Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 8. szám · / · Figyelő
Költői termése legjavából állított össze egy kis antológiát Takáts Gyula. Ha a versek kiválogatása nem minden esetben szerencsés is, a gyüjteményből tökéletesen kibontakozik a költő élményvilága és magatartása, megmutatkozik ereje és gyöngesége. Takáts Gyula a Dunántúl költője, legnagyobb ihletője maga a táj, színárnyalataival és gazdag formáival, bensőséges hangulataival és hagyományaival. Más költőknél a táj csak színezi a verset, a szülőföld emléke csak alapréteg, a helyi színek egyetemesebb élménybe futnak össze. Takáts Gyula verseskönyve azonban lírai napló, ujjongó vagy elégikus beszámoló egy zárt vidék mindennapos fölfedezéséről, érzelmes leltározás dombokról és erdőkről, a somogyi tavaszról s a zselici kanászról. A föld és a természet realitásai minden sorában jelen vannak, idilli összhangban, melyet nem kavar föl szenvedély. A gazdag képek nem oldódnak fel egyetlen látomássá, a jelenségeknek nincs jelképes tartalmuk, - a költő benn marad a tájban, nem is akar kiszakadni belőle. Nosztalgikus líra ez, mely tompítani igyekszik a formák fájó élességét és egy elmult világ idilljét keresi a szigorú valóságban. Takáts Gyula költői látásmódja realisztikus, de magatartásában van egy irreális elem, egy titkolt alapélmény, amit csak sejttet, de nincs ereje kifejezni. Formáinak változatossága nem jelent gazdagságot, inkább költői kényelmességre mutat, mintha így akarna menekülni a nagyobb feladatok elől. Mintha Berzsenyi ellentmondásokkal teli világát akarná a Kisfaludy Sándor biedermeier szelídségű tájaival kibékíteni. Nem mindig őszinte költő; az ő Dunántúlja sokszor csak kulturális örökség s nem frissen felfedezett valóság, - gyüjtőfogalom, mely egy tárgytalan sóvárgást leplez. Ebből a költészetből hiányzik a tragikus összeütközés, a nyers élmények sokszoros lelki szűrőn hatolnak keresztül, míg a természetből díszlet lesz, a táj emberei domborművé merevednek s a béreslányokból csak a meztelenség marad meg. Városi ember megy így falura, ilyen klasszikus emlékű képzetekkel, ilyen urbánus természetszeretettel. Takáts Gyula magatartásának mesterkéltsége csaknem akkora, mint tehetségének ereje. Illanó hangulatokat keres, zsongító képeket, pedig tehetsége arra rendelné, hogy az álom és valóság pillanatnyi összetűzéseit rögzítse meg zárt formákban, gátat állítva a képek áradásának. Versei sokszor szétesnek, a tudat fegyelmező és rendező munkája hiányzik belőlük. Nyelvben és formában sokat tanult kortársaitól, de nincs önálló hangja és stílusa; legalább is nincs olyan, melyet következetességgel tudna érvényre juttatni. Ez is magatartás kérdése s ha a költőnek nincs szenvedéllyel határos élménye, vagy ha kifejezéséhez hiányzik a merészsége, úgy könnyen ráhibázik idegen hangokra. Takáts Gyula igazi hangja a finnországi versekben szólal meg; ezekben tömör tud lenni, képei élesen tiszták és mélyek, formái egyszerűségükben is gazdagok és zártak. Még a szavak jelentés-tartalma is kibővül, - ezek a szigorúan tartózkodó sorok csak jelzik az élményt, de nem mondják ki. Takáts Gyulának ebben az irányban kell elmélyülnie, el kell fordulnia a könnyed benyomásoktól, amelyek felületességre csábítanak. Igy eljuthat önmagához, ami fontosabb, mintha megmarad Erdélyi és Illyés - kései előfutárjának.