Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 7. szám · / · Cs. Szabó László: Mérleg

Cs. Szabó László: Mérleg
1.

Író az író legnagyobb farkasa. A keresztfán is azt nézi, nincs-e spongya a másik ajkán? Jobban fáj neki az a spongya, mint a legerősebb lándzsadöfés. Lenn folyik a kockajáték. De a koccanás nem hallszik a magasba; a megfeszített író a szomszéd kereszt felé hallgatózik.

A magyar író áll a magyar mult előtt. Megőszül a látványtól. Áll a magyar társadalom előtt. Megfagy a mostoha tekintetétől. De harmadszor is elő kell lépnie. A fegyvertársak vésztörvényszéke elé. Mint a reménytelen lázadók, akiket «beteg századok» csendőrgyűrűje kerít, keserű kedvükben egymást késelik. A haza mindig keményen bánt énekes fiaival. Csak egymással bántak még keményebben.

Engem keveset bántottak. Igaz, hogy nem vagyok kimagasló zászló, de láttam már magamnál kisebb zászlót is szitává lyukasztva. Talán megérezték bennem a nazarénust, aki sohase fognék fegyvert írótársaim ellen. De hagyjuk az okát. Megkíméltek, jól esett. Most azonban eljött az ideje, hogy fegyvertelenül leszálljak a harcba. Nem bántott senki, harag, bosszúvágy, gyanusítás, sértettség, csalódás, indulat nélkül szólok. Talán éppen ezért kell szólanom. A jóhiszeműek el fogják hinni. De más olvasó nem is érdekel igazán. S ha a rosszhiszeműek, rémlátók föláldoznak, talán az se történik hiába. A kaján istenek kiengesztelődnek, megjön a jó szél s a magyar hajók megindulhatnak Trója alá.

Messziről kezdem: az összeomlásnál. Ma már tudjuk, hogy a Nyugat irodalmi forradalma nem süllyedt el a világháborúban. Az országcsonkítás s a bibliai nyavalyák lelki és testi malomköve közt az első Nyugat-nemzedékről letört a szecessziós dísz; ki-ki megkövült pogány arccal, vagy bibliai komorsággal emelkedett fel a nemzethalál árnyékából. A tizes évek csak előkészítették s rostálgatták őket. A húszas évtized még egészen az övék; az együttes, nemzedéki fellépés után ez a magános kijelentések kora. Benjáminjuk: Tóth Árpád egyenesen a háború után röppent át rövid, fényes pályáján. Babits szétrepedt filológus álarca mögött megjelent a szikár próféta, a katolikus Jób. Juhász Gyula visszabujt a pogány magyarságba. Móricz Zsigmond elért hiányzó nagy regényünkhöz, a magyar Háború és Békéhez. Krúdy megtalálta legszebb gordonkahangjait. Kosztolányi átváltozott szellemi nagykövetünkké az ébredező Európában. Csak a vezér s a nesztor hiányzott már a sorból: Ady és Ambrus. Ambrus élt ugyan, de teljesen kiégett, munkáját már a háború előtt elvégezte s a húszas években csak egy keserű, megromlott hallású öregúr maradt köztünk. Adyt egy élettani sugallat többi kortársa elé hajtotta, sietve élt és sietve alkotott, halála pillanatában mindenkit beárnyékolt. De a mű mégis félbemaradt, az óriás közelgő lépte csak az utolsó kötetekben hallszott igazán; a Halottak Élén az én fülemnek korántsem költői végrendelet: abban hallom először a teljes kijelentést. Ady adós maradt a huszas éveknek, az első nemzedék igazi nagy évtizedének. Ha életben marad, az ő szerepe is megnőtt és megnemesedett volna megnőtt és megnemesedett barátai közt.

A harci kedv és a sok szitok által összesodort írók a férfikor delén szétváltak; a közös hitvallásból és együttes haditervből lassan kiért a külön-külön kihordott nagy mű, amelynek a közösen vívott fiatalkori forradalom csak előhírnöke volt. Legtöbbjükben már ásott a halál. Görög sors függött felettük, életük Aischylos sötét képzeletében fogamzott meg. Ady és Kaffka majdnem egyszerre pusztult el, Juhász Gyula, Karinthy, Kosztolányi, Osváth, Tóth Árpád már ki van jelölve a kínhalálra; Babits szinte szakadatlanul szenved. A halál egyre morajlik a kivájt testekben; ebben a szakadatlan barlangi morajban dolgoznak az első tanítványok szeme előtt. A legtöbb barátság kihült, a fegyvertársi kötelék leszáradt, de - Kosztolányi hírhedt Ady-cikkét kivéve - lovagiasan kímélik egymást. A század első évtizede volt a nemzedéki korszakuk, a huszas éveket már ki-ki a maga titáni nevével jegyzi.

