XXII. Bartha János levele.
Tisazbecs (Szatmár), dec. 8.

Petőfinkre vonatkozó minden eddigi adatok közt a V. U. közelebbi számában Thali Kálmán ur közleménye legtöbb figyelmet érdemel, mennyiben a segesvári csata némely jeleneteit Petőfi szereplésével a végső perczekig oly való hűséggel adja: mikép majd minden további okoskodás utja bevágva, s annyi legalább eléggé bebizonyitva van, hogy Petőfi a segesvári csata utáni hadjáratban részt nem vehetvén, többé nem is láttatott.*

Hallomásból vett adatait Thali urnmak, nagy részben én is mint szemtanu, s a segesvári csata egyik áldozata, szóról szóra igazolhatom.

De nem érthetek egyet Thali urral, midőn Petőfi menekülhetését valószinütlennek csakis azonokból véli: mert sokkal közelebb volt menekvési utjában az üldöző kozákokhoz, mint a menhelylyel kinálkozó távol erdőséghez. – Ez nem elegendő ok, mert kell tudnunk, hogy a csatázás ezerféle vészeiből számtalanok a csodás menekvések, s a már bizonyosnak látszó halál sokszor bámulatosan mellőz vagy mellőztetik. – Hányszor történik képtelenséggel határos menekvés az ellen tömör sorain át, valóságos golyózápor közől, hogy az ember maga alig birja hinni, ha már utána van! – Pedig majd minden csatában vannak rá esetek!…

Lehet, hogy Petőfi is a rohanó kozákok által leszuratott, legázoltatott, de ha sebe halálos nem volt, birhatott annyi erővel, hogy az est alkonyán – mikor sokan, igen sokan menekültek – vagy éjjel elrejtőzni vagy tovább menni képes volt. – Gyalog levén, Bemet többé utól nem érheté, kihez csakis lovasok csatlakozhattak, Petőfi pedig nem lóháton, de a Bem kocsijában – egyedül ülve – érkezett a csata szinhelyére, mely kocsit a muszkák minden társzekerekkel s ágyukkal egyetemben elfoglalván, gyalog kellett maradnia, s vagy az erdő felé sietni, vagy a tömegben vonuló csatárokat bevárni lett feladata. Mindkét esetben az lett sorsa, mi a többieké, kik mindnyájan elestek vagy legázoltattak, de azért közőlük a beállt éji homályban sokkal többen menekültek, mint nappal a futók közől; amennyien táborunk teljes felbomlása uán az ellen inkább rabolt, mint ölt, s egy-két pikadöfés, melylyel a közák rablását kezdte, vagy egy-két lótaposás a roham közben, nem lett mindig és mindig halálos. Akárhány menekült a legázolt tömegből egy karczolás nékül, rohamközben az alólesvén a többin, mig a felsők merőben széttapostattak.

Nekem az erdélyi hadjáratban kapott – kedves emlékű – sebeim Segesvárnál csak 13-al szaporodtak, mégis megkisértém – bár a teljes vérvesztés miatt süker nékül – a gyéren állitott éji őrök közt menekülni a közeleső tengeri felé, hova s főleg a hegytetőket boritó erdőségbe, már előbb több menekvőt láttam huzódni.

Való, hogy ott az élet tul a rendin olcsó volt, mert miután Bem egyik golyója szerencsésen ternózván, felbőszité az ellen sorait, elkeseredve legkedvesb vezérük elestén, olthatlan lett nálok a vérszomj, s mindent elkövettek bosszujok hütésére, mig végül belefáradva a nagy mészárlásba, csak Bemet kérdezék (Foszt nicse Bem?) s annyira elmerültek Bem kutatásába, hogy azalatt több menekvő honvédet bántatlanul mellőztek, s rablásuk is csak futólag történvén, legfölebb táskát, órát, gyürüket kapdostak magokhoz. De bezzeg, egy későbben (csata után jóval) érkezett másnemű csapat a szó való értelmében nem hagyott rajtunk semmit, testvéri leereszkedéssel segiték levetkeztetni a tehetlen sebesülteket, szokott szeszélylyel és szokatlan bátorsággal gyakorolván szuronyaikat a holtakon.

Följegyzésre méltó tanulságos részletekből áll egy 7 órai rövid csata, ugy folyván le mint Segesvárnál… Mit művelt Bem kis dicső serege e csata egész folyamában, hatszor annyi ellennel szemben?… Mit állott ki a később körülvett s nagyrészint már is sebesült 5–600-ból állott gyalogtömeg – melynek élén utóbb csak ketten valánk – kétségbeesett dühvel, töltés hiányában, szuronynyal védve s majd egy óráig tatva magát a pika-erdők hiányában, szuronynyal védve s majd egy óráig tartva magát a pika-erdők közt, honnan csak az ég vala látható?… Mit szenvedtek végre másnap a legázolt sebesültek, szivszakadva látva – még félig élő – bajtársaik erőszakos betemetését?… Sokan már ma roszul lennének, ha csak olvasnák is, miket azokról irni lehetne…

Thali ur segesvári polgárának azon állitása, miszerint: a sebesültek közt egy, mellén pikával átütött szőke szakálu és bajszu egyént, zsebéből kiforgatott irományokkal látott, igaz lehet. – Ugyde azon tájon, merre Petőfi tartott, később a tömeggé alakuló csatárok is keresztülmenvén, közőlük temérdeken estek el; s hány szőke szakálu és bajszu tisztek lehettünk ott? Nem csak átütött, de merőben átlyukagott mellel s kiforgatott zsebekkel, miből irományokat, Kossuth-jegyeket szélnek eregetve, érdemjeleinket lábbal tapodák a bősz kozákok!

Nemcsak a holtak, de a sebesültek nagy része – főleg a tisztek – megmeztelenitve s annyira elferditve valánk, hogy legjobb barátomra is csak szaváról ismerhettem, de mert sorsunk ugy akará, ma is élünk.

A fölebb mondottakat nagy részben nméi reményszikrával biztató előzményül kivántam adni ahhoz, mit még mondanom kell.

Csata utáni nap délutánján a sebesült Segesvár külső városába szállittatván, rajtam s Péchi István barátomon – ki szintén él, s az alább közlendő adatnak velem együtt fültanuja volt – a várban lakó lelkes Bakon-család fogott fel, s 11 héti gondos ápolásuk után, fájdalom, mint bénák keltünk fel. – Azon időközben, a csata utáni harmadik hétben történt hetivásár alkalmával betévedt hozzánk egy verebélyesi székelyatyafi, s minden előzmény nlkül, csaknem tolakodva kérdezé: „Tudjuk-e, ki volt az a Petőfi?” Meglepetésünkre következő eseményt beszéle: Csata után reghajnalon házi kertjében egy sebesültet talált, s oláhoktóli féltében szénás padjára szállásolva, egy hétig ápolta, mire fölocsudván, pórgunyába öltözteté s napokig tartó járatlan utakon, rengeteg bérczeken keresztül át oláhorssági határszélre kivezeté, s csak ott, az elváláskor mondá meg nevét… Petőfi volt.

Mennyiben lehet egyszerü, de hazudni nem kényszerült székelyünk állitását hitelre méltatni, az érdekelt olvasók itéletére bizom. De miután jelen közleményemet is mindeddig késleltető azon tévállitások, melyek szerint Petőfi a segesvári csata utáni hadjáratokban láttatott volna, többek által merőben megczáfolvák, de másrészről az ő halála s illetőleg hol és mikénti eltemettetése mindenkorig sem valósult, közlésem további halogatását vétkes hanyagságnak tartám.

Bartha János,
volt honvédszázados.