Szapáry Péter.

Szapáry Péter, mint Hamsabég foglya.

Ama jellemvonás, melly villongó időkben a magyar nemzetnek mintegy czimeres sajáta volt, a népéletet tekintve, annak minden rétegeiben föllelhető. A gyermek, harczias játékokban találta mulatságot, az anya örömkönyükkel üdvözlé fiát, midőn először csatola kardot oldalához, az agg akkor fáradt ki kandallója melletti beszélgetésében, miután legalább is nehány véres csatát elregéle, miután több hőst emlite fel: hogy hallgató unokáinak legyenek biztos álomképeik.

Nem is tartották hajdan nevezetes családnak, melly lakain csatahősök arczképeit felmutatni nem birt; a hajadon ezekhez mérte szive dobbanásait; a vőfelek ezekre épitették reményeiket, a fiuk jövője, az apákdicsősége ezeken ragyogott vissza! A gyávát gunyolták, üldözték; ki még csatákon nem volt, nem igen társalogták vele; sőt vadaszmulatságaik is csak akkor voltak emlékezetreméltók, ha hősies kalandokkal szövettek egybe; maga a vadászat pedig, a legfenébb vadak ellenében is mintegy csaták előjátékának tekintetett. – Emlitett hősünk is még illy idők sarjadéka.

Szapáry a XVII. század fia, tehát amaz idők sarjadéka, mellyek annyiszor megnehezültek fölöttünk, mellyek annyi vészt és romlást okoztak, melyekben annyi hős magyar vér párolga el üdtelen! Már ekkor kimondá halálitelét fejünkre az ozmán, az ozmán, kinek büszke elbizakodottságában nem vala már kielégitő harcz Magyarország, többre vágyott; Bécsnek is ura akart lenni.

A szabad magyar nemzet kemény vércsapolásokat szenvede; szörnyü mozlem hadak czikázták be az országot; a magyar erő megtört, földeit pusztulás, alkotmányát enyészet, a nemzetet végromlás fenyegeté; ijedség, rémülés, és jajveszékelésnek mutatkoztak csak nyomai. Az ozmán ujongott, diadalmasan haladt előre mindenütt, rom, pusztulás, és enyészet mutatta minden nyomait; illyen az elbizakodott győző; nincs ember, nincs érdek, nincs törvény, nincs kérelem, köny, rém, melly visszariaszsza; büszkén nyomult mindenütt előre, a magyar sorok már majd ki valának irtva, majd a székváros védelmére rendelve; hazánkban akadályozatlan tombola; a merre ment, a merre nézett, halál, fogság rabszolgaság jelölte lépteit, szavait, intézkedéseit.

Szapáry köznemes családból származott, de ajka már gyermekkorában is mindig harczokat zengett, álmai csataképek valának; nem látott örömet, csak fegyverben; nem remélt nagygyá lehetni, csak háboruban; lelke sugalmát követte, polgári kötelme utjára lépett, fegyvert ragadott. Nem volt magyar, kinek keblében az ozmán ellen határozattabb gyülölet keletkezett volna, mint volt Péteré, tehát nem is volt életében vártabb pillanata, mint mellyben a törökkel kelhetett kardra. Péter még ekkor csak sarjadzó ifju vala, s a villogó fegyver nemcsak hogy nem riasztá, de sőt buzditá, lelkesité.

Az ozmán csapat már Bécs vivására siete, Bécscsel Ausztriát hitte birhatni. Nem kiméle erőt, nem vért, fáradságot, csak a büszke Bécsnek nyakát szeghesse! – Az ozmán megszámithatlan csapatokkal siete Bécs alá, az osztrák kormány is megteve mindent annak megvédésére; hivei, kegyenczei, felszólitottai, hadai kész elszántsággal léptek érette sikra; az izlam vakon rohan előre, s a székváros védői csufosan viszszanyomattak. A védők között álla harczosaival Szapáry is, és szintén viszszaüzetett. Elkeseredett, de el nem csüggedt; sőt boszura gyult, s annál elszántabban várta az alkalmat. – Szégyenpir futotta el arczát, fegyveréhez kap, meg meg lovára pattan, neki bátoritja csatárait: rohan, öl, pusztit, a merre csak megy, a merre csak néz, tizszerezi a szomoru kölcsönt. Azonban háta mögé kerül az ellenség, körülszárnyalja a kis, de vitéz csapatot; hallatlan viaskodás keletkezik, áll a halálaratás; Szapáry is sebet kap, lehanyatlik lováról, s csak az ellenség örömrivalgása ébreszti fel őt ismét. Életének, a még virágzó és reménydus ifju életnek ez volt legszomorubb ébredése!

