Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 8. szám

Kádár Erzsébet: Három erdélyi író
Nyirő József, Tamási Áron, Wass Albert új könyvei

Melyik a több? Tizenhárom asszony-é, vagy tizenhárom legényke? - kérdi a székely fuvaros Tamási Áron régi novellájában, a Sóvidéki társasjátékban. S meg is felel rá: - A tizenhárom legényke. Mert ezeknek tizenhárom teste van, s tizenhárom lelke, az összesen huszonhat. A tizenhárom asszonynak pedig van tizenhárom igazi teste, de csak egy lelke.

- S az az egy melyiké a tizenhárom közül? - érdeklődik a járatlan városi úr.

- Az egyiké sem, hanem az ördögé - jelenti ki a székely.

Nyirő József is így járt. Most, hogy megjelent tizedik új kötete, már tisztán látjuk: mind a tíznek csak egy lelke van. S ez az egy is a sikeré. A közönségé. A minél nagyobb sikeré, a minél félelmesebb tömegű közönségé.

Olvassuk el ezt az új Nyirő-regényt, a Halhatatlan életet, s azt fogjuk érezni, amit az előzőnél is, a Mádéfalvi veszedelemnél, - történelmi regény ide, vidám, mai falusi móka oda: Nyirő műfaja még mindig a novella.

Tamási már fölébe emelkedett, Nyirő kedélyes gyanútlansággal, reménytelenül belebonyolódott. Szinte mulatságos odafigyelni, hogyan teszi meg Nyirő a «nagy lépést» a novellából a regénybe. A terjedelmen múlik - gondolja. A szorzáson. Emlékszik még rá, hogy néhány szép régi novellájának varázsa a halál volt: ezt különös erővel, vörös-fekete fénybe mártva tudta odavetni a történet végére. Amikor regényt ír, a régi fogást alkalmazza, de itt mások a méretek, itt szorozni kell, egy halál helyett sok halálra van szükség, talán egy egész falu halálára is, - így születik meg a Mádéfalvi veszedelem, ez a tömeges halálozással regénnyé emelt novella. A Halhatatlan élet se más, mint góbéságok, kis esetkék, nagy mondások szakadékony cérnára fűzött sora. Vagy éljünk más képpel: olyan szelíd, dombos vidék ez, amelyet még egy kozmikus katasztrófa se tudna hegységgé gyűrni.

Nézzünk egyszer a Nyirő-titok arcába. Miért olyan népszerű ez az író? A kor nagy kérdéseire felel talán? Szorongásainkat tudja feloldani? Olyan mondanivalója van, melyre feltétlenül figyelni kell? Nem. A valóság egyszerűbb. Minden, ami szép, nagy, ősi, - nála olcsón, tetszetősen, kicsi adagokban kapható. Milyen titokzatos a halál, milyen félelmetes az élet, milyen ősi a havas, milyen rejtélyesen ismerős az állati lét, - Nyirőnél mindez érthető, megfogható, görögtűzben kigyulladó, hatásosan csattanó lesz. Az ő havasa nem egyszer olyan komoly kereskedelmi árucikk, mint egy fenyőfürdő tabletta. Ezt tudja igen jól Nyirő: a látomást valósággá egyszerűsíteni. Nem is valósággá: kis röggé, színes kaviccsá.

És van a Nyirő-titoknak még egy másik összetevője. Ezt Mikszáth is ismerte, sűrűn alkalmazta is. A titok neve: anekdóta. A magyar olvasó még mindig legszívesebben anekdótaolvasó. De az anekdótát Nyirőnél le kell fordítani székelyre, s akkor így hangzik: góbéság. Tréfálni, ravaszkodni, jót mondani, végül mindig felülmaradni: erre nem lehet ráfizetni. Nyirő jól tudja fújni ezt a furulyát, - hol vidáman, csalogatón szól, ilyesféle bölcs mondások hangnemében: «Csak adósság, s vénember ne volna a világon», hol meg a szívet lágyítja, a mellkast tágítja: «Aki elszakad a földtől, annak megszakad a szíve». Ezt a gyors hangváltást kell érteni, - s Nyirő igazán érti. Persze Mikszáth tréfája végül valamiképpen mindig leleplezés volt. Kedves vagy kesernyés fintor. Nyirő nem leplez le semmit, ellenkezőleg: a valóság elé olcsó függönyöket von.

Új könyve a falu könyve volna. Egy ravasz, okos, fiatal székely Odysseus legényélete, házassága, szívós, lassú gyarapodása családi és kisebbségi kalandokkal. De ez az Odysseus nem látja meg soha a tengert, nincs füle a szirének énekéhez, szeme Nausikaahoz vagy Circéhez. Halhatatlan élet, - mondja Nyirő. Pedig csak mindennapi élet. Elég érdektelen élet.

