Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 5. szám · / · Illyés Gyula: Bevezető egy kiáltványhoz
Már egész gyerekfővel is sokszor elvoltam hazulról, mert az elemit is másút jártam; lassanként elég könnyen nekiindultam egyedül is. Nem voltunk nagyon csókos természetűek, összeölelkezni csak anyámmal ölelőztem össze. Azután - jól emlékszem - apám elé léptem, fölnéztem rá s már akkor is, midőn még csak a derekáig értem, kezet nyujtottam neki. Ujjaim elvesztek tenyerében, de ő mégis úgy fogott kezet velem, mint férfi a férfival. Férfinak éreztem magam. Csak a kezdet kezdetén mondta néha, mosolyogva már a kiskapuban: «Aztán ne halljak ám semmit rólad.» Később ezt is elhagyta, mert valóban nem hallott semmit. Az állomásra legfeljebb testvéreim kísértek ki. Azoktól tréfálva búcsúzkodtunk, azzal, hogy ki tudja a másikat legutoljára is hátbavágni. Csak egy ünnepélyesebb búcsúzkodásra emlékszem.
Arra, amikor hosszas számítgatás és latolgatás után mégis úgy dőlt el, hogy magasabb iskolába adnak és végül valóban útnak is indultam. Csak a legközelebbi városkába kellett utaznom.
Miért lett mégis ebből a búcsúzkodásból valóságos úrnapi körmenet? Az egész család kikísért az állomásra. Megérezték, hogy az elszakadás most nemcsak arra a néhány kilométerre szól? Délután volt, arra is emlékszem, hogy sütött az őszi nap, de délelőtt még eshetett, mert a kerítések tövén kitaposott csapáson csak egyesével haladtunk. Néhány szomszédasszony is hozzánk csatlakozott, a templomköznél meg keresztapáim egész küldöttsége álldogált és zárkózott fel mögénk. Nemigen szerettük ügyeinket az utcára vinni, egy kicsit resteltük is magunkat, elhallgattunk, a férfiak lehajtották fejüket. Az utcánkban még elég zajosan lépegető csapat a posta után már olyan volt, mint egy temetési menet, én legalább úgy éreztem s már-már a csöndítést vártam. Ablakok nyíltak, az udvaron itató gazda felénk fordult markában a félig felhúzott ostorfával. A hosszú pillantások alatt valóságos koporsónak éreztem magam, szégyeltem, hogy két lábon járok könnyező anyám mellett, a menet elején. Kiálltam hát mellőle a sárba, bevártam a sor legvégét, nagyapát, akit nem lehetett eltéríteni attól, hogy ne ő tolja a ládámat a tragacson. Nem volt nehéz, de nagyapa rögtön pihent vele, ha a kapukban megszólították. Fejével felém bökött.
[+]