok, amelyek a lexikális elemek hangalakját utánozzák. Itt a névátvitel alapja, az
analógia nem szorul különösebb magyarázatra: r. alduiască-te (Dumnezeu) 'áldjon
meg (az Isten)' > m. áldojászketyézik 'hálálkodik', r. bună ziua 'jó
napot' > m. bunezuál 'karácsonyi köszöntőt mond'.
F) Az onomatopoétikus jelentésátvitelnek sajátos
formája az, amely az anyanyelvi hangalaki paradigmasor hatására jön létre. Hangalaki
paradigmasoron a következőkben a nyelvi rendszernek azt a memoriális
összefüggéshálózatát értem, amelynek alapján a legkülönfélébb lexikális
egységek a hangalak hasonlósága folytán egymás mellé kerülnek, és asszociáció
révén könnyen felidézik egymást. A hangalaki paradigmasort a legtágabban
értelmezem, így a terminus magába foglalja mind az etimológiai és nyelvtani
képzetsort (Horger Antal, A nyelvtudomány alapelvei. Bp., 1926. 36-42), [439] mind a Saussure-féle
asszociatív tengelyt (Saussure, Ferdinand de, Bevezetés az általános nyelvészetbe.
Bp., 1967. 156-60). Hogy a szó kapcsolatban van hasonló hangzású szavakkal, azt a
jelentésnek olyan változásai igazolják a nyelv történetében mint: összecsengés
okozta jelentéscsere, jelentésbesugárzás, beleértés, alakvegyülés, népetimológia
(Hadrovics László, Magyar történeti jelentéstan. Rendszeres szókincsvizsgálat. Bp.,
1992. 74-94). A hangalaki paradigmasor hatásával azért is kell komolyan számolnunk,
mert másképpen nem tudunk megmagyarázni bizonyos jelentésváltozásokat. Mivel
indokolhatnánk a következő onomatopoétikus jelentésváltozásokat, ha kihagynánk a
paradigmasor valószínű hatását: r. a se necăji 'szomorkodik' > m. nyekezsál
'akadozva beszél, dadog', r. geambas 'kupec' > m. dzsámbás 'rossz
járású, sánta', r. pui 'fióka, kisgyerek' > m. pulya 'elpuhult,
gyáva'.
A nyekezsál esetében valószínűleg a székely
nyelvjárási nyekeg hangalaki hatásával van dolgunk. Ez abból látszik, hogy a
Székelyföld több pontján 'dadog' jelentésben a nyekeg és nyekezsál igéket
dublettként említik (Gálffy Mózes - Márton Gyula, Székely nyelvföldrajzi
szótár. Bp., 1987. 106-7). A dzsámbás jelentésének változását vizsgálva
a magyar csámpás alaki és jelentésbeli hatásával kell számolni, amint azt a
RK. szerzői meg is jegyzik. A pulya új jelentése arra enged következtetni, hogy
a puha melléknév paradigmatikus hatása érvényesült. (A szófaji átcsapás is
ezt látszik igazolni.) Az ilyen jellegű magarázatok azonban óvatosságot igényelnek
az értelmező részéről, ugyanis nagy a belemagyarázás veszélye. Másrészt nem
lehetünk egészen bizonyosak abban, hogy valóban és kizárólag a paradigmasor
hatásának köszönhető-e az adott jelentésmódosulás. Így például a csángó koponil
'ütöget' gyakorító és a román pocni 'erősen odaütni' mozzanatos
igék aspektusbeli különbségének magyarázatakor a kopog hatására is
gondolhatunk, de ebben nem lehetünk biztosak.
De az onomatopoétikus jelentésátvitelt nemcsak az
anyanyelvi hangalaki paradigmasor irányíthatja, hanem a hasonló hangalakú
kölcsönszavak sora is. Ilyenkor a kölcsönszók párhuzamos jelentésátfedését
tapasztalhatjuk: r. ciocoti '1. zajosan eszik, 2. faragással zajt csap' >
m. csokotál 'pirostojást összeütöget, összetör', r. ciocni 'összeüt
(pirostojást)' > m. csoknyál 'ua.' (csoknyál ® csokotál) , r. tanda-manda 'lári-fári' > m. tanda-manda
'ügyetlen, szerencsétlen', r. tăntălău 'szerencsétlen, ügyetlen'
> m. tándáló 'ua.' (tándáló ® tándá-mándá) , r. pupăză 'búbosbanka' > m. pupuza 'katicabogár',
r. buburuză 'katicabogár' > m. buburuza 'ua.' (buburuza ® pupuza) , r. crac 'láb- vagy nadrágszár' > m. krák 'görbe
lábú', r. cracas 'karikalábú' > m. krákás 'ua.' (krákás
® krák) , r. tropotit 'dobogás' > m. tropotyit 'félszeg,
ügyetlen', r. prăpadit 'ügyetlen' > m. prapagyit 'ua.' (prapagyit
® tropotyit) , r. gogoşea 'fánk' > m. gogosël 'paradicsompaprika',
r. gogoşar 'paradicsompaprika' > m. gogosár 'ua.' (gogosár ® gogosël) .
