Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 7. szám · / · Cs. Szabó László: Mérleg
A népi front vagy márciusi front 1935-ben jelent meg az ország színe előtt s 1941-ben már emlékírói voltak. Ezek majdnem egyöntetűen 1938-tól számítják a hanyatlást. Noha Kodolányi és Nagy Lajos szépirodalmi, Féja közírói és a szegedi fiatalok (Buday György, Ortutay, Reitzer, Tomori Viola stb.) tudományos előkészítése jóval korábban kezdődött, a tulajdonképpeni mozgalom csak négy-öt évig tartott. A «Puszták Népe» volt az első műfaji határkő s egyben a fölülmulhatatlan példa. Ezt a könyvet Illyés 1934 óta írta s 1936-ban adta ki. Az irodalmi áttöréshez különböző származású, műveltségű s felfogású írók csatlakoztak, az idősebbek közül ott van Erdélyi, Féja, Illyés, Kerék, Kodolányi, Sárközi, Szabó Pál, Tamási, Zilahy, a fiatalabbakból Darvas, Erdei Erdős Jenő, Kovács Imre, Ortutay, Szabó Zoltán. A forgószélben nem nagyon nézhették, hogy ki ki mellett áll. Régi haragokat, régi féltékenységet nyomott el a harci hév. Ahhoz képest, hogy a századeleji kivándorlás, a kárpátaljai éhinség s a kubikos szegénység évtizedek alatt is csak egy-két sikolyt szorított ki az irodalomból, az új népi irány valósággal végigsöpört az országon. A vidéki városok, különösen az Alföldön, kézről kézre adták az írókat, 1848-as hangulat remegett a levegőben. Ki lesz az új Kossuth, aki végigszáguld az Alföldön? Pest egy kicsit Párishoz hasonlított, a februári bankettek, Blanqui, Louis Blanc beszédei támadtak fel a kávéházi pincékben. Hosszú hallgatás után egyszerre rajzottak ki a bomló parasztság szemtanui, mintha a türelmes falu erre a döntő pillanatra tartogatta volna őket. A város már nem tudta sem elnémítani, sem elkápráztatni a falusi elszármazókat; nem volt többet olyan biztos a dolgában, mint a fél akkora millenniumi Budapest. Szorongó, önvádló érzéssel menekült önmagától s úgy látszott, mintha ő várna legjobban egy fegyvertelen szellemi parasztforradalomra. A lelki üdvét kereste benne. Az írókat egyetlen óra híressé tette ebben az időben s egy láthatatlan országos hullám egy pillanatra még a Nemzeti Múzeum lépcsőjére is fölemelte őket. 1937 március 15-én Petőfi helyén állottak. Úgy látszott, hogy 1918 bűneit mégis ki lehet engesztelni: végre megszületik az igazi magyar demokrácia. S néhány év mulva mégis a pesszimista történetét írták. Az új márciusi forradalom csak egy új Boulenger-mozgalomig jutott. Mi történt közben? A kérdést nemrég Kovács Imre vizsgálta meg, széles körültekintéssel, de helyenként rettentő elfogultan.
Mindenekelőtt az történt, hogy az írók az első diadalok után szétnéztek egymás közt. Végre megtudták, hogy miféle könyökhöz dörzsöltek az ütközetben. A közös ügy lazább kapocs, mint a közös ízlés vagy az egyforma alkat. A negyvennyolcas márciusban is csak két ember tartott igazán össze: Petőfi s Arany. De nekik a közös ügyön kívül egy közös titkuk is volt, a költészet. A mozgalomban túltengett a politika, s az irodalmi érzékenységet most már politikai hiúság is fűtötte, különösen azokban, akik hosszú, érdemtelen, megalázó nyomor és üldözés után egyszerre országos szerephez és hírhez jutottak. Hiányzott belőlük a lassú emelkedéssel szerzett keserű bölcsesség és sztoikus lenézés. Mérlegelni kezdték egymás multját. Keserves volt az a legtöbbnél. De a nagyobb szó jogát most pontosan a nagyobb nyomorhoz s az alacsonyabb származáshoz akarták mérni. Az első áruló a féltékenység volt köztük.
