Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 8. szám · / · Figyelő
Szomorú sorsánál nem kevésbbé vígasztalan irodalmi szerepe sem. A századforduló csináltvirág-lugasából Ady harsonája mentette ki: szinte az egyetlen valamirevaló költő volt, kit Ady-tanítványnak nevezhetünk. Mégis, bár ő maga nagy tisztelője volt, tehát tudatos tanítványa Adynak, mégis őt játszották ki az irodalompolitika kártyakeverői Ady ellen. Elmondhatatlan, mily sokat ártott ez a szembeállítás elsősorban az Ady mellett eltörpülő Gyóninak, másrészt az olvasók hiszékeny s könnyen lelkesülő rétege ízlésének.
Azt hittük, hogy itt az ideje Gyóni valóságos értékelésének és örömmel üdvözöltük az új Gyóni kötetet, mely «összes verseit» ígérte. Az összes verseket azonban valamely fátum üldözi az utóbbi időben. Ez a kötet például csupán a kötetekben megjelent verseit közli (kihagyva a kötetekben még meg nem jelent műveit és az angol fordításait, mert «azokat egy tervbevett “Gyóni Géza összegyüjtött versei" c., teljesen új tartalmú könyv végére szántuk» - írja a kiadó). Az értékeléssel tehát ismét várnunk kell még egy darabig. A kiadó, sajnos, nem várt, a magyar költészetnek «egyik legnagyobb csillaga»-ként üdvözli Gyónit, ki a «világháború egyetlen magyar költője». Milyen igazságtalanság! - kiált fel az olvasó, míg lapoz e kedves, helyenként valóban megindító versek között. Mert igazságtalanság ilyen igényeket támasztani az olvasóban e szomorú szemű, csendesszavú költővel szemben, ki néha egy-egy versszakban, egy-egy szép sorban, olykor egy megtalált szóban örök csillagok fényét tükrözte. Milyen méltatlanság szerencsétlen sorsának túlhangsúlyozása: e sors úgyis megindít mindenkit, függetlenül Gyóni költői jelentőségétől. Milyen egyoldalúság benne a magyar erő, a magyar vitézség, a magyar katona költőjét keresni csupán. E gyengéd lélekben csak a vihar forgatagában kelt néhány élesebb hang, valóban az az igazság, amit ő írt önmagáról: «Véres harcok verték fel hírét, De csak a béke katonája volt». A «szuronyerdőben» Jézus alakját idézte, ki dermedve ismeri fel a «marcona római zsoldost»; az igénytelen Aranyt, a méla Tompát, a megbocsátó Dosztojevszkijt, a szépszavú Szép Ernőt idézi fogságában s a békéről dalol. Legigazabb hangjait akkor halljuk, ha a hazavágyó szerelmes szavával szól, a «fortissimo» nem az ő hangja volt.
A magyar erőt, vitézséget, a magyar katonát is sokkal inkább dícséri, ha megállapítjuk, hogy ez a szelíd, halkszavú, neuraszténiára hajló lélek, mint katona, milyen keményen állta meg helyét, mintha költészetét hamis glóriával övezzük.
Gyóni Ferenc életrajzi tájékoztatója s a versekhez fűzött jegyzetei igaz értékei a kötetnek.