Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 8. szám
A mozdony, futásra készülődő vasállat, fujt és dohogott; forró páráját sűrű bodrokban csapta visszafelé a hajnali szél. A vonat mentén, az üvegtetejű csarnokban izgatott utasok búcsúzkodtak, futkostak, hordárukat keresték; hordárok poggyásszal tornyozott targoncájukat tolva számukat kiáltozták. Fiatal lányok kerekes asztalkájukat gördítve éneklő hanglejtéssel szépen elrendezett gyümölcsöt kínálgattak. A levegő pillanatról pillanatra fullasztóbb, a zaj pillanatról pillanatra kábítóbb lett.
Kata a fülke ablakánál állott. Szívdobogva várta, hogy elinduljanak. Egy kormosképű vasutas kalapácsával sorba ütögette a kocsik kerekeit. Kata tudta, hogy az utolsó ütések után felhangzik a sípjel és a mozdony megindul. Szíve körül egyre fojtóbb a feszültség... Ha elindulnak, meg van mentve...
Dermedten állott. Szörnyű rettegésében erősen lehúnyta szemét. A kalapács egyre közelebb koppant... most már az ő kocsijának kerekein... Az utolsó percben még egyszer ki akart nézni az ablakon, hiszen nem is tudja, milyen állomás ez... Nagy erőfeszítéssel felnyitotta szemét... S közben, a pillanatnak ebben a századrészében már ráeszmélt, hogy Juli keféli az előszoba parkettjét és szabályos időközökben bele-belebök keféje orrával az ajtóba. Mintha azt ismételgetné: - Kelj fel! Kelj fel! Ha én nem alszom, más se aludjon!
Megint, milyen különös álma volt. Mennyire teljes, valóságos. De hol járt? Hová akart menekülni?...
Juli dühödten döfködött tovább. Megint rossz kedvében van, - gondolta Kata. Hirtelen lendülettel felkelt és kidugta fejét az ajtón:
- Az Istenért, Juli, - mondta félig tréfásan - mindjárt betöri az ajtót!
Juli dörmögött valamit. Talán jó reggelt kívánt. Kata érezte, hogy egy gyűlölet-hullám árad felé. Miért? Őt gyűlöli? Vagy csak a mindenkori «nagyságát» gyűlöli benne, nehéz sorsának eleven megszemélyesítőjét? Szegényke... Egyszer már ezt is végig kellene gondolni; beszélni kellene vele... Úgy gyűlnek ezek a tudatosan félretolt végiggondolni, elintéznivalók, mint hanyag háziasszonynál a javítatlan holmi, valami sötét zugban egy fiókba gyömöszölve. A fiók már telistele. Mikor lesz ideje kiüríteni?...
De milyen állomás is volt az? Nászútjuknak egyik hajnalán István is felébredt, együtt néztek ki, de a vonat már mozgott és nem értették meg az állomás nevét... A felvillanó emlék s az iménti álom összegomolyodott s máris foszladozott...
Ismét háromnegyed hét. Ismét egy nap. A tegnap mása, könyörtelen folytatása. De ezekben az első percekben az élet mindig újnak, üdének látszott; új kezdetnek, ebben az ötperces interregnumban az éjjel és nappal uralma között. Hiszen csak ez a pár perc igazán az övé, csak öt perc, amikor szabadjára eresztett gondolatai céltalanul csaponghatnak... Most egyszerre éles világításban gyermekmagát látta, tesvérbátyjával együtt a gyermekkori kertben: mutató ujjukra csavart megfeszülő fonálon cserebogarat kerengettek a tavaszi napsütésben. Új játék volt, a gyermek Kata hangosan felnevetett, aztán váratlanul szíven szúrta a szánakozás fulánkja. Olyan kínzó fájdalom volt, mintha ő maga keringett volna szédülő fejjel a fonal végén. Mint most, ...mint most, deresedő fejjel, a kötelességek láthatatlan, feszülő szálára kötözve, a keringő napok sodrában...
Ismét a mai Kata lett. Szerda. Háromnegyed hét. Ideje fölkölteni Verát. Pillanatra fölébe hajolva ellágyult anyai mosollyal nézte. Milyen mélyen alszik. Fürtös feje félig a takaró alatt, mint kicsi korában. Szinte félve érintette meg a vállát. Álmosan hunyorgó szempár nézett fel rá.
