A mult hetekben ismét egy maradandó becsü diszművel szaporodott a magyar irodalom. A nyomdászati tekintetben is a pesti sajtónak becsületére váló, pazar kiállitásu munka czime: „Koszoru gróf Desewffy Aurél emlékének. Füzék tisztelői és barátai.”
Áldott legyen az a gondolat, a melylyel nemesebb hazánkfiainak életét és cselekedeteit felmaradó emlékezetül s például akarjátok feljegyezni!
Illyen áldott Desewffy Aurél tisztelőinek és barátainak gondolata, kik „koszorut” fontak emlékének az által, hogy a korán elhunyt „alapmondatait” s „előkelőink nevelési rendszeré”-ről irt egyik legjelesebb értekezését, a fiatal statusférfiu, iró, szónok és publicista „jellemrajzá”-val együtt, festői jelvényekkel diszitett, pompás emlékiratban összeszedve kiadták.
Az „X. Y. Z.” könyv irója még eleven emlékezetében él mindazoknak, kik az állam takarékosan haladó háztartásában, az ő „conserváló” elveit vallották s kik személyéhez, mint a ki egykor ez elveket foganatositani fogná, olly reményteljes kilátásokat kötöttek. És rokonszenves emlékezetében él azoknak is, kik az övétől különböző elveket vallottak, de benne a szilárd hazafit, nagy elmét, ügyes és kedves társalgót, merész pártembert, lovagias férfit és nemes ellent, kivétel nélkül becsülték. – Midőn 1842. február 9-kén az alig 34 éves férfi kiteritve feküdt ravatalán, akkori legnagyobb ellene méltó megilletődéssel jelenté a gyászhirt: „Mennyi ész, akarat, tettvágy, milly lángoló érzelem, mennyi remények s mi fényes jövendő voltak e névhez csatolva – s nehány napi láz és vége mindennek!” – Gróf Desewffy Aurél, mig élt, nem volt ugynevezett népszerü ember.
Gróf Desewffy Aurél.
Sehol és soha sem volt irigylendő sorsa a rend, békés kifejtés és kormányzási jog formáihoz kötött haladás embereinek. S ha nincs is mindig a napi renden levő vélemények és szenvedélyek hizelgő szerepe, a népszerüséghez csatolva: tagadhatatlan, kivántatik ahoz némi édesgetési hajlam, hogy kivált államférfi, a folytonos részvét, és állandó érdekesség szinvonalán tudja magát fentartani. A „rend” irányának szigora, bár kapcsolatban a reformeszmékkel s a hazai állapotok teljes ismerete mellett is, már a kormányzás méltóság- és uralomteljes elvénél fogva, ritkán, vagy épen nem folyamodhatik a statustanok e „beczukrozási műtétéhez”; s innen kevésbé népszerü volta. És van benne valami, hogy az emberi terészet, az „igazat” sem fogadja ollyan kedvesen, ha az egyszersmind „szépen” is nincsen téve vagy mondva.
Már elméletben is nehéz az „igazat” az emberi érzés aesthetikai oldalával kiegyeztetni Mennyivel nehezebbé válik e szerep a gyakorlatban!
De ha egyszer a nagy közönség erős tapasztalatokon ment által; eszméket, embereket és pártokat látott elolvadni mint a havat: nem azt kérdi többé, ki volt egy véleményen vele, mellyik modora volt ollyan mint az övé; csak azt látja: ki volt az, a ki mint ő, ugy szándéklott, ugy érzett? A tévely, félreértés, kölcsönös bántalom, sérelmek elenyésznek, és csupán az a jó marad meg szivünkben, a miben összeéreztünk. A ki valaha nagy szenvedélylyel szeretett, csak azt tudja, milly édes azoknak emléke, a kik okosan szeretnek.
Az okosság e jótékony fényében ragyog előttünk az „alapmondatok” és „előkelőink nevelési rendszere” irójának emléke. Az „alapmondatok”-ból iránya és elve látszik, mindig méltóan nagy törekvéseihez, és azon legnemesebb érzelemhez, mellyet hazafiuságnak neveznek. „Előkelőink nevelési rendszeréről” irt müve pedig, stylistikai szabatosságát leszámitva is ollyan taglalat, mellyből még sok illik ránk, sok megrovás száradt rajtunk, sok tanácsot, több utbaigazitást elfogadhatnánk. Szebb koszorut nem is lehetett volna fonni Desewffy Aurél emlékének, mint szellemének ama gondolatokban foglalt, hervadatlan virágaiból. Bár minél többen szakitanának belőlök még napjainkban is.