Szólni, buzditani, csatázni akart ismét, kardja után nyul; nem szólhatott többé, nem buzdithatta társait, nem volt többé kardja, karja, a legnemesb honfi rabszijra füzve, lóra vala lánczolva! Elképedt; midőn felócsudott, nagyokat nézett; társait, hiveit – a keresztyén hadakat keresték szemei; minden hiában.

Egy kegytelen, több: szivtelen ember eléhurczoltaték; ha hatalmában áll vala, kinézi az ifju hős lelkét; ez mozdulatlan várá parancsát. egyszer megnyilnak a méregedzette ajkak: „Lakolni fogz, vakmerő” ordit reá Hamsa-bég; Szapáry igen jól tudá, hogy mi jó sem vár reá; de a félelem nem birt erőt venni hős lelkületén; ő most is, lánczai közt is az vala, ki csatában; kérlelhetlen ellene vala az ozmánnak. Hamasa-bég reá löveli ismét boszus pillantásait, megnyitja ajkát, s illy zókkal dörg reá:

„Le a kutyával, kétszáz korbács üdvözletül!” S az embertelen poroszlók könyörület nélkül verik el rajta sorban; hanyatt fekteték a rendületlen ifjut, felpéczezék lábait, s egy óranegyed alatt le lőn verve husa a talpról. Nem nyögött, nem sirt, nem könyörgött; szégyennek tartotta, illyesmit cselekedni pogány előtt, fölöslegesnek ollyan előt, ki a keresztyénségnek kérlelhetlen ellensége vala.

Már ekkor Buda régóta török járom alatt nyögött, kiszenvedtek a keresztyének, kiszenvedtek a magyarok; az állhatlan sors Hamsa-béget is nemsokára Budára szólitá; Szapáryt is magával hurczolá; kiválasztá számár a legvakabb földalatti börtönt, odazáratá a nemes ifjut; penészes kenyér lőn eledele, poshadt szalma ágya; hozzá szörnyü sebei is ápolás nélkül hagyatának; nem láta embert, nem látá a jóltevő napot, vesznie kellendett okvetlenül: ha az ép és ifju erő, ha a jótékony természet nem üditi fel az ifjut.

Felgyógyult végre a kiszenvedett rab; – másnak örömére szolgálandott a visszanyert ép erő, ennek nyomorára, kinzatására szolgált. – Guny, üldözés, verés, baromi munka, koplalás lőn oztályrésze; még ekének i eléje fogaték, csak épen hogy füvel nem táplálták. Mire még épite, egyedül a mennyei gondviselés vala, mert erősen hivé: miszerint az, ki reá illy nehéz próbát külde, nem hagyandja jutalmazatlanul szenvedéseit.

Barátja Batthyány szintén Bécs ótalmára siete, s nagyob szerencse i kisérte utait, mint Szapáryét; ő nemcsak el nem fogatott, küzdött diadalmasan, és több ozmánt ejte foglyul. Igy jutott hatalmába egy hirneves aga, kit fővezére titkos megbizatásokkal meneszte Bécs alá. Az aga elbocsáttatását minden áron sürgeték, de az Batthyány hatalmában vala, és ki is mondá határozottan: miszerint el sem bocsátandja, ha csak érette Szapáry ki nem adatik. Hamsa-bégnek engednie kellett, és Szapáry szabad lőn.

Lehet képzelni, annyi méltatlan szenvedésre milly jól esett a szabadság, s honosai, harcztársai milly örömmel fogadák a kiszenvedett vértanut!