- Háromnegyed mult! - sürgette Kata.
- Öt percet még! - kunyorált Vera és sietve lehúnyta szemét.
- Öt percet még, - hagyta rá Kata. Ha ő is alhatott volna még öt percet... ha ébredés után még öt percig nyugton maradhatott volna, húnyt szemhéja megőrizte volna illanó álmát. Csak valami nyugtalan érzés maradt belőle...
Az ajtó nyilt. Juli körülményesen magyarázta, hogy tegnap itt volt a gázas a számlával és ma eljön újra. Kata előszedte erszényét s vele együtt a tegnap minden gondja-baja előkerült... Közben Vera hosszú hálóingében kis kötelességízű csókra hozzá hajolt:
- Úgy-e, anyu, engeded, hogy én menjek előbb a fürdőbe?
- Kopogj be, hogy Józsi kész van-e? És nagyon siess, szívecském! Ma nekem is nyolckor van órám.
Kata kitárta az ablakot. Párás füstszag terjengett; az eső a levegőben lógott. Magának is, Verának is esőköpenyt és vastagabb cipőt szedett elő. Máris csepereg. Szólni kellene Józsinak is, nehogy ismét a legjobb ruháját, cipőjét vegye fel. Valami kislánynak udvarolhat... De hát ő honnan teremtsem elő, Istenem, honnan annyi pénzt!... Igen, még pénzt kell betenni a kézitáskájába. Hazafelé vesz narancsot. Kulcsok, zsebkendő, töltőtoll. Minden a helyén. Miért mégis mindig az a kínzó érzés, hogy elfelejtett valamit? Az örök sietségben valahogyan elfelejtette, hogy mit felejtett el...
Míg Vera elkészül, kinézhet a konyhára. Addig elmondja a mondókáját Julinak. Nehogy ismét kiszárítsa a húst... ne fogadjon el avas vajat a tejcsarnokban... ne csináljon vastag rántást a levesnek... ne felejtse ismét nyitva a jégszekrényt... (Juli arca minden újabb «ne»-re sötétebb lett.) Igen, pár perc mulva odateheti a reggeli tejet...
Kata beállt a fürdőkádba s míg sebtében végigdörzsölte magát, minden tudatos gondolatát elmosta a zuhany; a meleg és hideg víz üdítő váltakozására derűs életerő áradt el benne. Mély fellélegzés, kifelejtkezés a kötelességek rabságából. Csak egy-két perc; s mire a mindennapi beidegzett mozdulatokkal fürgén szárítkozott és öltözködni kezdett, gondja-gondolata talpraugrott és előre szaladt. Nyolctól kilencig a kicsiknél lesz magyar órája... kilenctől tízig a hetedikben dolgozatjavítás... milyen lehangoló, hogy mindig, mindig akadnak, akik mással iratják meg... de ma keményen megmondja (most látta magát a katedrán és hallotta szigorú hangját): ha még egyszer előfordul, akkor kí-mé-let-le-nül megnevezem a bűnösöket!... Igy!... Tíztől tizenegyig nincs órája; ma talán átmehet a Józsi iskolájába. Beszélni kellene a gyerek tanáraival. Egyre elégedetlenebbek Józsival. Pedig milyen éleseszű a fiú. Az a baj, hogy ő nem tudott soha igazán haragudni rá... Sosem volt elég erélyes hozzá. Ha a férje élne... Eleinte mindenki csak kényeztette. Hadi árva, hősi halott gyermeke... A szavak megkoptak. Az élet végül is inkább többet kíván egy apátlan gyermektől... Majd valamelyik nap előveszi és lelkére beszél...
Csészék csörrentek, kanalak zörrentek; már bent várta a reggeli. Sebtében bebujt ruhájába. Még egyet simított haján. A halántékán tisztára ősz! Milyen jó, hogy nem festeti, nem hullámosíttatja, nem pazarol rá annyi időt...
