Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 7. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: Magyari rózsafa
Tamási Áron új regénye - Révai

«Szombaton még úgy nyugodott le a nap, hogy habozás nélkül a tél tette zsebre. S bár a naptár szerint a hold teliségéből csak egyetlen éjszaka hiányzott még, olyan sötétség borult a falura, hogy a szellemek két rossz marhával nem is tudtak volna szántani benne. Úgy tetszett valósággal, hogy hideg és fekete penész borult hosszan a völgybe, amelyben feküdt a falu. S nem volt ember, aki el tudta volna gondolni, hogy ebből a hideg és fekete penészből miként lehetne kimenteni a házakat s kihámozni a hegyeket és a fákat.»

Mindjárt az első oldalon ezeket olvassuk. Csupa kép, minden mondat kép és mégsem érezni halmozottnak. A képek egyszerűek, mondhatni elsődlegesek, mint egy mesének képecskéi. Van is bennük valami a mesék naiv fantasztikumából, ahogy a valóság és képzelődés határvonalán jár: a tél zsebre teszi a napot, a szellemek két rossz marhával szántanak: a természet majdnem személy. És valami egészen halk, alig észrevehető mosoly suhan el az egész felett, mintha csak a szem húzódna mosolyra, nem a száj s az arc többi része. Csak annyi az, hogy aki ezt a pár sort leírja, jókedvvel fog a munkához. Mint mikor a falusi ember nekifog a mesének s végignéz a köréje gyülekező gyermekeken, asszonynépen s a komoly, kissé röstelkedő férfiakon.

Igy megy aztán tovább. Reggelre tavasz lesz - és azután nyár is lesz és ősz elejére érünk a végére. De micsoda különös szép úton! Mindig a természetben vagyunk, falusi utcán, erdőben, völgyben, havasok oldalában, patakok partján és a természet folyton más és más arcot mutat, de mindig szépet, tündöklőt. Tamási minden pillanatban kitalál valamit, hogy szépségét megmutassa, egy új kis képecskét, egy új színt, valami kis eseménykét, a természet piheg, lelkendezik, énekel, játszik, tréfál, komolykodik, mosolyog vagy kacag a tolla alatt, még ha mozdulatlan is, akkor sem marad nyugodtan.

A télből tavaszba átlopakodó éjszaka utáni reggel valami soha nem látott tarka madarat lát meg a diófán Balázs, a székely legény. Nézegeti, hivogatja hasztalan s mikor az anyja hívja reggelizni - szalonnára tojást ütött -, ezt mondja:

- Annak tojását üsse szalonnára, né!

Az asszony csak ennyit mond:

- Idegen madár.

- De ritka - pártolja Balázs.

- Az egyik Zsudu, a másik Furunka - mondta az asszony. - S ez a harmadik. Mind ritka madarak.

«Egyszerre olyan lett a szeme a legénynek, mint az üszökvég, amit elhagy a láng.» Eddig azt érezte, hogy ez a madár valami szép jövendőt példáz ebben az új tavaszban, de az anyja szavára elkedvetlenedik tőle, most már a búgása is mintha alattomos volna egy kicsit. Zsudu ugyanis a román leventeoktató, Furunka pedig a román csendőr, nem lehet jó az, amit velük egysorban emlegetnek. Kővel elriasztja a madarat.

Ilyen játékos kedv, hirtelen elborulás, kitörő harag viszi sorsába az alig serdült legényt. Reggel haragszik a két román hivatalos emberre, délben beleköt Zsuduba, este csúffá teszi Furunkát és éjszaka hadat izen a románoknak, ő egyedül és a csendőr puskájával a vállán megy az erdőbe háborúskodni. Hogy ezt hogyan, mikép csinálja, erről szól a történet. Valami egészen más, mint amit regénybe szokás írni. Mese is, játékos képzelet műve, betyár-história, anélkül, hogy igazi betyárkodás lenne. Alig elképzelhető, hogy megtörtént igaz tudna lenni és mégis hihető, legalább addig, amíg olvassuk, mert minden részlete teljesen hitelesnek tűnik fel. Vágyálmot valósít meg. Hány székely legény gondolhatott arra, hogy így megcsúfolja a durván basáskodó románokat, hányan ábrándozhattak haragjukban ilyen háborúról! Balázs egyszerűen fogja a csendőr puskáját és háborút izen.

Az egész inkább csak tréfa, a háborúban nincs, nem is akar lenni emberölés, csak a románok csúffá tevésére való. De olyan tréfa, amely komoly is és ebben, a tréfa és a komoly dolog egyidejűségében, egymással összeszövődésében van Tamási elbeszélő művészetének a varázsa. Minden ilyen kétélű, naiv és ravasz, gyerekes és okos, haragos és szelíd, nyílt és titkolózó, - mindez együtt és egyszerre. Népi epika, töményen, higítatlanul az és egyúttal furfangosan raffinált is. Egyszerűsége nagyon bonyolult ideg-alkatot leplez. Ha igaz, hogy ilyen a székely, akkor azt kell hinni, hogy a sokszázados harc, szenvedés, keserves munka nagyon otthagyta a nyomát a székely idegszálakban.