Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 7. szám · / · Cs. Szabó László: Mérleg

Cs. Szabó László: Mérleg
6

A magyar élet óriási ellentéteket egyesített a multban. Szinte minden döntő hajlamunknak van egy vetélytársa, minden kijelentésre van egy tagadásunk, minden nyugati őrjárónkra esik egy keleti visszavándorló. A szellem világában sem mulik el semmi nyomtalanul; a legkisebb igazság is újjáteremti időnként a hitvallóit és vértanuit. Bármelyik pillanatban fölújulhat bármelyik szellemi pörünk s a peres felek az első szemvillanásra fölismerik egymást. A lélek és a szellem sokkal komolyabb jeleket vált, mint a titkos társaságok. Pogányság, latinság, katolicizmus, huszitizmus, protestantizmus szívódott fel a magyarságba, amelyet a vére is szétválaszt mosolygókra (talán ezek a finnugorok?) és konok mormogókra (talán ezek a turkok?). Janus Pannonius a husziták kortársa s Oláh Miklós mellett ott áll Szerémy György. Túl könnyen megfeledkezünk ezekről az ellentétekről. Miért is hiányozna az irodalomból az a végtelen belső vita, amely politikai nemzetünket a Duna-völgyi «szégyenkalodában» a szláv tömegek fölé emelte? Így van ez más országokban s más irodalmakban is; minden nagy irodalomban. A párbaj szabályait azonban mindegyik betartja. Nem tudok róla, hogy John Steinbeck, a földönfutó farmerek epikusa kiparancsolta volna az amerikai irodalomból Thornton Wildert, amiért perui táncosnőkről s római bíborosokról ír. S Aragon, a kommunista, mindvégig írótársának tekintette Maurrast, a dühöngő rojalistát.

Az új magyar irodalom Ady és Babits hatása szerint csakugyan két irányra vált ketté. Szabó Dezső éles ösztönére vall, hogy ezt a szétválást még csírájában észrevette. Hamarább tudott a kétféle hatásról, mint maga az új nemzedék. De az irodalmi kettészakadás lehet barátságos is. Ady és Babits még jó bajtárs volt s az volt Móricz is. Azok lettek volna a háború után is? Sohase fogjuk megtudni. A hasadás közé mindenesetre Szabó Dezső hintett gyanút és haragot az utódok lelkében.

Átveszem Szabó Dezső elnevezéseit, de lekicsinylő mellékíz nélkül. Ezzel is igazolni akarom, hogy a szembeállítás csak személyes indulatokból fakadt; itt valójában a mellérendelés az igazság. Irodalmunk Ady-oldalát «népi»-nek, Babits-oldalát «nemzeti»-nek nevezem. Németh László az előbbit mély magyar, Veres Péter közösségi irodalomnak is hívja, az utóbbit legtöbbször polgári, urbánus, tanult irodalomnak emlegetik. Idáig minden rendjén volna s csak azt mutatná, hogy sem multunk, sem a nagy irodalmak előtt nem vallunk szégyent: most is nagy ellentéteket egyeztetünk. A baj ott kezdődik - s ez a szomorúság nyomta kezembe a ceruzát - hogy egy sereg népi író az áldatlan testvérharcon felül az urbanizmust, írásművészetet, európai műveltséget gyanakodva, lekicsinylőn, sőt megbélyegzőn emlegeti. Ez az a pillanat, amikor a magyarban a kuruc átváltozik fölgerjedt jobbággyá. A tüzes koronát azonban nem a papok fejébe szorítja, hanem a nemzeti műveltségébe.

A népi műveltség a parasztság kétezer éves hagyatéka, a nemzeti műveltség a népi műveltségen átszűrt európaiság s történelmi okok miatt elsősorban a nemesség és néhány szerencsés város hagyatéka. A Kölcsey szövegére írt Kodály-zenében ez a két műveltség ölelkezik. De a természetes megoldás ebben az esetben is Petőfi. Kortársaink közül leginkább Illyésben egyezett ki a két műveltség. Olyan gazdagok vagyunk, hogy irodalmunk két szárnya Erdélyitől és Sinkától Márai Sándorig és Hunyady Sándorig ér.

Most értem oda, hogy népi irodalmunk után e másik irodalom: a Babits-oldal érdemeire emlékeztessek. Az elmult húsz évben nemcsak a népi íróknak volt dolguk. Felmutattak egy elvesző zárt kultúrát s egy ismeretlen népet, amelyet vérszerint ez a föld elsősorban megillett. Jól van, nevezzük ezt közösségi munkának. De ugyanakkor egy gonosz Európában is meg kellett állnunk, szellemünkkel kellett megszégyenítenünk a trianoni gyalázatot s a csonka határok fölött őrizni kellett az érintetlen hazát. Itthon is, odakinn is volt elég dolog. Ez is «közösségi munka» volt a maga módján; egyenként, magánosan s mégis rejtélyesen összetanulva csinálták.

A sebezhetetlen haza képét Babits költészete s Márai szimbolikus regénye: «A Féltékenyek» őrizte meg ebben az időben. Talán a magam írásait se kell szégyellenem. Veres Péter Hajdusága és Tamási Áron Székelyföldje közt Babits nemes hazafisága az igazi kapocs. A népi írók egy parasztszocialista szövetségben bíznak, én ezt a kapcsot erősebbnek tartom. «A Féltékenyek» pedig nem «polgári regény» (így is tiszteletet érdemelne), hanem csöndes honvisszaszerzés. Nemzeti mű.