Egyetlen lázadójuk és önkéntes számüzöttjük volt. Szabó Dezső. Magány helyett ellenzékbe vonult s Móricz kivételével megtagadta a Nyugat-nemzedéket. Úgy érezte, hogy a sors a magyar küldetést egyformán osztotta szét Ady és közte. Ady szóképző lángelméje távoli villámlásként villogott tovább Szabó Dezső parttalan prózakölteményeiben, Ady titkos magánérzései és politikai álmai fejlődtek tovább Szabó Dezső háborúiban. De ez a fejlődés természetesen már Szabó Dezső és nem Ady belső törvényeit követte. Ady és Babits gyönyörű vetélkedését s az Ady és Kosztolányi közt lappangó keserűséget kiélezte s a három költő arcképét e halálon-túli ellentét jegyében mintázta meg. Ugyanezt tette Ady politikai eszemvilágával. «Fajiság» és «nemzetiség», «mély magyar» és «híg magyar», «népi kultúra» és «polgári kultúra», «keleti magyarság» és «európai magyarság» új magyar ellentétei Szabó Dezsőre mutatnak vissza. Csírájuk Adyban is megvan, anélkül, hogy félbeszakadt későbbi fejlődésüket ismerhetnők. Ady szóképét: az énekes Vazult sejtelmi magjából egész világképpé növelte s a magyarság eszméjét kizárólag Koppány oldalára vezette át. Keleti nomád jellemünk s a görög-római műveltség mindig ingadozó s mindig megőrzött egyezményét fölbontva, az igazi magyarságot egy új paraszt mitoszban kereste, amely az összes többi népelemet lekicsinyelte, a parasztságot ellenben az egész Dunatájról magába fogadta. Ő volt az a látnoki Közelkelet, ahonnan később a fiatal próféták elindultak Athén és Róma ellen.

Pályáját már egy leszámolással kezdte. Föllázadt első szerelme, a vérszegény francia szimbolizmus ellen. Egészséges magyar ösztön dolgozott benne, de fitogtató erő-kultusza is ebből a lázadásból maradt vissza. A sorsdöntő megrázkódás a háború végén, az összeomláskor érte, front-mögötti városkákban, büntető állomásokon, az ájult Budapesten. Az elvetélt magyar demokrácia Szabó Dezső hősi stílromantikájában élt tovább, a gyászos valóságból az ő harsogó politikai költeményeibe menekült. Ezekben az években csakugyan a magyar irodalom Walt Whitmanje volt. Ady jóslata: a magyar forradalom Szabó Dezső műveiben egy képzeletbeli, új pogánykorként támadt föl, amelyben a parasztok elsöpörték a várost s a mitosz az értelmet. Önmagát is egy ázsiai khán romantikus képére formálta, nem szövetkezett senkivel, egyedül ült törvényt minden fölött, ami csak nemzeti volt s nem népi, csak városi-polgári s nem paraszti. A nagy lázadókban időről időre egy magas kultúra alá szorított ősi ösztönvilág szabadul föl. Az európai mult tele van ilyen vulkánnal; a keresztény alsó papság jó félezer évig ennek a lázadásnak a melegágya. Az egyházi doktor s a humanista mellett ott áll az eretnek, a magános hitvalló, a tűzzel-vassal tisztító szerzetes. Egy helyett ezer Savonarola-pör lehetett volna a multban. Szabó Dezsőben ez a lázadó szólal meg magyarul. Nem is az első. Szerémy György, Dávid Ferenc, Esze Tamás és ezer más járt előtte. Olasz vérének savonarolai öröksége protestáns indulattal keveredett; egy mélyen áramló magyar és európai hagyomány hajtotta a keleti, kismagyar, romantikusan pogánykodó eszmény felé, mint ahogy egy magasban áramló hagyománnyal érkezett el alkati ellentéte: Babits a keresztény feloldáshoz. Babits és Szabó Dezső lehetett volna a legjobb barát, akkor is örök ellentét örvénylene köztük. Ezt az ellentétet nem is a magyar multból, hanem egyenesen az emberiség multjától örökölték. Az örök Erasmus s az örök Luther nem fér meg egy hitvallásban.

Aki egy-öntésű típus, még lehet bonyolult egyéni szellem, Szabó Dezső is az. A francia-magyar szakos tanárban már ott szunnyad a délolasz szerzetes eretnek, a keresztény egységből kivonuló Luther, a szekta felé sodródó protestáns, a nietzschei romantikus új pogány. Magyar paraszt-mitosza német hatás nélkül is a német romantikából fakadó népi mitoszhoz hasonlít; húsz évvel a németek előtt megsejtette az asszimiláció és disszimiláció kérdését s az első szót ki is mondta, a második talán ajkán lebegett. Műveltségi alapja teljesen latin, stílusa, gondolkodása latin-ellenes. (Francia mestere: Victor Hugo se túlságosan latin jellem.) Ezek a belső feszültségek a magyar csalódás idején Szabó Dezső személyét hamarosan a műve fölé emelték; az íróból jelkép lett, egy nép lelki válságának átmeneti föloldása, az Európában és demokratikus forradalmában egyaránt keservesen csalódó magyarság bosszúállója az irodalomban; egy képzeletbeli Keletre vonulás Csaba királyfija, egy képzeletbeli veszprémi csata győztes Koppánya, egy képzeletbeli kelyhes mozgalom győztes Husz Jánosa, egy képzeletbeli parasztlázadás diadalmas Dózsája s egy képzeletbeli népfölkelés veretlen Esze Tamása. Szabó Dezső jókedvűen vállalta ezeket a szerepeket. Volt hozzá harci kedve, szóbősége, önbizalma.

A huszas évek derekán mégis visszavonult. A harc elült körülötte, a fiatalok látszólag elhagyták. A harmincas évek fordulóján egész magánosnak látszott. József Attila, Németh László, Szabó Lőrinc még Babitshoz tartozott, Márai Karinthytól, Kosztolányitól és Krúdytól tanult, Kodolányi Móricz Zsigmondtól, Illyés Babitstól és Füst Milántól. Az új nemzedék egymást nem ismerve is elég zárt csoport; egymáshoz köti őket a tanítványi tisztelet. A szerepüket még keresik s tudjuk: a szerep a legnagyobb vízválasztó. E nagy vízválasztó előtt mestereikben több-kevesebb előszeretettel és részrehajlással egyetértenek.