Beöntötte a kávét. Reggelije közben vajaskenyereket kent tízórainak és szótlanul hallgatta a két gyerek kötekedését. Józsi így reggel, szigorúan hátrakefélt hajával egyre inkább hasonlít apjához. Már ezért sem tud keményebben szólni hozzá. István alig volt idősebb nála, amikor megismerkedtek... A gyerekek nevetnek. Min nevethetnek?... Már tizenöt éve, hogy egyedül maradt, a gyerekekkel egyedül... milyen egyedül...
Arra rezzent fel, hogy Józsi az ajtóból sietős «kezét csókolom»-ot dob felé. Megint előreszalad! Egy hetedik gimnázista restelli, hogy anyjával és húgával induljon iskolába. Restelli? vagy únja? vagy valakivel találkozni akar az utcasarkon? Hiszen ha nem hanyagolná el a dolgait...
Vera indulásra készen várta. Juli látható megkönnyebbüléssel zárta be utánuk az ajtót.
Már csak szemerkélt az eső. Tisztára mosott kék foltok között fehér felhőfoszlányok iramlottak. Hirtelen kiragyogott a nap. A kis előkertekkel ékes utcában a faágak boldogan nyujtóztak, a bokrok nedves levelei csillogtak a szertehulló fényben. Hogy mindenek után is ennyi megmaradt neki, ha csak pillanatra is, ez a tiszta, mély gyönyörködés...
Önkénytelenül mélyeket lélekzett. Csak szótlanul bólogatott a mindenfelől özönlő, köszöngető leányseregnek. Már az iskolához közel Vera váratlanul belekarolt, hozzátörleszkedett:
- Anyu szólhatna Francseknek, hogy ma ne feleltessen!
Kata hirtelen lehűlt. Sértődötten megállt. Fürkészőn nézte Verát. Anyai és tanári büszkesége együtt tiltakozott. Szárazon mondta:
- Tudod, hogy nem szólhatok. Volt elég időd tanulni.
- Időm volt. De nem megy a fejembe a vegytan.
Katából kicsattant az ingerültség: - Én restellnék ilyeneket mondani. És nem is igaz. Csak nincs türelmed hozzá!
Verában fellobogott a dac: - Hát nincs türelmem! Anyu talán mindig csak tanult, mikor a hatodikba járt?
Katát szívenszúrja a támadás. Fejét forró hullám önti el. A hatodikban - gyermekei jól tudják - ismerte meg, szerette meg Istvánt. Szerencsére. Hiszen olyan hamar elvesztette. Rövid boldogság volt... De hogy erről itt az utcán a reggeli sietségben kelljen beszélnie! Kegyetlenek ezek a gyerekek... Nagy erőfeszítéssel vágta vissza:
- Nemcsak tanultam. De apád is, én is attól kezdve még komolyabban tanultunk. Tudtuk, hogy csak így érhetjük el egymást.
Vera feje lekonyult. Karját kihúzta anyja karjából. Kata keményen folytatta:
- Te is tudod, hogy teljes erődből kell dolgoznod! Magadnak tanulsz!
Szokatlanul pattogó mondatok. Vera hűvösen hallgatott. Némán érték el a kaput.
*
Az iskola kapuján belül a tények méretei hirtelen megváltoznak. Egy másik világ kezdődik, más értékelésekkel és más törvényekkel.
A kapun kívül Kata - özvegy Palóczné - szerény, csupagond háziasszony, két elégedetlenkedő-lázadó gyermek gyönge anyja. Átlépve a kaput önkénytelenül kihúzza a derekát, keményebben lép; arcán komoly, derűs nyugalom. Nem álarc és nem szándékolt testtartás. Ilyenkor egy más, felszínesebb síkon él. Nincs egyéb gondja-gondolata, csak a tanítványai, a tanítás, tanártársai, igazgató, főigazgató...
