Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 8. szám · / · Figyelő
Annak az embernek az irodalmi képe, akit valami súlyos sérelem, vagy a közviszonyok valami nyomása a törvényes rend elleni lázadásba és a társadalomból való kiszakadásba szorít, csaknem megmerevedve áll az irodalomban. Ősformája a pikareszk-regényekből való, általánossá a német Vulpiusnak a ponyván ma is élő Rinaldo Rinaldini tette a XVIII. század végén. Azóta számtalanszor szerepel mindenféle irodalmakban s mindig lényegileg azonos ismertető jegyekkel. Természete szerint jóindulatú ember, sohasem gonosz, vérszomjas, csak éppen nem bírja ki az igaztalanságot, az elnyomatást. Emberölést csak önvédelemből követ el, a gazdagokat megsarcolja, a szegényeket istápolja, a sérelmeket, amiket elnyomóiktól szenvednek, megtorolja. Tud bosszúálló lenni, de gyöngéd is, különösen a nőkkel, gyermekekkel, bátor harcos, nagyszerű lovas (mindig van kedves paripája, amely megérti minden mozdulatát), üldözői elől ügyesen tud elsiklani. A gavalléros vonás elmaradhatatlan lényéből, nőkre mindig erős hatása van. Irodalmi alak, de gyökerei a népképzeletbe nyúlnak le: a szegény embernek a társadalom elleni reakciója kap benne formát. A szegény ember mindenütt a világon kijátszottnak, elnyomottnak érzi magát, - innen az alak egyező vonásai a különböző nemzeteknél, a népek benne látják megszemélyesítve tiltakozásukat a mindenkori társadalmi rend tökéletlenségei ellen. Magyar változata a betyár, elsőül báró Eötvös József dolgozta fel Viola alakjában, azóta nagyon sokszor szerepelt versekben, - Petőfinél is - regényekben és talán legtöbbet népszínművekben, amelyek végkép sablonosították és kompromittálták.
Most Móricz Zsigmond próbált bele új életet lehelni. A legismertebb magyar betyár alakját kapta fel, Rózsa Sándorét. A hagyományra támaszkodik benne, a hagyományos betyár-képen alig változtat. Rózsa Sándor egy magyarba oltott Fra Diavolo. Jó ősök ivadéka, valamiért a szegedi börtönbe kerül, ahonnan megszökik, mert becsülete nem tűri a ráosztott heti huszonöt botot. Igazán betyárrá az teszi, hogy keményen megleckéztet két perzekútort, akiknek egyike erőszakoskodik egy szegény jobbágy-menyecskével. Az akkori szegedkörnyéki világ, óriási terjedelmű mezőivel, nádasaival, elszórt tanyáival könnyűvé teszi neki a bujkálást a hatóság emberei elől, a perzekútorok különben is olyan kevesen vannak, hogy rendszeres üldözésről szó sem lehet. Rózsa Sándornak nincs ki ellen harcolni, nem is követ el semmi különös dolgot, elköt egy lovat az öccse számára, elhajt egy tucat ökröt a püspöki gulyából, megveret egy orvost, akiről azt hallotta, hogy gazságot követett el egy parasztlánnyal. Bandát alakít, tanácskozik, ide-oda száguldozik az éjszakai pusztán, de mindebből alig lesz valami. Egy nagy terve van: cimboráival megrohanni a szegedi börtönt és kiszabadítani miatta odakerült öccsét, de ezt sem hajtja végre, mert a Bandi gyerek közben felakasztotta magát. Alapjában véve puha, lírai alak, két gyöngéd érzés jelenti életében a fődolgot: az öccse iránti gondoskodó szeretet és a szerelem az orgazda lánya iránt, amely az első látásra mint valami féreg fúródik bele mindkettőjük testébe, ott elhatalmasodik jóformán anélkül, hogy beszélnének egymással. Ez a szerelem oldja meg Rózsa Sándor sorsát: a szegedi tűzvész zűrzavarában megszökik a lánnyal valahova messze vidékre, ahol visszatérhet a rendes életű emberek közé. Ez a befejezés teljesen ellenkezik a Rózsa Sándorról ismert tényekkel, de nem ez a baj, hanem az, hogy inkább elvágja, mint befejezi Rózsa Sándor történetét, olyan benyomást tesz, mintha az író elúnta volna a dolgot és most sietne végét vetni.
A regény gerince tehát nem elég erős, hogy a szerkezetet elbírja. Annál erősebb és bővebb az izomzata. Móricz, talán nem is egészen szándékosan, történeti regényt írt, a mult század középi Szegedről és a várost körülvevő roppant pusztákról. A táj, a végeláthatatlan síkság, melyen alig van nyoma az emberi kulturának, a nagy esőzések utáni hőségben csontkeménnyé aszott föld, itt-ott egy nyomorúságos tanyaház, elszórt gulyák félvad állapotban, nyomorúságos sorsban élő emberek, kulturától szabályozatlan indulatok - ez a táj Móricz Zsigmondnak az idegeiben él, hallatlan megjelenítő erővel tudja feltámasztani - ez már írói varázslat. A tájban a város, Szeged, a török elől menekülő környékbeli falvak összecsődült táborhelye. Polgárként élő kisnemesek, akik százszor jobban sanyargatják, zsarolják néhány nyomorult jobbágyukat, mint a nagyúri uradalmak, a zsíros, önző polgárok, akik között magánérdekek irányítják a közügyeket, a város vezető tisztviselői, akik átkozódva, felháborodva tárgyalják Rózsa Sándor csinyjeit, de tenni ellene nem tudnak semmit, csak ülnek a korcsmában, bosszantják egymást, isszák a bort s van, akinek szüntelen mosolya cimboraságot leplez a betyárok orgazdáival. A fiatal férfiakat összefogdossák katonának és fegyveres fedezettel viszik éjjel a pusztán át. Bizonyos távolságra a szomorú csapattól mennek utána az asszonyok, feleségek, anyák, szeretők, jajgatva követik a férfiakat. Aztán elfáradva beveszik magukat egy útszéli csárdába, ott alusznak egymás hegyin-hátán, padokon, asztalokon, földön. Közéjük toppan Rózsa Sándor. Látja, hogy éhesek, szerez nekik malacot, jóllakatja belőle őket. Az ilyen jelenetekben van Móricz Zsigmond legnagyobb ereje, kedve telik bennük, inspirálják őt, felizgatják fantáziáját. Minden apró részletüket pontosan látja és három dimenzióba tudja állítani. Minden ilyen jelenete különb az egésznél. Ez Móricz impresszionista, tisztán az asszociálás menete szerinti írásmódjából következik. A fővonal nincs végiggondolva, terv nélkül halad a mese, minduntalan túlárad a partokon, az érdeklődést a mellékdolgok vonják magukra.
Ha a regény elgondolásakor Rózsa Sándor alakja csábította is az írót, írás közben eltért róla a figyelme és a tájkép és a korkép lett számára fontossá. Ezt pedig olyan tökéletesen megcsinálta, hogy a regény méltó lett legjobb műveihez. Megrajzolta a magyar Alföld egy nagy tájának természeti és szociális képét a történelem egy pillanatában, pontosan a száz év előtti képet. Tárgyilagos vonalakkal dolgozott, ellenállt az irányzatosság minden csábításainak, magatartása tisztán emberi, politikai mellékíz nélkül. Hogy ábrázolása történelmileg mennyire pontos, azt csak azok tudják megítélni, akik jól ismerik a mult századközépi Szeged társadalmi és közigazgatási viszonyait, de amit elmond, az íróilag föltétlenül hiteles.