Tulajdonképpen a román hangalaki paradigmasor
befolyását is figyelembe kell venni, mivel olyan román szavak hatása is kimutatható,
amelyek kölcsönzés révén nem kerültek át a magyarba. A kotingoj például
egyes romániai magyar nyelvjárásokban 'lusta kamasz' jelentésűvé lett. A román cotîngoi,
cotîngan jelentése 'kamasz, suhanc'. Hajlamosak lennénk a jelentésváltozást
a hangalakkal magyarázni, de itt nem erről van szó. Erdély északi román
nyelvjárásában a cătingan, cîtingan határozószónak 'lassan,
nehézkesen' jelentése van (Atlasul lingvistic român pe regiuni. Transilvania. I. Ed.
Grigore Rusu, Viorel Bidian, Dumitru Losonti. Bucureşti, 1992.). Így minden
valószínűség szerint mind a cotîngan , mind a cătingan belejátszott a
magyar kotingoj jelentésének alakulásába: { r. cotîngan 'kamasz' ´
r. cătingan 'lassan, nehézkesen'} > m. kotingoj 'lusta kamasz'.
Az is előfordul, hogy az expresszívnek érzett
kölcsönszó jelentésének módosulására mindkét nyelvi rendszerből találunk
magyarázatot, és akár kettős hatást is feltételezhetnénk. [440]
Jó példa erre a következő: r. clefeti 'csámcsog,
cuppant' > m. klefetyál 'pletykál', r. cleveti 'pletykál' ´
m. pletykál > klefetyál .
Ilyen esetekben nehéz dönteni valamelyik nyelv
paradigmasorának kizárólagos hatása mellett. Bár a magyar pletykál közelebb
áll hangalakilag a klefetyál kölcsönszóhoz (talán az egyetlen olyan magyar
ige, amely hangalakilag rokonítható vele), a román cleveti nyelvjárási
ejtésben hangalakilag nagyon közel kerül a klefetyál -hoz, és így hatásával
éppen úgy számolhatunk, mint a magyar ige esetében. (Ezért is tulajdonítják a RK.
szerzői a cleveti hatásának a jelentésváltozást.) De ugyanakkor a fentebb
említett kettős irányú befolyásoló erő gondolatát sem vethetjük el egészen.
Nemcsak a paradigmasorok hatásának eldöntése lehet
problematikus, hanem annak a megítélése is, hogy egyáltalán paradigmahatással van-e
dolgunk, vagy pedig névátvitellel. a holbură jelentésváltozása jó példa
erre: r. holbură 'apró szulák' > m. holbura 1. 'apró
szulák', 2. '(méh)fullánk'.
Az RK. (175) névátvitellel magyarázza a
jelentésváltozást, Bakos Ferenc pedig a magyar szulák hangalaki hatásával (i.
m. 97). Az utóbbi vélemény nagyon megkérdőjeleződik, ha figyelembe vesszük, hogy a
székely nyelvjárásban a fullánk dublettjeként él a szulák hangalakú
szó (Gálffy-Márton i. m. 161). Itt vagy valóban arról van szó, hogy a székely
nyelvjárásban a fullánk metaforikus viszonyban van a szulák -kal, vagy
pedig téves jelentésértelmezés történt: a holbura 'szulák' jelentését
'fullánk'-nak értették, mivel a nyelvjárási közös jelentés összekapcsolja
őket, és így nem feltételezhetünk a jelentéstől független hangalaki
paradigmasor-hatást.