Néha a másik «én», a másik, az otthoni arc váratlanul felbukkan. Miközben a kis Szente Zsuzsi az első B)-ben oly kedvesen szavalja «Anyám tyúkjá»-t, hogy a tyúkocska szinte kiszáll a versből és szerteszaladgál a kis falusi szobában, Katának hirtelen jelenti a másik Kata, az otthonhagyott, hogy elfelejtett mákot hozatni a tésztára. Miért éppen most? És honnan merült fel?... Kata sürgősen visszaparancsolja; de aztán tüstént jelentkezzék a kapun kívül!... Míg az Atreidák házának sötét végzetéről beszél a nyolcadikban, a rakoncátlan és fegyelmezetlen otthoni Kata közbeszól, hogy tegnap este, mikor Iphigeniát elővette, nem gyúlt meg íróasztalának lámpája; szerelőt kell hívni... Kata, az iskolai, haragjában összevonja szemöldökét. De a mák és a szerelő együtt vagy egymásután a legváratlanabb pillanatokban előszemtelenkednek. Csak túlságosan vissza ne nyomja őket a sötétbe, nehogy aztán a maguk idejében se dugják ki fejüket!
Kata mindig is szeretett tanítani; minél több a gondja, lelke egyik felének annál mélyebb pihenés a tanítás, a gyerekek, a tanári szoba, az egész iskola, amely ily elszigetelten s önmagába zárva él. - Az a jó, hogy az embernek napi négy-öt órán át nincs magánélete, - mondta Kata a tanáriban. - Csakhogy ezért a kiváltságért nagy árat kell fizetni - fordította visszájára egyik társnője -, azt a nagy árat, hogy napi négy-öt órán át nincs is magánélete!... Kata mosolyogva bolintott. Hiszen hányszor rádöbbent, hogy e lelki pihenés után mégis úgy érezte, erejének javát kiszívta az a pár óra. Pedig még az egész délután hátra van. És iskolai kötelességeinek egy része haza is elkíséri...
Vera már a sarkon várja. Ilyenkor Kata úgy szeretné tudni: szeretetből-e? Vagy csak, hogy a lányok pukkadjanak? Olykor egy-egy osztálytársa, barátnője is hozzájuk settenkedik. Kata félfüllel hallja csacsogásukat. Ő is ilyen gyerekes lett volna még a hatodikban? Biztosan. Az emlékek szépítenek... Közben be-betér egy-egy boltba. Mákot daráltat. Narancsot válogat. Szerelőt hív. Hangja csendesebb, közvetlenebb; tartása lazább; vonásain egyre jobban kiütközik az anyai és háziasszonyi gond.
*
Otthon éppen csak annyi ideje volt, hogy iskolai ruháját felváltsa az elnyűhetetlen házival és a konyhán egyik-másik ételnek megadja az ízét-színét. A leves máris az asztalon.
Egy idő óta az ebédlőasztal felett viharfelhők csüggnek, bennük villámok szunnyadnak. Miért nem maradhatott meg ez a félóra az öröm, a csendes megelégedés vagy legalább is a szerető megbocsátás szigetének?...
Némán kanalazták a levest. Kata érzékeny idegei felszívták a levegőben sűrűsödő feszültséget; bőrén futkároztak gyermekeinek ellene kiáramló indulatai; Vera szótlan duzzogása, Józsi komor hallgatása fülébe kiabált... Csacsi, csacsi gyerekek!... Elégedetlenségük: az élettel, az iskolával s talán öntudatlanul önmagukkal szemben érzett elégedetlenségük mind anyjuk ellen fordul. Mindenért anyjuk felelős... Honnan is sejthetnék, hogy az anyai szív önváddá szítja a vádat, hiszen ő adta életüket - kéretlenül - s ezt nem róhatja le avval sem, hogy életét nekik adja és életükön kívül nincs is már élete...
Józsi törte meg a túlfűtött hallgatást; felvetett fejjel mondta:
- A latin dolgozatom 2/3 volt. Az a hülye Kászonyi...
Katában felágaskodott a tanár: - Ha gyenge dolgozatot írsz, miért a tanár hülye?
Józsi szeme szikrát vetett: - Túlságosan nehéz szöveget adott. Az egész osztályban nem volt jeles.
Katában felülkerekedett az anya. Az anya, aki az iskolával szemben, titokban vagy nyiltan, mindig gyermeke mellé áll. Vera ösztönösen megérezte a kellő pillanatot, amelyben Kata lelkében a tanár és anya szembekerültek. Támadásra indult:
- Mopszli megint hatvan sort adott fel!
