Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 7. szám · / · Disputa

Lovászy Márton: Ponyva és irodalom?

A személyes kérdés, amelyben szót kérek, minthogy ugyanekkor ügye néhány tehetséges magyar írónak és egy sereg tehetséges magyar olvasónak is, majdnem közügy. Akaratlan sérelem tette azzá, lényegtelennek látszó hivatkozás, amely a Nyugat legutóbbi számában történt Nagypál Istvánnak Ponyva és irodalom című, egyébként igen találó fejtegetései után, csillag alatti jegyzetben, nyilvánvaló tévedésből. De mert ez a tévedés a fölvetett problémát éppen a legérzékenyebb pontján érinti, legyen szabad valamit helyreigazítanom és ezzel kapcsolatban hozzászólnom a kérdéshez, amelynek mindenféle szempontból való megvilágítása csak tanulságos lehet. Az említett jegyzetben forrásként megjelölt vállalkozásról, a Világvárosi Regényekről mindössze három mondatot szeretnék közölni: ez a sorozat kilenc évvel ezelőtt azért indult meg, mert néhány rokonszenves magyar író - köztük például Aszlányi Károly - elhatározta, hogy becsületesen megírt szórakoztató olvasmányokkal igyekszik háttérbe szorítani a ponyvaregényeket. Hogy aztán ez a jószándékú műfaj nem bizonyult-e egészen fából vaskarikának, arról személyes kapcsolataimnál fogva nem illik nyilatkoznom, de annyi bizonyos, hogy ezekben a kis regényekben ma sem találhat senki hullákat, vadnyugatot, de még Courts-Mahler-szerű történeteket sem. És évekkel ezelőtt éppen azért vállalkoztam örömmel a sorozat szerkesztésére, mert a ponyvakérdés valamilyen megoldásának lehetőségét láttam benne. A forrásmunkák közé tehát a számtalan vadnyugati kiadvány helyett csak félreértésből kerülhetett. Ennyi a helyreigazítás.

Az ötlet, ami ezzel együtt fölmerül, sokkal több. Okfejtésének utolsó soraiban maga Nagypál István is kimondja, de érzésem szerint komolyabb meggyőződés nélkül és inkább csak úgy, mint valami távoli útmegjelölést. Pedig talán maga sem hiszi, hogy milyen biztos ösztönnel tapintott a lényegre. «A ponyva virágzásának másik oka az író és olvasó közti szakadék» - írja és fejtegetéseit így fejezi be: «Az olvasó felszabadítása olyan társadalmi probléma, amely csak más, fontosabb és döntőbb kérdésekkel együtt oldható meg. Addig az író feladata az, hogy megvilágítsa a ponyva mibenlétét, saját irodalmi munkásságánál pedig külső eszközeiben törekedjék arra a hatásra, amit elejtett, s amit a ponyva emelt föl: teremtse újjá az írói alkotás legjobb eszközét, a kalandot és a mesét». Nagypál tehát itt majdnem telitalálatszerűen robbantja ki annak a rejtvénynek a megfejtését, amelyről hónapok óta cikkeznek jó- és kevésbé jóhiszemű hivatatlanok és csak ott követ el hibát, hogy a cselekvést a jövő kissé ködös és bizonytalan messzeségében képzeli el. Holott szerény véleményem szerint az igazi írónak ma nincs égetőbb teendője, mint az, hogy minden képességének megfeszítésével igyekezzék visszaszerezni a nagytömegek előtt elvesztett hitelét. Mert bizony alaposan elvesztette (ne nehezteljen senki azért, hogy ezt nyiltan kimondom); erre céloz Nagypál is «az író és olvasó közti szakadék»-kal és aki úgy véli, hogy ennek a szakadéknak, ennek a távolodásnak csakis a tömeg elmaradottsága az oka, az elfelejti, hogy az irodalomban nemcsak az író fontos, de valamennyire talán az olvasó is.