Mert mondjuk ki végre: ez a sok ravaszság, ötlet, tréfa, ez az egész anyag elég vegyes, elég állott, legnagyobbrészt bizony régi áru. Nyirő igazi titka s talán ereje: olvasói eddig nem vették észre, hogy a híres Nyirő-epizódok, góbéságok tulajdonképpen unalmasak, ismertek, erőtlenek. Bátran, biztosan, bizonyos erővel mondja itt valaki a mondatokat, s előre hahotázik tréfáin, - ez Nyirő sikere.

*

Tamási Áron regénye, a Magyari rózsafa, melyről Schöpflin Aladár már oly szép megértéssel írt a Nyugatban, egy izgatott tavaszi képből bontakozik ki. Olyan ez a tavasz, mintha egész tavaszraj szabadult volna a földre. Titokzatosan érkezik, a rügyek pattognak, mint a csók. A naptári tavasz lomha forduló; Tamásinál azt érezzük: először tavaszodik a földön. Egy csoda robban ki, az ég színe megszületik.

Ez a tavaszi kép Tamási legigazibb hangja. Szétfutó sugarak, merész disszonanciák, apró robbanásokban születő erő. Nem oldódik dallamokba, hangok lövelnek benne, tiszták, különösek, hideg és meleg hangok, ingerkedők és puhák, metszik, kergetik egymást, - a tőrpengék villognak így. Ez a próza nem épít, - bont. De a felbontott világ a formába merevedettnél szigorúbb rendnek engedelmeskedik. Törvénye van. A jelenségek megsokszorozódnak, egyszerre több alakban is élnek, s ez a többszólamuság a szigorúbb egység. Az érzés színt ölt, s a színek testet. A tavasz bolondul röpködő madarakkal lövöldözik, de az emberek lelkükből költötték ki őket, kiki olyan színűt, amilyen lélekkel várta a fordulást. Minden jelkép és valóság is. A gonoszság és jóság egymás mellett élnek; fában, bogárban, emberben, szélben átszólnak, átlátogatnak egymáshoz. A lélek új ruhaként viseli a testet. Azt érezzük: még az Isten is fiatal.

Bartók zenéjére és még többször Egry legszebb tájaira kell gondolnunk: a körvonalak nem mosódnak el, de a fények és sugarak áthatolnak rajtuk, átlátszóvá oldják a súlyos testeket. A fény és árny halmazállapot. A látható és láthatatlan sugarak előtt az erő is meghunyászkodik. Tamási hősei ilyen sugarakkal átszelt emberek; homlokuk a felhővel beszélget, lábuk a földdel érez.

Ez a próza - maga Tamási Áron. S az író igazi műfaja sokáig, évekig a novella volt. Az a novella, mely maga is csak egy villanás, egy pillanatra összefogott sugárköteg, egy érzés vagy sors keresztmetszete, valami feldönthető és felhőbe szárnyaló állványzat. A regény pedig hömpölygés, széles partok között lusta áradás, a vízfelület nemcsak az eget tükrözi, de a fölébe hajló valóságot is hű szeretettel ringatja és sodorja. Hogyan tudott volna Tamási Áron nyugtalansága nyugodt folyammá, valóságot számontartó látomássá dagadni. Ő a gyors rohanás. Ahányszor még regénnyel próbálkozott: ebből a próbálkozásból a testes műfaj mindig kissé ösztövér, hajszolt patakként futott meg. Véknyak voltak a Tamási-regények, s valahogy éppen az a csoda nem ért meg bennük, a hősök testének és lelkének kémiai átváltozása, mely a regény megfoghatatlan mágiája. A regény készülődött, gyűrkőzött, s végül néhány jelképben elillant.

Közbül volt egy idill, a megejtő és feledhetetlen első Ábel-kötet, - egy megenyhült, nyugodtabb, oldott pillanat remeklése. S volt egy meséből felröppenő tündéri játék: a Jégtörő Mátyás. Az ostromolt regény azonban az idő műfaja, a soha meg nem álló időé, mely eseményeken hömpölyög át, súlya a valóság; a Tamási-regényekben pedig mindeddig a valóság leereszkedett a folyammederbe. Új könyvében az író megférfiasodott, megnőtt, regény helyett a regény zenei előtornácát, a költői elbeszélést választotta. Valósága már nem süllyed a mélybe, inkább a világ fölött lebeg, - a madár csontozata ilyen könnyű és szilárd.

Egy székely legény összetűz faluja román-kényuraival, az erdőbe húzódik, egymaga hadjáratot indít az elnyomók ellen. Ez a mi hősünk, Magyari Balázs olyan bűntelen Rózsa Sándor, aki talán arkangyal is lehetne. Ennyi a regény. De ebbe a pici kasba beleférnek olyan fogalmak, mint fegyver és béke, román és magyar lélek, pogányság és kereszténység, jó és rossz önkény. Mert nem volna igazi Tamási-írás, ha a játék fölött nem bíráskodnék az igazság, melynek nevében a földön kormányoznak. S ez a mesébe hágó székely kaland furcsa, kedves társadalmi utópia is. Kilenc tolvaj román fát dönt az erdőben, egy bölcs székely jó étellel fizet nekik s az igazság fegyverével féken tartja őket, - ilyen egy boldog ország. S egy boldog író, aki egyre nehezebb próbákban edzette meg az önmagához méltó közeget.