3. A) Az adherens
expresszivitás körébe soroltam a stílusértékbeli változáson átment
kölcsönelemeket, mivel itt a módosulásnak elsősorban a jelentés az oka, nem pedig a
hangalak. Pontosabban az a jelentésviszony váltja ki a szó tartalmának ilyen irányú
változását, amely létrejön a jelentésmezőt alkotó szinonimák között. Ismert
dolog, hogy a kölcsönszók úgy illeszkednek valamely nyelv szinonimáinak sorába, hogy
a stílusértékük pozitív vagy negatív irányba módosul, a nyelv régebbi
szinonimáinak expresszív párjai lesznek (Weinreich, Uriel, Languages in Contact.
Findings and Problems. New York, 1953. 60-1; Bakos i. m. 88-9). Arra is felfigyeltek a
gyűjtők, hogy egyes kölcsönszavakat (főleg az emberi tulajdonságra vonatkozókat) a
beszélők erősebb intenzitásúnak, gúnyosabbnak, tréfásabbnak éreznek, mint a
megfelelő anyanyelvi szinonimáikat (Bakos i. m. 89; Péntek János, A magyar-román
interetnikus kapcsolatok néhány nyelvi vonatkozása. In: Katona Judit-Viga Gyula
szerk., Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Miskolc, 1996. 118).
A románban semleges hangulató szó a magyarban gyakran pejoratívvá vagy
amelioratívvá válik, expresszivitás-többletet nyer. Erősebb intenzitásúnak
érezték az adatközlők az olyanokat, mint: am rit 'boldogtalan', bandura 'rongy',
burduhosz 'pocakos', lokomosz 'kapzsi, falánk', v rtyál 'spekulál',
zgiburál 'reszket', hucucál 'tákol' (Bakos i. m. 81-9). Lizanec
szerint az ilyen kölcsönzések egyetlen oka az, hogy a kölcsönelemek
expresszivitásukkal bővítik a már meglevő, megfelelő szinonimasort (i. m. 339-40).
Arra is felfigyeltek, hogy a stílusértékbeli változás majdnem szabályszerűen
pejoratív irányba történik (Weinreich i. m. 58-9; Zolnai i. m. 45-51). Szilágyi
N. Sándor a RK. mellékneveit vizsgálta, és többek között azt állapította meg,
hogy 83,4%-uk pejoratív jelentésű (Szociálpszichológiai tényezők a
szókölcsönzésben. 1994. Kézirat). Weinreich előző kutatásokra hivatkozva írja,
hogy bizonyos jelentésmezők valósággal vonzzák a szinonimákat, és ezek a
jelentésmezők negatív emberi tulajdonságra vonatkoznak: lustaság, kapzsiság,
értelmi vagy testi fogyatékosság, lelki gyengeség stb., jóllehet a nyelvek
általában gazdagok szinonimákban ezekben a fogalmi körökben. Az általam vizsgált
kölcsönszóanyagban nem [441] kis számú olyan lexéma található, amely a románban semleges, de a
magyarban negatív értékjelentésűvé, pejoratívvá vagy gúnyossá, esetleg
(ritkábban) tréfássá változik. Például pejoratív: ambiciosz 'erőszakos',
babaló 'tehetetlen', básgulubás 'ügyetlen', berbécs 'durva',
bibán 'részeges', buzdugány 'acsarkodó', cimbora 'cinkostárs',
nyimen 'senkiházi', gúnyos: murit 'meghal', nyám 'rokon',
dajnál 'részegen kornyikál', mutra 'arc, pofa', tréfás: kumetra
'keresztapa', kotyec 'has', frekál 'rendre utasít', bátetye
norokul 'vigyen el a kánya'. A jelenség okát tekintve eddig egyetlen olyan
kísérlettel találkoztam, amely megpróbál erre a kérdésre választ adni (Szilágyi
i. m.). Az etnocentrikusságot szociálpszichológiai nézőpontból vizsgálva, Szilágyi
N. Sándor arra hívja fel a figyelmet, hogy itt tulajdonképpen egy
védekező-távolító lelki mechanizmus működik a Mi és a Nem-Mi polarizált
értékrendje szerint. Az etnocentrikusság folytán minden etnikai közösségnek
pozitív képe van önmagáról, és a negatív tulajdonságokat inkább más etnikai
közösségekre tartja jellemzőknek, így természetesnek érzi, hogy ezeket a
tulajdonságokat a másik nyelvből kölcsönzött lexikális elemekkel jobban ki lehet
fejezni.
