Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 7. szám · / · Cs. Szabó László: Mérleg
Németh László könyve nem maradt szó nélkül. Egy irodalmi mozgalom csalódását jelképezte, nagyon mélyről fakadó keserves sóhaj volt, méltatlan is lett volna, ha szó nélkül marad. Hatása alatt a magyar irodalom sora sok ember előtt erősen megritkult. A felülvizsgálat Bessenyeinél kezdődött. Csokonai, Fazekas, Berzsenyi, Vörösmarty, Kemény, Madách, Arany, Vajda, Ady és Szabó Dezső megerősödött helyével szemben a régiek közül mindjárt elsőnek Kazinczy és Kölcsey emléke ingott meg. Az analógia csalóka viszfényében ugyanis Kazinczy Babitsra hasonlított, már pedig a népi irány egész kismagyar keserűsége és csalódása még a nagyműveltségű Németh Lászlóban is az európai magyarság megtestesítőjére: Babitsra zúdult. A talpazat körül megforgatott szobrok túlsó felén ismerős arc bukkant föl: Kazinczyén Babits, Kölcseyén egy kómikus háromorrú Illyés-Márai-Cs. Szabó-összenövés; a Berzsenyi- és Csokonai-szobor másik felén a népi írók arca jelent meg.
A mély magyarok sorát később megtoldották Bartókkal és Kodállyal. Hozzá jött még néhány kortársunk, akikre Németh László nyilván álmában sem gondolt. A pótlás ezzel kész is volt. Még Vajda Péterről is elfeledkeztek, a szerencsétlen, lángeszű jobbágyfiúról. Kimaradt Liszt, akit Bartók áhítattal emleget a mesterének, kimaradt Székely Bertalan, Kalotaszeg igazi fölfedezője, Szinyei, aki elsőnek látott magyar szemmel magyar tájat, a nagy mesegyüjtők: Erdélyi, Kriza, Arany László. De minek folytassam? Németh Lászlónak már semmi köze se volt ezekhez a listákhoz; Dávid Ferenc-i heve tovább űzte a kezdeti katolicizmustól (Babitstól) azon a pályán, amely talán a szabatosságnál, talán a legkeményebb katolicizmusnál pihen meg. (Természetesen mind a két szó szellemalkati s nem vallási értelemben.)
Közben Féja kegyetlen búcsúztatója száműzte Kosztolányit a magyar halhatatlanok közül. Juhász Gyulát elkerítették a «nyugatos» Babitstól és Kosztolányitól, feledve, hogy egyikről a kereszténység, másikról a testi szenvedés éppen úgy leolvasztotta az öncélú esztétikát, mint a tiszaparti remetéről, aki hármuk közül formailag a leginkább megmaradt «nyugatos» költőnek s az ősi magyar versformák helyett félénken ragaszkodott a szonetthez. A felülvizsgálat az első Nyugat-nemzedék közepébe hasított. Ady, Móricz, Szabó Dezső és Juhász Gyula az egyik oldalra csapódott, mindenki más, elsősorban Babits és Kosztolányi, a másikra. Ez az a pillanat, amikor a mélység felé szédülő romantika megtagadja a mélység megfékezőit. Goethe és Schiller nem mindenkinek példa. Csak e szakadás óta beszélhetünk komolyan «kettészakadt magyar irodalom»-ról.
Ezt a szakadást egy «emigráns közérzet» váltotta ki a népi írókból. Az osztályharc a maga természetes területéről beszorult az irodalomba, sőt az irodalomtörténetbe; az ütés, ami a nagybeteg Babitsot s a halott Kosztolányit éri, társadalmi hatalmasságoknak volt szánva. Háború van, az író nem politizálhat. Csakhogy a népi írók a márciusi mozgalom idején túlságosan megszokták a politikát, reformpolitika helyett tehát csinálnak irodalompolitikát. De itt már sokkal kevésbbé mérsékeltek. A világháború száműzte őket az elnémult belpolitikából, a mozgalom felbomlott, de az írók nemsokára ismét találkoztak az irodalomban: testvérharcban a szerepek és belső árulások körül, egyetértésben a város s a szélesebb műveltség ellen. Az ország területi helyreállításával egyidőben megcsonkul a magyar irodalom: a mozdulatlan parasztsorsért a népi írók szemében az európai műveltség, a művelt író tartozik fizetni. Ítélnek, száműznek s aztán a megnagyobbodott nemzet elől az irodalom bujdosó jobbágyaiként elrejtőznek az alsó népben.
Azt hiszem, minden jóhiszemű ember érti, hogy egy kicsit sem vádolok. Tragikus emberi sorsokról, a magyar nép ügyvédjeiről írok. Honfitársaimról írok, akik nem lelik honjukat a hazában s tehetetlen haragjukban lángelméket száműznek a halhatatlanságból. A népi mozgalom a politikában csak formálni akart, az irodalomban azonban nekikeseredett parasztlázadással áll bosszút a politikán. A vészbíróság lelki száműzöttekből áll; a félbemaradt márciusért az európai műveltséget húzzák karóba. Mást nem is igen húzhatnak. A szovjet mindenesetre irgalmasabb volt a nagyjaihoz. Puskin a nyugatos udvaronc és Lermontov a nyugatos lovastiszt százhatvan millió ember pajzsán emelkedett a magasba. (Puskin természetesen forradalmár is volt, de annyira Eötvös is gyűlölte a megyei zsarnokságot, mint Puskin a cárit, sőt még jobban.) Érthető is, hogy pajzsra emelték. Ott a birtokon belüli nép az egész multat meg akarta szerezni magának s inkább átmagyarázott, csakhogy átvehessen minél több nagy szellemet, semmint kitagadott. Oroszországban Lehár-operetteket játszanak s nálunk Kosztolányi túl könnyű!
«Félrecsúszott forradalmár, tehát irodalmár» írja magáról Veress Péter. Ez az önarckép más népi írókra is ráillik s egyszeriben megmagyarázza osztrakista politikájukat. A cselekvés után sóvárogva írnak, tett híján írnak s ezt a társadalmi sérelmet azokon kérik számon, akik a kezük ügyébe esnek. Írótársaikon. Azokon, akiket nem éreznek eléggé a nép fiainak. Nem is tehetnek másképp. Csak az irodalom belügyeiben van még korlátlan sajtószabadság. Magyarországon szerencsére nem volt polgárháború, mint Spanyolországban, idáig kimaradt a világháborúból s nincs kimondott fasiszta rendszere, következésképpen a «jobboldal» és «baloldal» elég sok színben játszik. A társadalmi feszültségek megmaradtak. Nem vagyunk legyengült, kivérzett ország. A feszültségek, ellentmondások, a színeváltozó jelszók, a magyar élet összes ellentmondásai egyelőre kizárólag irodalmi harcokban csapódnak le. S ha ezek legalább lovagi párbajok lennének! Az írók vésztörvényszéket ülnek egymás fölött.