Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 7. szám · / · Cs. Szabó László: Mérleg
Húsz év a legnagyobb távolság két író közt. Az egyetértés egy félszázadnyi korkülönbséggel kezdődik. Apák és fiúk közös vállalkozásában rendszerint egymás ellen fordul a fegyver, az irodalom még az őstermészetből örökölte ezt a törvényt. (Kínában s Indiában másképp van, de mi, európaiak közelebb állunk az ősemberhez.) Az igazi halhatatlanság is azzal kezdődik, hogy az unokák megbocsátanak a nagyapáknak s nem azzal, hogy a fiúk elismerik az apákat.
A nyolcvanas Ady-nemzedék s a kilencszázas új nemzedék szétválását azonban megnehezítette az apák félig-meddig törvénytelen helyzete. Még mind megbélyegzett s kitagadott pártütők voltak, egy botcsinálta forradalmi örökifjúságban éltek. A fiú csak az apák bírói tekintélye ellen lázad fel, az üldözött apát bajtársnak tekinti. Így történt most is. Az irodalmi tekintély s hatalom megkövült a hatvanas nemzedékben s a nyolcvanas nemzedék szeretettel, szánalommal sietett a fiatalok elé. Meg akarta kímélni a saját sorsától. A fiúk az apák telenyilazott pajzsa mögé álltak. Ma sok felzaklatott képzeletben Babits egy füstölgő, iszonyú Visnuhoz hasonlít. Próbáljanak egyszer visszaemlékezni a huszas évekre, amikor még nem volt Baumgarten-díj a világon. Próbálják csak összerakni első emlékeiket Babitsról, Kosztolányiról, Móriczról.
A függetlenséget békés szétválással elsőnek a vers érte el. A fiúk úgy önállósultak, mint Belgium s Norvégia: az öregebb társország kiengedte őket a kötelékből. A líra az Ady-szirtfokot megkerülve, tovább áramlott. Sem Adynak, sem Babitsnak nem volt igazi költő tanítványa. A költészet csodálatos életmentő ösztönnel visszafordult a népi klasszikusokhoz (Erdélyi, Illyés), a népköltészethez (Erdélyi, József Attila), idegen óriásokhoz (Szabó Lőrinc). Lapozzuk fel Berdát, Fodort, Komjáthyt, Sárközit: a két óriás csak elvétve visszhangzik a versükben. A jósok megbuktak: tüstént Ady után hatalmas költészet lobbant föl. Nem kellett ugarolni, nem kellett pihenni, mint annakidején Vajda János és Ady közt. A párhuzam ezúttal is félrevezetett.
A költészet csöndben önállósult, világszemlélete, életérzése, nyelve megváltozott, csak a remek «facture» dícsérte az apák kézműves tudását. Az irodalmi utak szétváltak, de Babits és Illyés egyenrangú barátsága megmaradt s a zokogó József Attila egy idősebb testvérre borult Kosztolányi sírján. A két nemzedék sohase hasadt volna ketté a költészetben. 1905-ben a vers volt a hadüzenet. Az új forradalmat harminc év mulva a próza képviselte. Kezdeti közös fegyvertények után itt be is következett a lelki hasadás a két nemzedék közt. Az engedékeny apák helyett a fiúknak kellett kierőszakolni. Hatalmas természeti törvények dolgoztak a mélyben. Az új nemzedék jobban meg akart szabadulni az elődeitől, mint amennyire a költészetben elérte. Mert a népi líra még nem volt forradalom, csak a forradalom előszele. A forradalom a prózában tört ki. Anélkül, hogy az új nemzedék önmagában meghasonlott vagy kettévált volna, egy része megtagadta tegnapi bajtársait, az apákat. Ez a lázadás önkéntelenül visszafordította őket Szabó Dezső elhagyott s félig bedőlt állásai felé. Eleinte maguk se sejtették. Szabó Dezsőt csak később ismerték el ősüknek.
Németh László 1932-ben megalapította a Tanu-t s 1934-ben a Válasz-t. Babitssal kötött egyenrangú barátsága reménytelenül megromlott, 1939-ben az idősebb írótárs örökre elbúcsúzott tőle. Babits és Illyés azonban tovább is jó barát, Németh és Illyés tovább is fegyvertárs, e sorok íróját egyszerre unszolja Babits és Németh. (Egyedül Halász Gábor vette észre rögtön, hogy milyen nagy hasadásról van szó: mindjárt az első szám után csöndesen visszahúzódott a Választól.) Ezek a tünetek s a Babits-Németh pör jelentéktelen indítóoka arra mutat, hogy a szakadás idején valósággal személy-fölötti hatalmas erők dolgoztak Németh Lászlóban. Alakot, nevet kerestek. Jellemző, hogy regényei s drámái előtt első számottevő könyvében a saját szerepét jellemezte. Az «Ember és Szerep» a prózában felújított «Góg és Magóg»: prófétikus szerepvállalás, maga-bátorító zsoltár a harc előtt. Németh László átható ószövetségi hangjában, keresett vértanuságában, támadó önvédelmeiben, egocentrikus gyötrődéseiben, kihívó puritanizmusában egy új nemzedék tépte el magát a túl szelíd apáktól. Visszatért az irodalomba Szabó Dezső kedvenc hőse: Don Quijote, a harcos gyermeklélek.