B) A kölcsönelemek nemcsak a referenciális jelentés
szempontjából illeszkednek be a jelentésmezőbe a szinonimák viszonyainak ismert
szabályai szerint (Károly Sándor, Általános és magyar jelentéstan. Bp., 1970. 235),
hanem egy metaforikus-szimbolikus rendszerbe is integrálódnak. Az ilyen jellegű
meghonosodás úgy történik, hogy a kölcsönelem ugyanolyan metaforikus
viszonyhálózatokat alakít ki, mint a jelentésmezőnek az az eleme, amely hozzá
legközelebb áll a kognitív jelentés szempontjából. Ha a jelentésmezőnek a maga
egészében van valamilyen metaforikus kapcsolata egy másik jelentésmezővel, akkor a
jövevényszó ebbe a névátviteles kapcsolatrendszerbe illeszkedik be. Mind az előbbi,
mind az utóbbi esetre egy-egy példát idézek Péntek János egyik tanulmányából (A
román-magyar nyelvi kölcsönhatás néhány szemantikai vonatkozása: NyIrK. XXV.
1981: 80-1). A román eredetű mutuj úgy integrálódott a megfelelő magyar
jelentésmezőbe, hogy a jelentés szempontjából hozzá legközelebb álló szó (néma)
mellékjelentését ('persely') is felvette. A 'fabödön, cseber' jelentésű
putina a jelentésmező egészének névátviteles kapcsolatrendszeréhez
alkalmazkodott. A magyar 'ember, fiatal legény' jelentésmezőhöz tartozó szavak
nyelvjárásainkban metaforikus kapcsolatban állnak az űrmértéket jelölő szavakkal.
Így alakulhatott ki a putina gúnyos, humoros 'kövér kisgyermek' jelentése.
Ugyancsak ezzel a metaforikus mezőkapcsolattal magyarázható az, hogy a románban
'gyermek, legény' jelentésű ficsúr a magyarban 'kis vámszedő faedény a
malomban' jelentése lett.
A jelentésváltozások és a nyelv metaforikus
rendszerének együttes vizsgálata azért is elengedhetetlen, mert bizonyos
"furcsának" tűnő névátviteleknek csak így juthatunk elfogadható
magyarázatához. Hiszen viszonyokat teremtő, konvencionalizáló erejével a nyelv
világképet formál a nyelvközösség számára. Ebben a viszonyteremtésben jelentős
szerepe van a nyelv metaforarendszerének (l.: Lakoff, George - Johnson, Mark, Metaphors
We Live By. Chicago-London, 1980.; Sweetser, Eve, From Etymology to Pragmatics.
Metaphorical and Cultural Aspects of Semantic Structure. Cambridge, 1990.; Bencze i. m.;
Szilágyi i. m. 1996.). A metaforarendszer megfigyelhető a mindennapi nyelvhasználatban
(frazeológiai kapcsolatokban, szólásokban és közmondásokban egyaránt). A
kölcsönelemek újonnan keletkezett jelentéseinek ilyen irányú magyarázata azonban
nagy figyelmet és körültekintést igényel, mert gyakran kiderül, hogy az újnak
minősített jelentés nem magyar fejlemény, még akkor sem, ha nyelvünk metaforáiból
megmagyarázható volna ez a változás, hanem az átadó nyelv valamely változatának
(például a nyelvjárásnak) sajátja. Ugyanakkor arra is tekintettel kell lenni, hogy a
nyelv metaforakészlete egyszerre nyelvspecifikus és univerzális. A nyelvi közösség
eltérő szociális környezete, történelme, hagyománya, kultúrája az előbbi
jelleget erősíti. Az emberi faj közös [442] biológiai, pszichikai meghatározói az utóbbinak kedveznek. Ezért
lehetnek minden nyelvben olyan metaforák, amelyek bizonyos mértékben nyelvi
sajátosságok, és olyanok, amelyek univerzálisak. Az idő kifejezésére a térbeli
viszonyok használata például (előtte, utána, közepén, elején, végén) mondhatni
univerzális metaforikus sajátság. Az emberi faj közös biológiai, pszichikai
sajátosságai folytán két nyelvben egymástól függetlenül is kialakulhat metaforikus
viszony két fogalom között. Két nyelv interferenciája befolyásolhatja a két
metaforarendszert, jelentésváltozási tendenciákat teremthet, tendenciákat segíthet
érvényesülni. A legtöbbször nehéz eldönteni, hogy melyik nyelv volt ilyen
tekintetben hatással a másikra, mivel a különböző nyelvekben az asszociációk
egybeeshetnek. Ennek az esetét látom azokban a párhuzamos jelentésátvitelekben,
amelyre Bakos Ferenc felhívja a figyelmet (i. m. 98): r. butuc 'tuskó, tönk'
> m. butuk 1. 'tuskó', 2. 'buta', r. butură 'tuskó, tönk'
> m. butura 'idétlen, rút', r. buştihan 'tuskó' > m. bustyuhán
'nagyfejű'.