Ennek a belmissziónak volt egy külföldi vetülete is. Mindaddig, amig Európa nem változik át egy nagy parasztállammá - (s vajjon átváltozik-e egyáltalában?) - teljes történelmi és tudományos mezünkben kell a világ elé lépnünk. Szécsenyi attól irtózott legjobban, hogy Európa indiánjai: exótikum, néger falu leszünk. Amig külföldön a magyarban nem parasztok nézik a parasztot, hanem tanult emberek a tanult embert, Széchenyi a síron túl is félhet. Ebben a tudatban utazott versenyt a halállal legnagyobb írói követünk: Kosztolányi. Nem akarunk megállni többé a világ előtt? Amerikától az erdélyi szászokig körlevélben tiltjuk be Kosztolányi lefordított verseit? Megtiltjuk Valérynek és Thomas Mann-nak, hogy emlékezzenek rá?

A visszafojtott s magába keseredett osztályharc ide-oda csapkod a magyar irodalomban. Éri a testvéreit holmi képzelt árulásért s éri a többieket, mert polgárok s mert állítólag kedvtelő műgonddal írnak. De a műgond éppen annyira paraszti, mint polgári erény. S az ősi bútorok és szerszámok arra vallanak, hogy nem lehet eléggé megbecsülni ezt a polgári erényt.

A harag rossz és meddő tanácsadó. Főleg, mikor azt súgja, hogy irodalmunk Babits-oldalán vagy ha tetszik: urbánus szárnyán polgári írók állnak. S a polgáron természetesen körutat ért. A magyar íróknak van polgári erényük, de nincs polgári szemléletük. Hiába írta magáról Márai: keresztény, magyar, európai és polgár vagyok. Polgári író nincs Magyarországon, ehhez hiányzik a zárt magyar polgári életforma. A német irodalomban sincs igazi polgári író, még Goethe sem volt igazán az. Márai fiatal korában világpolgár és anarchista volt (- valljuk be: ez volt a legpezsgőbb korszaka -) de «A Féltékenyek»-ben már egy nemzeti művet alkotott. A «polgár»-ról nagy meglepetésre egy szép nap az is kiderült, hogy a lelke együtt kóborol a magyar irodalom csodálatos futóbetyárjával, Krúdyval.

Ha elhagyjuk Szabó Dezső lekicsinylő mellékgondolatát, a népi s a nemzeti a legjobb megkülönböztetés irodalmunk két oldala közt. Nemzeti a jó szó s nem polgári vagy urbánus. Ebben aztán nincs semmi él; kétféle kötelességet jelent, amelyet párhuzamosan vagy akár egyesítve is teljesíthetünk. A harmincas évek elején egyszer már bíztam is ebben. És azt hiszem, sem Illyésnek, sem Tamási Áronnak nem kellene ezt bővebben magyarázni.

Leírtam azt a két nevet, amelyből a béke kihajthat. A lelkek békéje. Mert megérintette őket a kegyelem, a kiapadhatatlan költészet.

Szeretem és becsülöm Veres Pétert. Erős lélek, Bocskai kedves öreg hadnagya volna. De székely vidámságom mindig visszahökölt konok hajdú szomorúságától, amelyet a marxizmus száraz heve is kiperzselt. Daltalan vidékről való, még a versnek is nehezen bocsátott meg. Ha egyszer az ország a Veres Pétereké lenne, nem hiszem, hogy egészen Veres Péterhez hasonlítana. Meglágyítaná a palóc s a dunántúli magyar, felpezsdítené a székely. S az elsüllyedt nemesi vonások is ki-kitörnének belőle.

Illyés, «a mosolygó forradalmár» s Tamási türelmes szamaras apostola a márciusi front, a népi mozgalom igazi megmentője. Költészetük az irodalompolitika fölött lebegve tovább folytatja a parasztlélek csöndes hódítását, amelybe a kiégett rendszer beomlik. Az író végső feladata ugyanaz, ami a szenteké: fölszítja az emberekben a vágyat egy jobb élet után. Ezt a jobb és emberségesebb életet mindkettőjük művében az a parasztkultúra képviseli, amely sok dunántúli folton s majdnem az egész erdélyi közösségben érintetlenül fennmaradt. Ez a legnagyobb írói tett, a többi a politikusok dolga. S a titkuk is egy: született költők.

Nem véletlen, hogy egyikük se volt bizalmatlan ahhoz a másik oldalhoz, amelyet feladata szerint egyforma joggal európainak is, nemzetinek is nevezhetek. (Párhuzamosan a kelet-középeurópaival, kismagyarral, népivel.) Illyés az elsők közt nyujtott kezet a hazatérő Márainak. S emlékszem, Tamási távoli bolyongásaim alatt is megbízott bennem, tudván, hogy az erdélyi ember folyton Európán keresztül tér haza. Legalább is van egy ilyen fajta erdélyi. Nem méricskélt «polgári» vagy «népi» mértékkel, jobban megbízott erdélyi szemmértékében. Tudta, hogy az «öt erdélyi bujdosó» irányít engem s a székely balladáktól tanultam nyelvet.