- Ne nevezd Mopszlinak. Záhonyiné nagyon derék, kedves asszony.
- Attól még hasonlíthat egy mopszlira. És az a Hermann und Dorothea halálosan unalmas.
- Én már legalább tízszer olvastam és olvastattam és még sem únom. Majd tíz év múlva te is...
- Lehet, hogy tíz év mulva hozzáunalmasodom. És mit kell azon annyit magyarázni? Nagyon is egyszerű az egész.
Kata mosolygott: - Ez az egyszerűség, látszólagos egyszerűség, a legszebb benne.
- Nem unalmasabb Horatiusnál, - licitált rá Józsi. - Mi, mai fiatalok, a mai verseket szeretjük!
Kata elhallgatott. Meddő viták... Vera szemfüles, életrevaló, mindkét lábával a földön áll; olyan örömöket talál majd az életben, melyek anyjának idegenek voltak... Józsi lelkében még sok az érintetlen húr. Váratlanul hol egyik, hol másik zeng fel. Egyiket talán majd megrezzenti Horatius is. Észrevétlenül kell közelébe vinni... Józsihoz fordult:
- Néhányszor majd ismét együtt olvasunk latint.
Józsi hallgatott, de szemöldökének dacos vonala elsimult.
S Kata hálás volt, hogy a viharfelhőből végül is nem csapott ki a mennydörgős mennykő.
*
Ebéd után pár percre elnyujtózott a díványon. Jó lenne kicsit lehúnyni a szemét. De még újságot sem látott ma. Átlapozza. Itt-ott megakad szeme egy-egy híren, egy-egy néven. Alighogy olvasni kezd, csengetnek. Már itt a egyik tanítványa. - Nehezebb a favágásnál, - gondolja Kata arról a két órájáról, ami most egymásután következik.
Csinos, csendes kis szöszke ül vele szemben. Csak a tekintete ne lenne oly értelmetlenül bámészkodó. Kata vért izzad, míg ezekben az üres szemekben a megértés visszfénye olykor megcsillan. S vajjon a másik tanítványa, az értelmes, csillogó szemű szerencsésebb-e? Valami leküzdhetetlen izgalom fűti. Folyvást izeg-mozog, pillanatig sem tud figyelni. Értelme mindent elkap s nyomban el is ejt. Röptében fogja el a madarat, mégis mindig üres a tenyere. Szegény gyerekek... Szegény szülők...
Ilyenkor büszke boldogsággal gondol a maga gyermekeire... Azt a kevés szórakozást, azt a szerény fényűzést, amit olykor nekik nyujthat, ezekkel az órákkal vásárolja meg...
Kata szánalommal nézett a távozó kislány után. És megkönnyebbülten sóhajtott fel. A nap nehezebb része elmúlt. A sziklát ismét felhengerítette a hegytetőre, most majd magától alágördül a napról napra kimélyültebb mederben. S mintha nap-nap után gyorsabban gördülne le...
*
Vera barátnőjével együtt rádió-zene mellett írta a mennyiségtan-feladatát.
- Hogy tudtok így gondolkozni? - kérdezte Kata.
- Különben elaludnánk, - nevetett Vera. - És már készen is vagyunk. Megyünk sétálni!
Józsi szobája üres. Kata tünődve áll. Helyes-e, hogy Verát is így szabadjára engedi? De hiszen úgy is elmenne, kérdezés nélkül, akár Józsi, - nyugtatja meg magát. Horatius? Majd vacsora után! Bosszankodik is, örül is kis felszabadult idejének.
Végig kell gondolnia holnapi óráit. A nyolcadikban Kemény Zsigmondról fog beszélni... Mozi, jazz, sportok, ez az egész megváltozott élet... Lesz még szavaiban annyi lendület, hogy kiragadja őket ebből a légkörből? annyi melegség, hogy megolvassza bennük a közönyt? A maga vereségének érezné, ha tanítványai csak fanyalogva, kötelező feladatként, csak osztályzatra olvasnák Keményt... Elmosolyodik: jó, hogy állandóan hallja gyermekeinek metsző megjegyzéseit; ha nem lanyhul el tanári munkájában, kicsit nekik is köszönheti... Kedve lenne megmondani nekik. De hát óvni kell tekintélyét, ezt a kis látszat-tekintélyt!...