Csakhogy a butuc -nak a románban is van 'buta,
együgyű' jelentése. Ebben az esetben pedig mindkét nyelvben él a 'tuskó ® emberi tulajdonság' névátvitel. (Bár elméletileg a magyar metaforarendszer
románra tett hatását sem zárhatjuk ki, itt az asszociáció egybeesését
valószínűbbnek tartom.)
Nyelvünkben a lágy anyag (pl. híg sár) és a
negatív emberi tulajdonság (pl. akarati gyengeség) metaforikus kapcsolata általános.
A gyenge akaratú, szándékait érvényesíteni nem tudó személyről azt mondjuk: lágy
ember . A puliszka fogalmát jelölő román kölcsönszavaink ilyen irányú
metaforikus jelentéseket vettek fel: r. mălai 'kukoricaliszt, puliszka' >
m. málé 'együgyű, gyámoltalan', r. mămăligă 'puliszka' > mamaliga
'1. puliszka, 2. mamlasz, ügyetlen, 3. híg sár', r. tocan 'pörköltféle'
> m. tokány 'pörköltféle' ® 'puliszka' ® 'ügyetlen, élhetetlen'.
De a jelenség nem értelmezhető csupán a magyar
jelentésrendszer hatásaként. A román nyelv jelentésrendszerében is megfigyelhető ez
a metaforikus kapcsolat a puliszka és az emberi gyengeség fogalma között. A román
értelmező szótárak feltüntetik a mălai mare kifejezést 'málészájú'
jelentésben (vö. az RK. málé szócikkével). A mămăliga -nak a
románban is van 'élhetetlen, lágy' jelentése. (A tokány 'puliszka'
jelentése a magyarban alakult ki, így átvitt értelmű jelentése a románban nincs
meg.) Más példák is igazolják, hogy mindkét nyelvben él az emberi gyengeség :
lágy anyag metafora: r. bucămălai 'szerencsétlen, tutyimutyi' >
m. buk m láj 'ua.', r. papălapte
'tutyimutyi, nemtörődöm' > m. pápaláptye '1. tutyimutyi, 2. híg
sár'.
Hogy a magyarban mennyire erős a két fogalomkör
vonzása, azt jól mutatja az is, hogy a mamaliga és a pápaláptye kölcsönszavaink
a 'híg sár' jelentést is felvették, jóllehet a román etimonoknak nincs ilyen
jelentése. Az ilyen jellegű kölcsönszók kétszeresen expresszívek. Egyrészt, mert
jól beilleszthetők a magyar metaforarendszerbe, másrészt azért, mert
idegenszerűségük és az ebből fakadó hangulati értékük kedvez a negatív emberi
tulajdonság kifejezésének és az etnocentrikus beállítódásunkkal is összhangban
vannak.Mindez azonban nem jelenti azt, hogy nem állapíthatók meg, melyek azok a
névátviteles jelentésváltozások, amelyek a magyar metaforarendszer hatására jöttek
létre. Ha a románban egyáltalán nem ismert az adott átvitt értelmű jelentés, akkor
okkal feltételezhetjük a magyar jelentésrendszer érvényesülését. Az eddigi
kutatások alapján a következő jelentésváltozásokat a magyar metaforarendszer
termékeinek tekinthetjük, mivel a román etimonok esetében nem ismert az adott
névátvitel: r. berbec(i) 'kos' > m. berbécs 'durva, goromba'
(vö. m. kos 'buta' (gúnyos), amint ezt az 'okos, mint a tavalyi kos'
szólásunk szemlélteti - ÉrtSz.) | r. ţap 'bakkecske' > m. cáp 'öreg
ember, aki fiatalságában kicsapongott' (ÉrtSz.: vén kecske :
'szerelmeskedni akaró, nők körül legyeskedő öreg ember') | r. boteza 'keresztel'
> m. botyezál 'megszid, lehord' (ÉrtSz.: leszedi [443] valakiről a
keresztvizet 'nagyon összeszid, mindennek elmond, lehord valakit') | r. bufniţă
'bagoly' > m. bufnica 'hallgatag ember' (ÉrtSz.: bagoly (átv.):
'otthon ülő, magának való ember') | r. ceafă 'nyakcsigolya, a nyak
hátsó része' > m. csáfa 'nyakleves' (itt a nyakleves átvitt
értelmű összetett szavunk hatásával kell számolnunk, amely az ÉrtSz.-ban szerepel;
metonimikus névátvitel.) | r. buglan '30-40 literes hordó' > m. buglán
'hordó (emberre vonatkoztatva)' (ÉrtSz.: hordóhas (tréf, gúny.)
