Gróf Széchenyi István Döblingben.

Mellékelt képünk egy bécsi fénykép után készült rajzát adja azon végzetteljes szobának, melyben a nemzet nagy fia 10 évig lakott s honnan halhatatlan lelke a boldogabb hazába költözött. Önkénytelen a hirhedett döblingi menhelyre szállnak el gondolataink s megtestesülve látják szemeink a kint és fájdalmat, melyet a nagy számüzött, önválasztotta s önként elhagyott magányában érezhetett. Nem egy toll foglalkozik e pillanatban a nagy férfiu életrajzának megirásával s bizonyosan még több fogja követni, hogy e drága életnek minden legcsekélyebb mozzanatát ismerje a nagyjait becsülni tudó utókor.

Érdekes adatokkal szolgál gróf Széchenyi döblingi tartózkodását illetőleg egy a mult hetekben Pesten és Bécsben megjelent irat. Szerzője 1859-ben egy ideig segédorvos volt a döblingi magán-tébolydában s mint ilyen gyakori érintkezésben élt az akkortájban lelki bajából mindinkább lábbadozni kezdő nagybeteggel.

E könyvecske nyilt pillantást enged tennünk gróf Széchenyinek nem csak tartózkodási helyére, hanem ottani életmódjának sajátságaira is. Reméljük, e munka nehány rövid kiszakasztott részletét nagy érdekeltséggel olvasandják távolabb körökben is, hova a könyv maga el nem juthatott.*

Ki a döblingi Görgen-féle birtok jelesen készitett parkjának lombozatos ösvényén keresztül a bejárástól az intézet felé halad, – olvassuk az emlitett munkában – ez épület homlokzatának látásakor ennek szomoru rendeltetésére semmi sem emlékezteti. Inkább hasonlit az valamely diszes mezei lakhoz, a milyen e környéken sok van. A nyájas, nyilt, virágokkal ékesitett előtér, az urias, oszlopos kapuzat, a nagy ablakok, melyek főkép a második emeleten rácsozatlanok, egy korlátolt pillantást engednek a tulajdonos sok kényelemmel ellátott lakára, sőt a diszesen rácsozott ablakok, melyek mögött egy-egy vidáman nevető vagy nyájasan integető lény látszik, az intézet czélját nem ismerő látogatót könnyen elámithatják. Bécs vidékének egyik legmagasb pontján épülve, az épület elő-homlokzatáról belátni az egész fővárost a körös-körül elszórva fekvő összes falvakkal, mező-, és más városokkal együtt, északkeletnek a Duna változatosan kigyózó, csillámló ágait, délkeletnek a Havasi (Schneeberg) és a styriai Alpokat, mig a roppant látkör karimája részint a Kárpátoktól szegve, részint határozatlanul enyészik el. A hátsó homlokzat gyönyörü távszemlét nyujt a völgybe és a közel hegyekre, s a ki kelet felé tekint, a városok szükségletei, szenvedései és bálványainak, számtalan neme jut eszébe, mig nyugat bájoló szép békelehelő képet mutat főleg tavasz- és őszkor, midőn a mezők, szántóföldek, szőlőhegyek és erdők szinpompázó növényzete diszlik vagy hervad. E homlokzat felől feküdt a döblingi hires remete lakása. Ott álmodozott ő néha a teremtő tavasz virágálma közt, s békélt ki a haragvó sorssal; ott érzé jól magát a világos, illatos estéken, figyelve a fülemile csendesen elhaló panaszdalára, lágyult és szelid hangulatban önmaga és az emberek iránt. – Mögötte az emberek kisérteties sürgése, előtte a bájló béke. – Mögötte csalatkozás és kin, előtte valóság és nyugalom. Ámde a haza fájdalmai mindegyre visszavonták, bármily ékesszólással és ünnepélyesen beszélt is hozzá a valóság. Kettő között álla ott, önmaga egy kettős képe a valónak és csalatkozásnak, bölcseségnek és tévelygésnek, nyugalomnak és kínnak.

Első látogatásom alkalmával a grófot irással foglalkozva leltem. Nyájasan köszöntve fölkelt, a tollat ovatosan srétszemek közé dugta, az épen megirt lapot félre tolta és mondá, hogy üljek le. Mint futólag észrevevém, a lap valami száz hasonló lapból álló, gondosan az asztalra rakott kézirat folytatása lehetett. A gróf nyájas udvariassággal élénk beszélgetésbe eredt.

A gróf kül személyisége is kellemesen lepett meg. Fejének szilárd alkata, a magas homlok, melyről a sima ősz haj a koponyára volt simitva, az élénk, indulatban fényes elővillámló szemek, a bozontos szétálló szemöldökök alatt az éles vágásu, csőralakulag eláll, hegyével a sürü bajuszra hajló orr, a vékony, nyugodt állapotban összeszoritott ajkak, a szép, jól ápolt, melléig érő ősz szakál: ez egy antik tanulmányfő vala, mint őt ma Gasser János sikerült szobra láttatja.