Már ekkor hanyatlani kezdett az ozmán szerncsecsillaga, a csatákat intéző hadur máskép veté el a koczkát; a büszke, fenhéjázó az elbizakodott muzulman egyre veretett, diadalmi babérok helyett gyalázat és rémület ült homlokán; csata után csatát vesztett, az irtó halál egyre pusztitá sorait, harczosai ezrenként fogattak el; hazánk elfoglalt várait, városait egyig elejté, Buda az ősrégi város, melly már 145. évig hordta a zsibbasztó ozmán jármot, szintén visszafoglaltatik. A hirnevesb török foglyok között Hamsa-bég ott vala. – Ennyi s illy fényes diadalmaként hála adatván az Urnak: a kiszenvedett nép számára is örömünnepek rendeltettek. Minden arczon nyilt öröm, minden házban közünnep vala látható. Fényes példával ment elő a Lotharingi herczeg, ki első sietett megvendégelni hőseit.

A győzelem diszitette hősök koszorujába meghitta Szapáryt is, kit mindig figyelemmel kisére, kinek igen tudá méltányolni szenvedéseit. Szapáry megjelenik, s az ünnepelt hősök sorába vegyül; tán épen csatákról szóltak, midőn az ajtó véletlen felnyilik, s mig a herczegre várnak, az emberkinzó Hamsa-bég vezettetik be. A mennyire mindenkire váratlan volt e megjelenés: annyira aggodalomteljes a bégre nézve az ezen szobába vezettetés; midőn pedig félénk szemei Szapáryval találkozának, életreményéről is teljesen lemonda. – –

Hamsabég, mint Szapáry Péter foglya.

Belép a herczeg, maga elé hivja Szapáryt, és igy szól:

„Vitéz Szapáry! ime kezedbe adom a keresztyénség eme legdühösebb ellenségét, tőled függ, rajta tetszésed szerint boszut állani.” – Szapáry meghajtja magát a szives herczeg előtt, s illy szavakat hallata:

„Rajtam és több keresztyén társamon hallatlan alacsonyságot követtél el, s ime most teljesen hatalmamban van, mindazon méltatlanságokat visszaadni: de én keresztyén vagyok, keresztyén ember nem ismer boszut; vallásom isteni alkotója igy szól: Szeressed ellenségedet is, s én e parancsot örömmel teljesitem. Hamsabég! vallásom megbocsát az ellenségnek, a magyar nem szokott alacsony boszut állami; kelj fel, én megbocsátok, te szabad vagy.” A körülállók néma tanui valának a váratlan jelenetnek, Hamsa-bég pedig nem vala képes felfognai a mondottakat, sőt a legnemesebb szavakban is csak gunyra gondola.

A muzulman csak nézett és bámult. „Lehetséges-e mindez?” kérdé végre elfogódva, nem, halandó illy nemesszivüségre nem képes; csalódásommal csak boszuállásod diadalmát akarod növeszteni.”

Most több ajk szólamlik meg egyszerre, s fennen bizonyitják, hogy Szapáry nem szokott hazudni, soha nem lihegett keble boszut. Az ozman tagjai vonaglani látszottak, de erőt vőn, és szóla:

„Most már csakugyan látom, hogy ti igaz Istenben hisztek; illy nemesen csak keresztyén cselekedhetik. Azonban rajtam többé mindez nem segit; én a legalábbvaló bánásmódot vártam, hasonlót az enyémhez, s hogy megaláztatásomat kikerüljem, mérget vevék.” Elszörnyedtek a jelenlevők; de Szapáry ura lőn érzelmeinek, papot és orvost hivat azonnal.

Pap és orvos nemsokára megérkeztek. A bég ujra kezdett élni.

Élete azonban csak néhány hétre terjede; a méregnek csak hatályát lehete késtetni.

Ez alatt megbánván tetteit, bocsánatot esdett, és keresztyén lőn.

A bég keresztyén lett, Szapáry megjutalmazottaknak hitte szenvedéseit.

Végre elérkezett siettetett órája, meghalt mint bünbánó, legnemesebb barátjának Szapárynak karjai között.

Szapáry i kilábolta bajait, szerencse és tisztelet kisérte minden nyomait, korának ő volt egyik legemlegetettebb hőse. Ura, királya sem feledkezék meg róla, kiről harcztársai annyi vitéz tetteket emlegetének, kiről minden tiszta keblü honfi magasztaltsággal szóla: ura királya is szivesen emlékezék meg.

Hogy polgári érdemeit, harczias cselekedeteit, példás vitézségét és ritka jellemü keresztyén tettét kellőleg megjutalmazza: grófi méltósággal diszité fel.

A Szapáry grófoknak ő lőn törzsatyja.

Sárváry Béla.