'kövér, nagy has, pocak') | r. fasole 'bab' > m. fuszulyka 'penis'
(ez a névátvitel azért is természetes a magyarban, mert a paszuly -nak is van
ilyen névátviteles jelentése, vö. a TESz. megfelelő szócikkével, valamint Bakos i.
m. 431-2).
A c posz jelentésváltozását ugyancsak a magyar
metaforarendszer irányította, bár itt a téves jelentésértelmezés is szerepet
játszott, és ilyenként ez a jelenség bizonyos mértékben eltér az előbbiektől: r. ţepos
1. 'tüskés', 2. 'elviselhetetlen természetű' > m. c posz 'peckes,
egyenes járású'. Ennek a jelentésváltozásnak az a magyarázata, hogy a román ţeapă
főnév többjelentésű szó: jelent karót, nyársat, tüskét, tövist. A ţepos
román melléknévnek nincs karóval kapcsolatos jelentése: ţepos : 1.
'szúrós', 2. 'sörteszerű', 3. 'tövises', 4. 'szálkás' (Dict ionarul
limbii române. Bucureşti, 1913/1967.). Mi azonban azt mondjuk a merev, egyenes
testtartású személyre, hogy 'olyan, mintha karót nyelt volna'. A karó nyelvünk
jelentésrendszerében metaforikus kapcsolatban van az egyenes, merev testtartás
fogalomkörével, és a c posz kölcsönszó beilleszkedett ebbe az asszociatív
jelentésmezőbe.
Felvetődik a kérdés: a magyar névátviteles
jelentésrendszer mellett érvényesül-e a román metaforarendszer a kölcsönszavak
jelentésében? A kérdésre igennel válaszolhatok. A román metaforikus névátvitelek
hatása kétféle módon nyilvánul meg. Egyrészt úgy, hogy az etimon alapjelentésével
együtt átvesszük az átvitt értelmű jelentést is, vagyis közvetlenül (mint
például a fentebb idézett buk m láj esetében), másrészt közvetve. A közvetett
metaforikus hatás abban nyilvánul meg, hogy a névátvitel alapját képező
asszociáció már nem kötődik egy bizonyos román etimonhoz, hanem annak mintájára a
nyelv saját szókészletéből létrehozza az adott asszociációt. A r. flutur ('lepke,
csillogó ruhadísz') Magyarszováton 'hópehely' jelentésű kölcsönszóként
jelenik meg (l. az RK. flutur címszavát). De itt nem a magyar jelentésrendszer
érvényesülésével van dolgunk. Ugyanis egyes erdélyi nyelvjárásokban a flutur román
szónak 'hópehely' jelentése is van (Micul Atlas Lingvistic Romîn. Seria nouă.
Red. Emil Petrovici. I-II. Bucures ti, 1956.). Másrészt a székely nyelvjárásban is
lejegyezték a hópehely hólepke megnevezését (Gálffy-Márton i. m. 212).
Hogy melyik nyelv hatott a másikra a jelentés szempontjából, azt a szót (illetve a
metaforikus jelentés) földrajzi elterjedtsége mutatja meg. A székely nyelvjárásban
egyetlenegy ponton jegyezték le a hópehely hólepke megnevezését. Az erdélyi
román nyelvjárásban viszont elég elterjedt a flutur ilyen jelentése. Tehát
közvetett román metaforahatást feltételezhetünk.
C) Az eddigi névátvitelekben a magyar nyelv
metaforarendszerének hatását hasonló vagy azonos jelentésű lexikális
szerkezetekkel, szólásokkal igazoltam. Vannak azonban olyan, nyelvünkben létrejött
metaforikus jelentések, amelyeknek eredetét, keletkezésének asszociációs alapját
jóval nehezebb meghatározni, mivel csak közvetve nyilvánulnak meg a magyarban.