A másik okról sehol sem olvastam idáig. Az írók elvégezték a feladatukat, a folytatás már nem volt az ő dolguk. Nagy tévedés azt hinni, hogy az író egészen a jövő felé fordul. Ellenkezőleg. A legtöbb író azzal szolgál a jövőnek, hogy egy befejezett történelmi rendet összefoglalóan, végérvényesen ábrázol, a művészet karján átadja a történelemnek s ezzel ellenállhatatlanul fölkelti a vágyat az új rend után. Maradjunk a legnagyobb példánál, a franciánál. Villon az
A mozgalom felbomlásának volt egy harmadik oka is. Sokukat megfélemlített az államhatalom. A társadalom eleinte lelkendezve zsibongott körülöttük. A rendőri kötelességérzet azonban nem ismert tréfát s az írók egyrésze bíróság elé került. A zsivaj a Markó-utca hírére egyszerre elült. Síri csönd támadt az írók körül, néhányan ekkor ismerték meg a szelíd szegénység helyett a harapós nyomort. A parasztivadékok kétségtelenül jobban bírták, mint a városiak. Megtanulhatták, hogy Budapestben s a polgári társadalomban már nincs önvédelmi erő, de az államhatalomban még van. Mi elől védekezett ez a hatalom, amely rég felszabadult a társadalmi osztályok alól s a legkülönfélébb származású emberek rejtélyes együttérzéséből alakult újjá? Ezek az írók irtoztak a vértől s reform helyett véletlenül se igen csúszott forradalom a tolluk alá. Annál nagyobb lehetett a megdöbbenésük, hogy vértelen vágyaikra is lesujt egy láthatatlan kéz.
De ha pörbefogások helyett az egész országot megkapták volna kísérleti botanikus kertnek, akkor is elakadnak az első kapavágásoknál. Elakasztotta volna őket a világ. A föld megindult, Magyarország körül gyűrűzni kezdett a második világháború. Az író miniszter se tehetett volna egyebet, mint amit az igazi miniszterek tettek: elrendelni a mozgósítást. Ez volt a bomlás negyedik oka. A legerősebb.
A falukutatókat (használjuk egyszer ezt a nevet is) szétszórták a személyi villongások, a pörök s az új világháború. A személyi villongásba a politikai féltékenység fecskendezte az igazi mérget, a pörök visszariasztották a szolgai olvasót, a második világháború félbeszakította a vajudó, új reformkort. A mozgalomból csak az egyéni hírnév maradt fönn. De a népi írókat sokkal nagyobb és nemesebb szándék vezette, semhogy ezzel a hírnévvel beérhették volna. A paraszt próféták és az új reformerek közösen kitervelt vértelen mozgalmából, a népi újjászületésből egy hirtelen felvonásvéggel irodalomtörténeti emlék lett.
Elérte őket a politizáló írók végzete, amely Cicerotól Lamartineig és Giraudouxig mindig a sarkukban járt. Az alantasabb szakember s a megmozduló történelem elsőnek rajtuk taposott keresztül. De a közös emberi végzetben ők egy külön magyar végzetet is éreztek; politikai meddőségükben a meddő magyar messianizmus fájt legjobban. Ez az a pillanat, mikor a népi mozgalom visszafordul a szűkebb irodalomba, akárcsak Szabó Dezső fellépésekor. Most egy egész csoport kerül Szabó Dezső lelkiállapotába. S a vértelen parasztforradalom visszaszorulva az irodalomba, véres parasztlázadássá változik át.
A nagy változás földrengésmérője ismét Németh László. Akkor már rég nem tartozott a márciusi fronthoz. Érzékeny idegzete, fínom hallása, egocentrikus látomásai eszmék és pártok közé állították. Minden kötést fölbont, minden tanítványt eltaszít, Dávid Ferencként mind radikálisabb tiltakozásba menekül. Ő fejezi ki legjobban az ellentmondásokba kerülő kort. (Ezért tartom regényei s igen jó drámái ellenére valamennyiünk közül a legkorszerűbb esszéírónak.) 1939-ben «Kisebbségben» című könyvével átlépte a Szabó Dezső-féle vonalat s a népi reviziót kiterjesztette az utolsó két évszázadra is. (Féjának is volt erre hajlandósága, de nem jutott döntésig.) Először fordult elő, hogy a magyar irodalmat a balsors, a kitagadottság s a