Külső életének folyamából jegyezzük még ide a fővonalakat. Desewffy Aurél, 1808 Nagy-Mihályon, Zemplénmegyében, dicséretesen ismert és szellemdus szüléktől származott. Irják, hogy 9 éves koráig bottal se lehetett volna fejébe verni a tudományt, azután pedig olly lángsebességgel kapott meg minden szikrát, hogy az Iliást, a görög és római klassikusokat könyvnélkül tudná s egyforma könnyüséggel irt és beszélt magyar, német és franczia nyelveken.
Már 15 éves korában kezdé nagy szorgalommal tanulni az ujabb történelmet és különösen az európai közjogot, s ekkor vetette meg alapját ama mélyebb politikai felfogásnak és tágasabb látkörnek, mik később annyira kitünteték. Az atyai, több ezer kötetre menő könyvtárnak szorgalmas buvára lőn, azonban emlékező tehetségének kifejlése nem történt az itélőtehetség rovására, mint ezt a sokat és gyorsan olvasóknál gyakran tapasztaljuk. Atyja, gróf Desewffy József több izben volt országgyülési követ, azonkivül az ünnepelt megyei szónokok s a magyar irodalom bajnokai között is dicséretes helyet foglalt el*. Ennek összeköttetései és munkássága élénk befolyással voltak a duzzadva fejlődő ifju szellemére. Egy politikai és irodalmi légkörben nőtt fel Aurél, hol bő alkalma kinálkozott, vitatkozási ösztönét és képességét naponként gyakorolhatni, mit anyjának, a szellemdus Sztáray Eleonórának jótékony befolyása gyakorlati irányban ápolt és mérsékelt.
Megyei gyülésekre, tisztválasztásokra már serdülő ifju korában kiséré atyját s vele utazá be az ország minden részeit. Első próbatétei a magyar irodalom mezején már 16-ik évében jelentek meg nyomtatásban; s az 1825-i epochalis országgyülésen már jelen volt Pozsonyban, hogy lásson és tanuljon. Itt kezdődtek ismeretségei a haza nevezetesebb embereivel, a bécsi nagyvilág és ottani diplomatia akkor Pozsonyban tartózkodó részével. 1828-ban jurátus és megyei tiszteletbeli jegyző volt Pesten. Ugyan ezen év végével mint gyakornok ment Bécsbe a magyar udvari kanczelláriához. Az 1830-i országyülésen már mint fogalmazó volt jelen gróf Reviczky Ádám főkanczellár oldalán. 1832. óta helytartósági titoknok volt Budán s többi között az 1838-i árvizkor rendező tehetségét és kitartó szorgalmát kitünöen tanusitá. Az 1839–40-i országgyülésen már egy hatalmas conserváló politikai pártot alkotni, műszerezni, eljárásába rendet, összefüggést behozni tüzé tömérdek munkával járó feladatául.
Végre 1841–42-ben tökéletesen belekeveredett az eszmék azon korszakot alkotó tusájába, melly az akkori „Pesti Hirlap” és gróf Széchenyi István által lőn előidézve; itt vivott, küzdött mint iró, szónok és országos kiküldöttségi tag megfeszitett erővel, testi lelki erejét meghaladó olly küzdelmeket, mellyek kora halálát sietteték. – 1842. február 9-kén nehány napi inláz véget vetett a 34 éves férfiu életének!
Legyen elég itt e nehány vázlatos vonás e férfiunak rövid, de eseménydus életéből. A sokat küzdött, merész reményeket ápolt, s komoly készületekkel és tervekkel tölt kebelnek azon köz sajnálkozással fogadott sorsa, miszerint vágyainak már félig felépitett fényes palotája reászakadt, valóban tragikai hatásu volt még azokra is, kik vele nem egy uton szerettek és akartak járni. Annál inkább kötelességünk most nekünk, kik a pártszenvedélyek ama tusájától már távol állunk, az elhunyt hazafi nemes törekvéseire kegyelettel visszaemlékezni.*