Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 5. szám · / · Rónay György: Forradalom vagy klasszicizmus

Rónay György: Forradalom vagy klasszicizmus
(Jegyzetek a regényről)
1.

A regénnyel valami baj van - mondják a kritikusok; csüggedten, egyre csüggedtebben vándorolnak a könyvek között, már-már olyan kilátástalanul, akár egy sivatagban. Bizalmatlanul és kíváncsian állnak meg egy-egy új mű előtt: hátha ez az... És ez sem az és az sem az; évek óta nincs semmi új, semmi nagy - mondják; az írók valahogyan úgy írnak, ahogyan egy unott könyvelő ró számsort számsor alá; semmi hév, semmi láz, semmi merészség! Az idő volna kedvezőtlen? Az elődök szörnyeteg árnyéka nyomasztó? Forr a világ s a költő elnémul a fegyverek zajában? Mintha a harmincas évek végefelé már repedezett volna e síma némaság burka; aztán jöttek a «szeptemberi válságok» s e nagy műve küszöbéhez érkezett nemzedéket elnyelte a kor, fölszippantotta a válságirodalom. Gondoljunk Paul Nizan példájára: Malraux óta nem vetett föl nála erősebb, keményebb, nagyvonalúbb író-tehetséget a francia szellem, - gondoljunk a La conspiration sűrű levegőjére, tárgyilagos nagyságára, s mi volt a következő állomás? A Chronique de Septembre: válságirodalom. S e példa jelképes: valami készülődött, amit lehetett így is, úgy is értelmezni, magyarázni: álomnak épp oly joggal, mint realizmusnak, aztán ez a «valami» valahogyan elakadt, visszahúzódott... és utána megszólaltak a nyugati fronton az ágyúk. S ha azt mondjuk: «modern regény» - ma is csak Giraudoux-ra, Giono-ra, Virginia Woolf-ra gondolunk, s a többiekre, a regény «forradalmának» tegnapi hőseire. Azóta? - a kritikus fanyaron vállat von: semmi, semmi, semmi...

S az olvasó? Valahol a hatszázadik lap táján kibukkan egy pillanatra valamelyik divatos «nagy» regény, valamelyik lompos folyású bestseller lusta özönvizéből, gúnyosan mosolyog a kritikus okvetetlenkedésén, azután újra elmerül a langyos, híg folyóban és úszik tovább az árral. Ő rendszeresen megkapja a maga szellemi fürdőjét; nem érti, hol itt a baj. Pedig az olvasó általában jóhiszemű. Pénzt ád a könyvért, három-négy ebéd árát adja érte és a pénzért életet akar; elég határozott fogalmai vannak róla, mit tart ő életnek a regényben: azt, ami egy amerikai bestseller és egy jó vagy közepes «irodalmi» film között van. «Látta már a filmet? Olvassa el a regényt! - Olvasta a regényt? Nézze meg a filmet!» - ez nem csak elmés reklámszöveg: ez már féligmeddig esztétika. Tegyünk csak próbát: milyen nagy neveket ismer a szorgalmas átlagolvasó az utóbbi évekből? Cronin, Bromfield, Rachel Field, a Manderley-ház asszonya... Időközben megjelent magyarul többek között Virginia Woolf, Jules Romains, Alain-Fournier, meg Emilie Brontë, akit - alighanem azért, mert regényét filmre vitték - a harcos és tősgyökeres kritikus sietett megtenni holmi gyanús és híg amerikai bestseller-írónak.

Cronin, Bromfield és a többiek: már több mint divat, - már tünet, jelenség. Ne vitatkozzunk itt e szerzők s műveik értékén: vizsgáljuk a jelenséget. Ismételjük: az az olvasó, aki az autóbuszon nyakig temetkezik mondjuk az Egy asszony három életé-be, föltétlenül jóhiszemű. Irodalmat akar, nem rózsaszínű ponyvaromantikát és nem filléres detektiv-izgalmat. A céh viszont borzong s éles szimatával már szinte külső kellékeiből is fölismeri azt a bizonyos nem-egészen-irodalmat, a bestsellert, a terjedelmes és lompos amerikait, a másfajta igényt, a monumentális dilettantizmust. Mást kíván az olvasó és másra esküszik a céh, az írók szűkkörű és nemes köztársasága.

Az olvasó, - mint mondtuk, - életet akar, mély élményt, szenvedést és hősiességet, győzelmet és tragédiát, valamit, amihez közvetlenebb köze van, ami talán vele is megtörténhetnék; valamit, ami beleszól az életbe, leleplez és példát mutat, megráz és fölemel; - valamit, ami mégsem vele történik, hanem a «hősökkel», fönt, az irodalom, a regény ideálvilágában. Mesét is követel, de nem a mese izgalmáért: ugyan hol talál izgalmat az ügyefogyottan leírt százoldalas törvényszéki tárgyalások kopár és esetlen dialógusaiban? Az élet, a sors lassú hömpölygésű izgalmát keresi, a szörnyeteg unalom lenyügöző izgalmát, az unalomét, amelyet magában, amint olvas, máris lefordít a film nyelvére. Filmnek látja a regényt s a hősök Charles Boyer és Tyrone Power mozdulataival mozognak előtte.

A maga módján azonban a céhbeli is életet ábrázol. S a különbség talán errefelé van: hogy az író más életet ragad meg s hogy a modern regényíró másképpen áll szemben anyagával, az élettel, mint elődei és mint a kortárs olvasó.

Hogyan?