Az új nemzedékben háromféle író van. Olyan, aki teljesen kikerülte Szabó Dezső hatását, olyan, aki leküzdötte s olyan, aki leküzdve a stiláris emlékeket önállóan felújította azt a magatartást, amelyről a megelőző fejezetben írtam. Ilyen Németh László. Csakhogy Szabó Dezsővel ellentétben őt már nem árnyékolja be Ady, a
Nem hiszem, hogy túlbecsülöm ezt a szecessziót. Megvan a helye irodalomtörténetünkben. Barátság és gyülölet nélkül írok, pártatlan magányban. Németh László erőszakos kiválása jelkép volt. Ebben az időben tört át igazán az új nemzedék, akár Németh László pártján állt, akár nem. Barát és ellenség helyett egyaránt ő a jelkép. A huszas éveket még az Ady-kortársak jegyezték. A harmincas évtized már a kilencszázas évjárat birtoka. Az új birtokhatárt, a nemzedékváltást Németh László kiválása jelölte ki. Nem tehetett másképp. Ha nem vállalta volna ezt a lutheri szerepet, a sors mást keresett volna rá. Ez a keserű szakadás egyébként az új francia irodalomban is megvan. Az örökké megújuló Gide s a negyvenévesek pörére, a «Vendredi» vitára célozok, amelyben legnemesebb tanítványai egy másodrendű kérdés: Gide oroszországi könyve miatt örökre elszakadtak tőle. A válás jobban megviselte őket, mint az örökifjú Proteust.
A birtokból nem volt sok öröm. Az új élet a romok alatt kezdődött. «Rend a romokban» írta pár év mulva Illyés egyik verskötete fölé. Ezt érezte, erre akart vállalkozni az új költészet s az új próza. A költészet már nem boldogult volna egyedül, a szörnyű kőhalmazt prózával kellett szétrakni. A magyarság talán megint beérte volna egy nagyszerű halál-látomással, mint Ady idején, de a világ rideg számadást követelt tőlünk is, más népektől is. A nemzedékváltás ugyanis egybeesett a világválsággal. Politikailag is, gazdaságilag is akkor omlott össze a versaillesi mű s a falai közé vakolt nemzetközi bank-kapitalizmus. Ott indult meg a hegyomlás, ahol politikailag mindig visszautasították Versaillest, gazdaságilag ellenben fenékig kihasználták. Az Egyesült Államokban. A vihar átszáguldott Európába s feldöntötte a köztársasági Németország vékony díszleteit. A világválság egyszerre két vezért nyomott ki a népből, mind a kettő óriási emberi és gazdasági erőkön uralkodott. Mind a kettő «módszer»-ben és nem «rendszer»-ben gondolkozott. A világnézeti rendszert meg kellett, hogy előzze a gyors segély. Milliókat kellett etetni, felruházni. A férfiak évek óta otthon főzőcskéztek, dadáskodtak, a nők olcsó munkába jártak; a munkanélküli segély házi cseléddé süllyesztette a férfit a saját családjában. Kiderült, hogy Versailles még jobban megalázta az emberi munkát, mint a nemzeti kisebbségeket. A nyomába szegődő bank-kapitalizmus deflációt vetett és munkanélkülit aratott. Közben Genf pontos szociálpolitikai statisztákkal volt elfoglalva. Tenni kellett valamit, a fővárosok felé inséglégiók meneteltek. Roosevelt és Hitler eleinte alig különbözött egymástól. Visszaküldték a férfiakat a kiszáradt völgyekbe s az abbahagyott utakra. Egy Roosevelt-tanulmányom után a marxista szellemi ellenőr orromra koppintotta, hogy végre kifakadt belőlem a hitlerista! (Vagy fasiszta: már nem emlékszem a szóra.) Az emberek közös előjelt képzeltek a két teljhatalom elé.
Ez a világválság a «gazdasági Versailles» magyar csücskét is leszakította; már nem takargatták nemzetközi kölcsönök a didergő magyart. A beomló gazdasági rendszer alól kibukkant a meztelen nép, határon innen és túl. Úgy látszott, hogy a fiatal írók közül ki-ki bőséges munkához jut. Egy régebbi könyvemet lapozva látom, hogy akkor hittem is ebben a vállvetett munkában és baráti szereposztásban. Márai, Illyés és Veres Péter nevét együtt említem. Úgy látszott, hogy akik a nagyvilág útjáról térnek vissza, kiábrándult, korai bölcsességgel megpróbálják összeegyeztetni a magyarságot az örök, igazi Európával, amelyhez sohasem ért föl a genfi dzsungel-zsivaj. Azok pedig, akik már a Bethlen-korszakban a fürdőkölcsönökön, öntözési terveken, falumozgalmakon, Alföld-kultuszon és kisgazda-párton átfúrták magukat a szegény népig, beszámolnak erről a földalatti hazai utazásról. Alulról is fúrták magukat írók fölfelé: Erdei Ferenc, Kovács Imre, Veres Péter valahol az alagút közepén találkozott a szegedi fiatalokkal, Féja Gézával, Szabó Zoltánnal. Arról volt szó, hogy az 1920-as kéreg alól felszabadul a magyar demokrácia. 1918 a kommün tragikomédiájához, az 1920-as ellenforradalom a neo-barokk társadalomhoz vezetett. Úgy látszott, hogy most végre maga a magyar nép is megszólal, először az írók ajkán. Mert a világválság nagy pusztulások s nagy lehetőségek pillanata volt. Rend kellett a romokban, a magyar nép rendje. Tudjuk, hogy nem hiányoztak hozzá az írók. Jobb szó híján falukutatóknak keresztelték el őket. Magukat később márciusi frontnak, népi frontnak, népi íróknak is hívták. Ma leginkább ezt használják.