Ilyenkor magyarázatért túl kell lépni a nyelvi rendszer szűkre szabott keretein, és
a magyar kultúra szimbólumrendszerében kell tájékozódni. Már csak azért is, mert a
nyelvi jel nem közvetlenül a jelöltre (vagy a jelölt fogalmára) utal, hanem arra a
mentális képre, amelyben a jelölt él az adott kultúrközösség tudatában. Ezért is
mondható, hogy a nyelvi jel jelöltje egy kultúregység (Eco, Umberto, Tratat de
semiotică generală. Bucureşti, 1982. 81-2). Bizonyos metaforikus névátviteleket
úgy érthetünk meg, ha megvizsgáljuk, hogy az adott nyelvi jel által jelölt fogalom
milyen kultúregységként [444] realizálódik az adott nemzeti közösség ismeretrendszerében. A
névátvitelek nem véletlenszerűek, valamilyen analógia irányítja őket, és a
jelentés változásait vizsgálónak föl kell derítenie az asszociáció alapját. A
következő névátvitelek első látásra furcsának tűnhetnek: r. prune 'szilva'
> m. prunye 'kislány szeméremteste', r. ţarină 'szántóföld'
> m. cárina 'vagina' (Bakos i. m. 431-2), r. crinta 'sajtnyomó
teknő' > m. krinta 'női nemiszerv'.
A magyar népköltészet erotikus
szimbólumrendszerében találjuk meg azokat az utalásokat, amelyek érthetővé teszik
az ilyen jellegű névátviteleket. Lükő Gábor, a magyar népi kultúra
szimbólumrendszerének alapos ismerője és egyik úttörő elemzője írja, hogy a
népköltészetünkben a szilvának szexuális vonatkozása van (A magyar lélek formái.
Bp., 1942. 125-8). Ugyancsak az ő könyvében olvashatjuk: "Az eke és a föld
viszonya a férfi és a nő viszonyát jelképezi. Somogyban és Baranyában a
gyermektelen házasember életének »tudományos« meghatározására is ezt a jelképet
használják a falusiak. Szánt, de nem vet, mondják. A népköltészetben a szántással
kapcsolatos fogalmak jelképrendszerbe illeszkednek. Példának okáért a rét, a
töretlen föld, amit ez évben fognak először eke alá, a szűz leány szimbóluma."
(i. m. 111-4). A cárina : női nemi szerv metafora ugyanakkor szervesen
illeszkedik a jelentésrendszer aktív-passzív értékdimenziójába: férfi : aktív,
nő : passzív (vö. Szilágyi i. m. 13). A krinta metaforizációját is csak
ilyen alapon értelmezhetjük, még akkor is, ha éppen a sajtnyomó teknő a maga
tárgyszerűségében nem jelenik is meg a jelképtárban, de az ilyen tárgyú kutatások
alapján tudjuk, hogy bizonyos eszközök (edény, kanál, bot) és munkafolyamatok
szexuális szimbólumok népi kultúránkban (Lükő i. m. 152, l. még 111-8).
Az ilyen jellegű metaforikus névátviteleket azért
különítettem el a korábbiaktól, mivel nemcsak hogy nyelvi szinten nem tudatos az
asszociációk iránya, de a népi kultúrában is csak implicit módon mutathatók ki.
Ámde amennyiben bizonyíthatóan megnyilvánulnak a népi alkotásokban, és láthatóan
rendszerbe szerveződnek, a jelentésváltozások értelmezésében fel lehet és fel kell
használni őket, már csak azért is, mert a nyelv és a kultúra jelenségei nem
különülnek el mereven egymástól.
Benő Attila
Vissza a Tartalomhoz
Changes of expressivity in
Hungarian borrowings from Romanian
The paper explores the set of Romanian loanwords in
twentieth-century Hungarian from the point of view of expressivity. Expressivity is
defined as added information value and its investigation has both phonological and
semantic aspects. Phonological (or inherent) expressivity is instantiated in the
suggestivity assigned to foreign sound structure, the increased evocative value of items
that are quite neutral in Romanian, in folk etymological modifications, and in the large
number of onomatopoetic items. Semantic (or adherent) expressivity includes value
modification of a borrowed item in its respective semantic field, as well as the methaphor
structures of these contact languages in a cognitive sense.
Attila Benő
Back to
Contents