A gróf termete, kissé hajlott tartása daczára, még mindig erős és jóltáplált vala. Mozgásának elevensége, erős hangjának romolhatlansága, gyors és drastikus mozdulatai, midőn előadásában jelentékeny szónoki tehetségét apródonkinti fokozással kifejté, elfeledteték életkora testi jelenségét.

Azon napokban több izben iparkodtam a grófnak az intézet, törvényhatóság és társadalom irányábani állásáról felvilágositást nyerni.

A rejtélyes vendég a törvényhatósághoz beadni szokott jelentésen nem volt felejgyezve, a törvényszéki orvosok, negyedévenkinti látogatások alkalmával sem kérdezősködtek utána.

Mit az intézettulajdonostól töredékekben kicsiakrtam, kevés határozott adattal szolgált.

Ez orvosnak a gróf korábbi lelkiállapota felől való közlései azon állitólagos tényekre szoritkoztak, mikép a gróf 1848. septemb. 5. e tébolydábani önkénytes megjelenése után elmeháborodottságának szembetünő jeleit mutatá, s hogy kinos gyötrelmes aggályok kiséretében agyrémek és hallási csalódások lepték meg, gyakran valami valódi vagy képzelt robajtól riadt fel, s bottal fegyverkezve a szoba zugába állott, hogy hátát megvetve a képzelt betörő hóhéroknak ellenszegüljön, és nem ritkán támadt az orvosnak is ellene, azon tévhitben, hogy ez őt ellenségeinek elárulta. Az ily módon nyilvánult őrjöngés lassankint alább-alább hagyva s nagyobb engedékenységet tanusitva, mély buskomorságba ment át. A szenvedő sirva vallotta meg, hogy ő idézte elő hazája véres és iszonyu napjait, és hogy ő okozta romlását.

Majd cynicus közönyösségbe esett kényelem, rend, tisztaság iránt, szerfölött keveset olvasott és beszélt, gyakran ételt, italt makacsul elutasitott, és komor gunnyasztás között élt egyik kegyelenül lassan tünő naptól a másikig. Ez volt mind, mit a doktortól kitudtam. Tovább nem unszoltam, mert szeretett különböző adatokat össze-vissza hányni.

A gróf végre buskomorságából annyira felgyógyult, hogy lassankint családja tagjainak, valamint egyik, másik barátjának a bejárhatást megengedé, az én időmben pedig már minden honfitársát, ki készve érzé magát, a döblingi remetét magányában felkeresni, elfogadta.

A kényelem és jólét iránti fokozódó hajlamával aránylag kezdé gyakorolni felette elhanyagolt szellemi és anyagi élveit, s a ki ekkor a politikában és házi ügyeiben való munkás részvétét felületesen birálta, annak ugylátszék, hogy az intézetet bármely nap elhagyhatja. Családja hitt is a kecsegtető reményben, hogy a szeretve tisztelt öreget a jószágaira való átköltözésre rábeszélhetik. De a gróf ily csalképekkel nem látszék megbarátkozni. Igen jól érzé, és megmondá világosan, hogy izgalmas kedélyénél fogva, a haza politikai szenvedései közepett szerencsétlenebb lenne, mint e számüzetésben, hol mindazáltal azok, kik előtte drágák és kedvesek valának, kivánata és akarata szerint körébe gyülhetnek.

„Én ezen intézetet csak halva fogom elhagyni, erre szavamat adom,” nyilatkozott több izben előttem, „mit keresnék én öreg, romlatag ember a világban? Az ilyetén ember csak férczmű, minden szála szétbomlik. Majd a májban szúr valami, majd a vesében, majd a gyomor, majd a bél mondja fel szolgálatát. Itt is, amott is van enyvezni való. Elvégre a limlom széthull, és az egész haszontalanságot bevetik egy gödörbe.”

A grófnak három, egy sorban álló szolgája volt az első emeleten. Ezek közől kettőből a kilátás egy szép, s kettős fasorral diszesitett térre szolgált, s ezek mellett és ezeken tul távszemle nyilt a völgybe és a közel hegységre. De a gyönyörü kilátást a döblingi nagy temetőkert közelsége zavará meg, oly látvány, mely kevés emberre marad hatástalanul, s mely sokakat a multra vagy jövőre szomorun és sejtelmesen emlékeztet.

A harmadik szobának egy, a pitvarral szemközt álló ablak kölcsönzött világosságot. A gróf kivánatára a másik nyugatra néző be vala falazva és szőnyeggel volt bevonva. Igy a gróf a kilátást csak az ugynevezett „betegek kertje” felé élvezte, azaz: egy mesterséges völgyeletben fekvő, földsánczoktól keritett, gesztenyefákkal beültetett, négyszögü tér felé, hol a betegeknek a szebb évszakokban bizonyos órák idején szabad volt sétálni. A szöglet-szoba ablaka alatt vala az ajtó, melyen keresztül az elmebetegeknek felügyelőikkel a betegek kertjébe vagy onnan visszamenni kellett.