A jelenség az irodalom észszerű és természetes fejlődéséből indult ki, a század elején, a szociális és kulturális fellendülésnek abban a korszakában, amikor a romanticizmus szenvelgő túlzásait a realizmus váltotta föl. Az ember ekkor felnőttnek érezte magát, nem volt szüksége tündérmesékre és irodalmiatlannak kezdett tartani minden eszményítést. A regény felszabadultan futott addig ismeretlen tájak felé és sokkal nagyobb problémákat látott maga előtt, mint a jó és rossz primitív erkölcsi kielégítését. Eközben azonban kitört az 1914-es világháború és a tömeg fejlődése elmaradt. Az irodalom lenézte azokat a cselekményes történeteket, ahol a jó megkapja a maga jutalmát és a rossz a maga büntetését, ami nem lett volna baj, ha közben az élet is föltünően le nem nézte volna. De lenézte. Nem állítom azt, hogy az élet megszaporodott igazságtalanságainak literáris okai vannak és hogy ha a magasrendű irodalom el nem hanyagolja ezt a kérdést, akkor az emberek nemesebbek és önzetlenebbek lennének, mint ma, de annyi kétségtelen, hogy miközben a haladott irodalom már-már majdnem kizárólag az irodalmárok elvont gyönyörködtetésére szorítkozott, a nagy tömeg betűérdeklődését pedig egyszerű, de élelmes üzletemberek akarták kielégíteni, ezalatt az írók és kiadók tökéletesen megfeledkeztek a maguk embernevelő hivatásáról. A regény két szélsőséges műfajra hasadt ketté: az analitikus regényre, amely a kiválasztottak számára íródott és a kalandregényre, amely a tömegek olvasmánya és amelyben sokkal több az üzleti, mint a művészi szándék.

Pedig, hogy ez a szakadék mennyire nem szükségszerű, erre az irodalomtörténet számtalan példát tud. Kedvenc bizonyítékom erre egy híres, közkedvelt rémdráma-író, akiből az idők folyamán a legklasszikusabb klasszikus lett: Shakespeare. Abban az időben a közönség a tizenhatodik század kezdetleges színpadán vért, tőrt, orgyilkot, halottat akart látni és Shakespeare mindezt bőkezűen szállította a nagyérdemű közönségnek. Nem is akart mást, mint mulattatni és szórakoztatni a tömeget. Hogy aztán volt valami csodálatos jellemfestő ereje, amellyel minden figurájának örök életet adott, hogy hervadhatatlan gondolatai voltak az emberről, az életről, a szerelemről, a jóságról, a gonoszságról és halálról és olyan szépen tudott angolul, mint senki más, erről nem tehetett, ez abból az ösztönből és képességből eredt, amely az embert íróvá teszi. Alakjait, akikből szerepeket írt, nem tudta másképpen megrajzolni, csak tökéletesen. De mindezt jóval később fedezték föl és Shakespeare meghalt anélkül, hogy megtudta volna: ki az a Shakespeare. Élete a közönség szolgálatában telt el és ez a szolgálat nem ártott műveinek.

De a nagyok közül nem ártott másnak sem, például Balzacnak, aki regényeit hitelezőinek nyomasztó sürgetésére írta. És ha a magyar regényirodalomban keresünk példát író és olvasó találkozásáról: nem ártott Jókainak és Mikszáthnak, sőt a maiak közül Babits Mihálynak sem, akinek Gólyakalifája például nemcsak az irodalomnak volt felejthetetlen eseménye, de a közönségnek is. Igazi író írása akkor is irodalom, ha a közönségnek írja, akkor is, ha filléres kiadásban jelenik meg. Mint ahogy a dilettánst sem fenyegeti az, hogy remekművet alkot, mégis eltűri, hogy művei drága és díszes köntösben lássanak napvilágot.

A tömeg olvasni akar: olyan olvasmánnyal kell őt az íróhoz emelni, amelyet megért és amely fölkelti érdeklődését. Vitathatatlan helyzet: ha a jó írók nem törődnek a tömegolvasóval, akkor a rossz írók törődnek vele. Ebből lesz a népszerű, irodalom-pótló vagy irodalom-ellenes ponyvaregény és ezt nem tudja megszüntetni semmiféle cikk, fejcsóválás és szónoklat, csak maga az irodalom, maga az író, aki úgy szólal meg, hogy hangját mindenki meghallja.