Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 7. szám · / · Cs. Szabó László: Mérleg
Minden jó írónak van utódja, még a kicsiknek is. Minden becsületes szándék ujraszületik, még a sikertelen is. Irókat el lehet némítani, típusokat nem. A mai magyar irodalom is a legkülönbözőbb ivadékokból gyűlt össze.
Csokonai utódját például hiába keressük a népi költők közt. Tóth Árpádon keresztül Szabó Lőrinc az igazi leszármazottja. Lám róla, a legnagyobbak egyikéről még nem is szóltunk. Kosztolányi tovább él Illyésben és Máraiban, aki ezt az örökséget Karinthyhoz és Krúdyhoz köti. A hitvitázók Adyban, Szabó Dezsőben és Németh Lászlóban ébredtek föl: ők hárman az utólsó félszázad igazi protestáns írói. (A szónak nem pietista-anglikán, hanem harcos, skót, dissenter értelmében.) Veres Péter egy nagyobb tehetségű, nagyobb hivatású s nagyobb hatású Táncsics. (Gondoljunk Táncsics ismeretlen jobbágyrajzaira!) József Attila az ősi népköltészetet formálta át proletár költészetté. Az irodalmi Deák-párt hálátlan szerepét úgylátszik én vállalom. Bár minden íróban csak Arany és Petőfi ujulna meg! S az ő barátságuk.
Ez a bőség boldoggá tehetne. Van írónk, akit már ért az alsó nép s van, akit még ért egy jobb és elpusztíthatatlan Európa. Ehelyett erőnek erejével meg akarunk rövidülni. Éppen az országgyarapodás idején.
A hadieszközök s a hadijog pedig közben egyre süllyed. Talán az igazi háborútól tanulja. Egyik írónk újévi cikke türelmet s irgalmat kíván a világnak. Fülsiketítő zaj volt a válasz. Türelem s irgalom? Azt már nem. A legnagyobb gorombaságot jobban eltűrték volna, mint ezt a két szót. A gyűlöletnek - fájdalom - éppen úgy ki kell égni, mint a szeretetnek; nehéz siettetni.
A népi írók testvérharca a vége felé jár. Az emlékírók jórészt kiadták a haragjukat. Ma már a társadalmi származás s a tanult irodalom van a vádlottak padján. Aki nem parasztfiú, gyanút érez magán az írók közt. Aki ragaszkodik a tanult műveltséghez: fényűző polgár. Aki gondolkozik a leírt mondaton: áruló. A világos, művelt mondat sérti a világot. Állítólag meggyalázza s elárulja a szegények ügyét. Itt tartunk ma. Jutunk mélyebbre is. Jutunk odáig, ahová egyetlen író se követheti már a világot. Az éjféli szertartásokhoz és bűvös jelekhez egy sötét erdő közepén.
De addig emelt hangon kérem, hogy a józan, értelmes magyar emberek közt a nemesi vagy városi származás s a mesterségbeli igyekezet ne legyen szégyenfolt. Irnitudás nélkül a közösségi irodalom is csak olyan hivatalos irodalom, amelyet népiek és urbánusok egyformán kiköpnek.
Mindezt persze csak a jószándékú, józan magyaroktól kérem. Vannak, akik túlságosan megátalkodtak már a gyanúsításban, gyűlölködésben és kiátkozásban. Lehet, hogy ezzel is célja van Istennek. Vannak, akik áldozataikat egyik nap a jobboldalról, másik nap a baloldalról füstölik ki. A napisajtó egész kabbalisztikus tudományt fejlesztett ki ebből. Ha Szekfűnek, Illyésnek vagy Veres Péternek annyi oldala volna, amennyit ráfogtak, az ábrázoló mértanban mutogatnák őket. Ebből is látszik, hogy a hajtóvadászat nem válogat világfelfogás vagy származás között.
Miért írtam mindezt? A mai világban állítólag legjobb fal mellett élni. Lehet, de ez nem az író dolga. A háborúnak egyszer vége lesz. Akkor jő még csak a nehezebb lecke. Nekünk is, más népeknek is. Rendezni kell a helyünket s ehhez öntudatos néperő és tanult bölcsesség kell. Őrizzük meg s kíméljük meg mind a kettőt. A külső rendezés megindítja a belső rendezést is s ezrek fognak tolongani a piacon, hogy a nép ügyét kezükbe vegyék. A kétségbeesett nép akkor még egyszer az írók felé fordul. Még egyszer, utoljára. Jó volna, ha addig rendeznők a magunk kis ügyeit. De nem azzal, hogy egymást föld alá tesszük.
Ezért írtam mindezt.