Ha a gróf ezen ablaknál állott, szánalomra méltó intézetbeli társait tökéletesen láthatá. Hanem ily pillanatokban nem volt tanácsos az ablaknál állani, mert valamelyik elmebeteg kiváncsisága és rakonczátlansága, szóban és tagjártatásban különfélekép kitörhetett. – A kilátás ezen ablakból szüntelen az intézet szomoru czéljára emlékeztetett. És mégis a gróf a harmadik szobában legjobban szeretett tartózkodni. Ott olvasott, ott irt, ott fogadott el látogatásokat, ott szokott gyakran reggelig sakkozni, ott aludt, hogy néhány órai pihenés után régi vigasztalan napszámát ujrakezdje.

Már kora hajnalban reggeli pongyolájában iróasztala előtt ült, irás- és olvasással foglalkozva; ezután az ablakot kinyittatá, s erre egy vagy fél mérföldnyi sétáját tevé meg, a hálószoba ablakától kezdve gyors léptekkel sietve át hosszában a szobasoron és vissza, s valahányszor kiindulási helyére érkezett, egy fényes réz krajczárt vetve egy skatulyába, hogy végtére a pénznek, melyek a bizonyos számu léptek összegét jelölték, a megjárt ut egész hosszát mutassák.

„Ma már megjártam egy mérföldet” vagy „ma csak egy negyed mérföldet voltam képes megjárni,” hangzának a gróf tudósitásai ezen életrendi szabály betöltése vagy elhanyagolása felől.

Séta és reggelizés után felöltözködött, a két felügyelő egyikének segitségével, a melyiknek épen „napja” volt. A gróf minden reggel egész testét jéghideg vizzel szokta megmosatni, valamint ő átalában azon időben már testi jólétére nézve régóta nélkülözött gondoskodást tanusitott. Ha reggel az öltözőszobának a folyosóra nyiló ajtaját zárva leltem, a gróf még toilettejével volt elfoglalva.

Ily esetekben ki szokta ajtaját nyittatni, hogy társaságban csevegve és tréfálva az unalmas öltözködésről, az idő észrevétlen folyjon le.

Öltözés után a gróf nagyobbrészt irással szokott foglalkozni. Az intézetben való lételem ideje alatt mindennemü polemikus és politikai tartalmu iratokkal foglalkozék, melyek némelyike, gondolom, sajtó alá volt készitve, és nem ritkán olvasott fel előttem az épen rövid idő előtt megirt helyekből, ha azok sikerülte fölött örvendett.

A gróf majd minden nap szokott látogatásokat elfogadni, melyeket azon időben már nagy számmal kapott volt. Rendkivül gondos, gyöngéd családján, mely majd mindennap megfordult nála, és hű barátjain kivül, kik között Lonovits püspök mindvégig majdnem leggyakrabbi hűséges látogatója volt, sok politikai és irodalmi celebritás fordult meg nála.

A gróf naponkint négy és fél öt óra közt ült ebédhez, igen mértékletesen evett és ivott, s sajánlta, hogy bort nem ihatik, mert ennek élvezete után gyakran a máj környékén érzékeny fájdalom lepi meg. Voltak sulyos esetek, melyek után a gróf bőre sárga szint váltott és hetekig nem birt felüdülni. 1858 év tavaszán neuralgia lepte meg, s egyszer éjfélben engem sürgetőleg hivatott, szörnyü fájdalmakat érezve. Egy karszékben összehuzódva találtam őt, sápadtan, képéből kikelve, és alig vala képes hogyanlétét előadni. Morphiumot adék neki, és ugy gondolom, hogy a kellő szert eltaláltam, vagy a szerencse nyájas védelme segitett, mert a szenvedő nemsokára jobban lett és reggeli három óra felé jótékonyan álomba merült.

A gróf makacs álomtalanságban szenvedett, és arról gondolkozott, hogy az ő szellemi tevékenységének megfelelő szórakozási eszközre szert tegyen. – A kártyát nem szenvedhette, ennélfogva a hajdanában oly nagy előszeretettel üzött sakkjátékhoz fogott. E czélból a szükséges játszó-társakat a házba megrendelte. –

Majdnem tiz évet töltött a gróf az intézetben, a nélkül hogy a ház küszöbét csak egyszer is átlépte volna.

A gróf gyakori levelezésben állott családjával, barátai-, gazdatisztjei- és sok más nagy és csekély emberrel, kik mindegyikének saját hatásköréhez mért kérelme volt hozzá.

A szülői- és hitvesi szeretetnek, a meleg férfias barátságnak, a föltétlen tiszteletnek, fiatal lelkesedésnek, az érzékeny kibékülésnek számtalan szálai huzódtak keletről a magányosan fekvő szomoru ház felé. És a nevezetes férfiu ugyanitt mindezen szálakat felfogta, és a honszerelem egyetlen hatalmas érzeményébe szőtte. – S mindenki ezen szeretetre gondol halála után, és azért jár egy egész nép gyászban; azért némul el ének és zene a fájdalom-lepte országban; ezért lebegnek fekete zászlók a légben. Ezért a hat heti országos gyász s egy egész ország, mint gyászemlékjel egyszerü koporsó fölött!

Gróf Széchenyi István hálószobája Döblingben.