*

Wass Albert tája, a Mezőség egészen másfajta táj, mint Tamási izgatott világteremtése vagy Uz Bence havasai. «Tudom, hogy a mi dombjaink nem szépek - mondja Wass egy régi írásában. - Kopárak, hajlottak, szürkék. Olyanok a völgyeink, mintha örökös hétköznap volna az életük. Aki idegen közénk vetődik, únottan nézi álmos lankáinkat. Egy-egy sor tüskés kökénybokor... néhány árva vackorfa...»

Wass Albert prózája se szép, ha a székely elbeszélők ékes nyelvéhez mérjük. Nem könnyű, villogó, játékra hegyezett, csodát röpítő, mint Tamásié, s szinte fakónak érezzük, ha Nyirő lármás erejére, hasító havasi színeire gondolunk. Wass Albert mondatai lassúak, sokszor álmosak, mint a mezőségi dombok ködben, vagy fáradtan szelidek, akár egy munkás hétre derülő vasárnap. És mégis szép ez a próza. Egy táj él benne, mint Tamásinál is. A Mezőségről, ezekről az őszintén táruló völgyekről talán csak így, Wass Albert tompított fényű, nyugodt lélegzetű, komolyan egyszerű hangján lehet szólni. Az erdőtlen, kopár hegyoldalak csak annak mutatják meg szépségeiket, aki jól ismeri őket; Wass írásaiban a szeretet párája az otthon meleg fényét önti rájuk. Prózája mindent érzésbe old, az érzés az a választóvíz, mellyel a percek nemesfémtartalmát előcsalja az idő zavaros vegyületéből. Igényesség, tárgyi valóság, hűség, - ezek Wass erényei.

Új kötete néhány szeliden összehajló kisebb írás. Novellák és a novellánál is párásabb emlékek; kagylózúgás. Egy hideg karácsony visszajáró kísértete, az első vadászat, egy régi udvarházban két kedves öreg, azután egy magányos ember vasárnapi sétája egy kisfiúval Kolozsvár fölött... S egy drámaian izgalmas portré, Mósuléé, a szelid erdei szörnyé. Megismerünk néhány embert, kiket körülvesz, visszatükröz, teljessé tesz a táj, a ház, a szoba, melyben élnek, s a tárgyak, az olyan hétköznapi tárgyak, mint egy tükörfényesre kopott sétabot vagy zergetollas, gyűrött kalap, a gyakran visszatérő kis ceremóniák, mint egy szalonnavásárlás vagy mindennapi esti kocsizás a tó körül a színehagyott homokfutóval. Wass Albert írásaira egy alkonyati szoba csendje borul: sötétedik, az emberek félretolják munkájukat, körvonalaikat felisszák a bútorok dagadó foltjai, mégis érezzük az emberek gondolatait, s mintha az óra ketyegésében a szívverésüket hallanók. Wass Albert apró zörejekre érzékeny hallással figyeli a világot, az évszakok öltögető munkája fölé hajol, a hangulatok tükre alatt látja a mélyvízi életet is, a vadász éberségével ismeri tájait, a természetben a vad és az ember nyomát, s a természet hatalmát az emberen. Tájai nemcsak tájak, nála a természet bővízű folyam, az írónak s az emberi életnek igazi eleme, melyben hullámként továbbrezegnek az örömök és megtorpanások. Évszakok, esték, hajnalok, hangulatok folyékony anyagán átcsillog egy-két sors. Ezek a hősök mintha csak arra várnának, hogy minél gyorsabban visszatérhessenek a földbe. Távolodó emberek, már-már eltakarja őket a lomb, még egy pillanat, s csak a lombot látjuk. Egy emberélet szánalmas epizód.

Szép és meleghangú írás Wass Albert új könyve. S valahogyan több is ennél. Mintha az író arra felelne, hogyan gazdálkodott eddig a rábízott értékekkel. Azt kell éreznünk, hogy Wass Albert nagyon komoly, felelősségteljes író. Bőjttel, aszkézissel tör tisztaságra. A hatásgyujtó eszközöket sorra elveti, mind fegyvertelenebbül áll szembe feladatával. Első regényében a furcsát, a különöst, a hazai táj kísértetjárta zúgait, néhány görcsbe rándult emberi életet vetített elénk. Második regénye, a Csaba a hétköznapi, szívós, dísztelen heroizmus éneke volt. A Titokzatos őzbak még anyagtalanabb. Lírai regény, történetek egy ember életéből, - csattanók, fordulat s gyakran már hősök nélkül. Wass Albert nem bont, - párol. A tiszta hangra törekszik, a próza abszolut zenéjére, olyan zenére, melyben nem dallamok íve feszül, de a hang nemessége oldja fel s közli az írót és mondanivalóját.