A
Juli rezzentette fel: - Nagymosás! - mondta szemrehányóan Juli - nagyságos asszony, kérem, holnapután nagymosás!
Kata ágyneműt válogat ki a holnapi ágyáthúzáshoz. Csak az imént volt nagymosás. Hamar elforog egy nap, egy hét, egy hónap... Reggeli, ebéd, vacsora; reggeli, ebéd, vacsora... Minden nap előlről kezdeni... Gyermekeinek kívánságai és az előirányzott pengők összevetéséből valami asszonyi mathematikával kiszámítani a holnapi ebédet... Szappan, kékítő, keményítő és a holnapi ebéd kellékei egymás alá sorakoznak a papírszeleten. Pénzt ad Julinak. Beírja napi kiadásait. Sóhajt. Az «előre nem látott kiadások» ördöge mindig felborítja az egyensúlyt...
Már itt a vacsora ideje. A gyerekek mindjárt itthon lesznek. A kávéhoz és a déli maradékokhoz - engesztelésül - narancsot rak az asztalra.
*
A lámpa fényében az asztal körül oldottabb, békéltebb lett a csend. Kata lopva nézte, hogy Józsi ugyanúgy tartja a kanalat, a kisujját különválasztva, mint István tartotta. S ugyanúgy csöppet balra billenti fejét. Rejtelmes e kis szokások öröklékenysége. István halála óta figyeli, hogy lelkét örökölte-e a fia. A következő éveknek kell megmutatniok...
A leszedett asztalra került Kata munkakosara. Estéről estére harisnyát javít, de a lyukas harisnyák halma sohasem fogy el. Józsi fennhangon olvassa Horatiust. Katának igazában csak a türelmet, kitartást kell hozzáadnia Józsi tudásához. S milyen öröm, hogy fia arca felragyog egy-egy szép sorra; szeme csillog; akarata ellenére is élvezi a verset. Élvezi, ha nagyobb nehézség nélkül megérti... Ha erre megtaníthatná: hogy a nehézség leküzdése még csak külön öröm... Türelem és önfegyelem. Ez hiányzik gyermekeiből. Egy hang, egy csúfondáros hang hangtalanul azt mondja, hogy benne meg mindig túlságosan is megvolt...
*
Összehajtogatta a harisnyákat. A nap legjobb órája következett. Éjjeli szekrényén egy könyv várta.
Ajtót zárt, ablakot nyitott, tett-vett, rakosgatott; mire ágyba kerül, már nem is tudott osztatlan lélekkel olvasni. Gondolatai elkalandoztak. A cselekményen - mint sűrű fátyolon keresztül - áttetszettek az író életének eseményei. Majd a lazuló figyelem résein a sorok közé tolakodtak önnön emlékei. Az események háttere a maga élete lett; elfájlalt fájdalmak, rettegő remények telítették meg a szavakat...
Vera már mélyen lélekzett. Fürtös feje félig a takaró alatt, mint kicsi korában. Katával szemben a könyvpolcon István könyvei. A kötetek aranyos háta tompán kifénylett a homályból... A regény főalakja, a fiatal író, most Istvánnal azonosult... A sorsok és a sorok összemosódtak... Csak most érezte, hogy mennyire fáradt... Elkattantotta a lámpát.
A szobát sötétség töltötte be; az ablakon át csak az íróasztalra szűrődött halavány fény. Az íróasztalon István arcképe. Legféltettebb fiókjában kézirattöredékek, jegyzet-kötegek. Kettejük jegyzetei. Előkészületek közös nagy munkájukhoz... Milyen más irányba indultak... Milyen messze sodorta sorsa attól az indulástól... Talán majd Józsi...
Abban az ellenőrizhetetlen, megállíthatatlan pillanatban, mikor az ébrenlét alvásba hajlik át, a hirtelen támadt csendben, valahol a végtelen távolságban - lelkének leglelkében - egy fuldokló segítségért kiáltozott. Mielőtt Kata ráeszmélhetett volna a hangra, az ájult álom fekete hullámai összecsaptak fölötte.