Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 4. szám · / · Figyelő · / · Rejtelmes irodalom · / · Farkas Zoltán: Képzőművészeti szemle

Farkas Zoltán: Képzőművészeti szemle
«Új magyar művészet»

Régóta hiányát érezzük egy olyan műnek, mely újabbkori képzőművészetünket írásban és képben részletesen ismertetné. Különösen közönségünk szempontjából volna ez fontos, mert meglehetősen tanácstalanul áll e témával szemben. Genthon István 1935-ben megjelent könyve csupán az új magyar festészet történetével foglalkozik és csak kevés képet közöl. Péter Andrásnak 1930-ból való magyar művészettörténete felöleli ugyan a szobrászatot is, de csak rövidre szabott összefoglalást nyujt és képanyaga még Genthonénál is szegényebb.

Nem csekély érdeklődéssel fogadtuk tehát vitéz Nagy Zoltán nemrégiben megjelent Új magyar művészet című könyvét, melyet az Athenaeum adott ki gazdag képanyaggal. A mű a festészettel és a szobrászattal foglalkozik, tárgyi köre tehát nagyobb, mint Genthon munkájáé, de kisebb, mint Péter művéé.

Nem tagadjuk, hogy a könyv láttára első benyomásunk némi meghökkenés volt, mert borítéklapján a Majális színvázlatának önkényesen megnyirbált színes másolatát viseli: fekvő képet állóvá alakította, - s így hamis képet ad erről a remek tanulmányról. Mindenesetre kár volt a művet ily kegyeletsértéssel kezdeni.

Meghökkenésünk olvasás közben, sajnos, úgyszólván lapról lapra fokozódott: a mű rendszere, módszere, megállapításainak jókora része, megírása, képanyagának kiválogatása és közlésének módja mind hozzájárultak ahhoz, hogy csalódást ébresszenek.

Vitéz Nagy Zoltán rendszere a rendszertelenség. Azt, hogy gondosan mérlegelt terv nélkül dolgozott, elsősorban is könyve beosztásának bántó aránytalanságai árulják el. Rövid és zavaros bevezetés után az új magyar művészet részletes ismertetését Izsó Miklóssal és Madarász Viktorral kezdi el. S ha már itt kezdte, nem lett volna szabad Zichy Mihályt és Lotz Károlyt mellőznie. Munkácsynak nyolc oldalt juttat, ezzel szemben Paál Lászlónak csak 34 sort, Mészölynek csak 17-et Mednyánszkynak csak 33-at, ami mindenképen édeskevés; különösen, ha Aba-Novák Vilmosnak száznál több sort, vitéz Litkey Györgynek (!) pedig több mint kilencvenet ajándékozott. Nagy Imrének hosszabb méltatás jut, mint Rippl-Rónainak, de még mostohábban bánik a gödöllőiekkel, akiket sommásan 16 sorban intéz el. A felsorolt kiáltó aránytalanság olyan művészek esetében fordul elő, akiket a szerző nagyrabecsül, tehát rendszertelenségből származik. Elfogultságának terhére kell azonban írnunk azt, hogy Kernstokot, Czóbelt, Márffyt, Berényt, Uitzot, Kmettyt néhány rövid szóval utasítja ki a magyar festészet fejlődéstörténetéből és teljesen elhallgatja Fényes Adolfot, Perlmutter Izsákot, Magyar-Mannheimer Gusztávot. A zsidó származásuak közül csak Iványi-Grünwald Bélának kegyelmezett meg. Kijelenti, hogy nagyot, mélyen emberit és ezért maradandót tudott alkotni. Még pedig zsidó létére! E végzetes bűn megállapítása után szerzőnk elfanyalodik és már csak «tehetségesebb» festőnek nevezi Iványit, ami aligha áll összhangban a bevezető dícsérettel. Iványi nyilván sok kellemetlen gondot okozott szerzőnknek, aki műve hatvanötödik oldalán azt ígéri, hogy vele - bizonyos összefüggések következtében - Vaszary után foglalkozik majd, később azonban megfeledkezik erről és Vaszary ismertetése előtt írt róla 22 felületes sort. Jóval következetesebb lett volna, ha gondolkozása szellemének megfelelően őt is teljesen kihagyja a tárgyalásból. Ugyanezen okból nincs sok értelme annak sem, hogy Beck Ö. Fülöpnek három, semmitmondó sort szentelt.

De még ezeknél az aránytalanságoknál és igazságtalanságoknál is megdöbbentőbb művének összefüggéstelensége és erőszakos szétdaraboltsága. Például egy nem létező alföldi iskolát konstruál és abban egy kalap alatt tárgyalja Tornyay Jánost, Rudnay Gyulát, Szüle Pétert, Koszta Józsefet és Nagy Istvánt. Iványi-Grünwald és Csontváry mint forradalmárok szerepelnek együtt. Általában az a benyomásunk, hogy a szerző egymással össze nem függő, külön írt cikkeket sorozott egymás mellé, aránytalanul kevert és széthulló konglomerátummá.

Ebben persze nemcsak rendszertelenségének, hanem módszerének is jókora része van. Műve bevezetésében eleve hangsúlyozza, hogy az egyes művészi alkotásokat mindentől, időtől, koroktól és stílusoktól függetlenül vizsgálja, bírálja és méltatja. Ez a módszer az összefüggések elhanyagolására vezet, bár a szerző azt ígéri, hogy művészetünk és nemzeti életünk alakulásához, valamint faji létünk lényegéhez való kapcsolatait fel fogja tárni. Ezt az iparkodását azonban nem sok siker koronázza.

Gondolkodása meglehetősen fegyelmezetlen. Könnyen túlzásokra ragadtatja magát, szereti a bombasztokat. Ki írná alá azt a mondást, hogy 1526-ban a magyarság kezéből kiesett a szellem fegyvere? Hogy a magyar Géniusz a végvárak dicsőséges életében nyomtalanul elveszett? Különösen, ha egy sorral odébb azt olvashatja róla, hogy kárpótlásul a legszebb, legmagasabbrendű európai nemzettudatot fejlesztette ki. Vagy ugyan ki volna hajlandó arra, hogy a derék Bogdány Jakabban a magyar sors dantei erővel mintázott szimbólumát ismerje fel? Aligha állíthatjuk a szerzővel együtt azt, hogy Izsó Miklós olyan mesterien uralkodott a márványon, mint a legjobb görögök, Michelangelo, vagy Bernini. De viszont azt nem mondanók, hogy stílusa nem mond semmi újat, mert nálunk igenis újat mondott. Székely Bertalan műveiről a szerző azt állítja, hogy azok nagy része nem került nyilvánosságra, ami nem igaz; Hollósy művei sem várják széjjelszórva felfedezésüket, mert Petrovics Elek «felfedezte» őket. Azt sem mondanók, hogy Ferenczy Károly nálunk nem teremtett új formákat, színeit sem neveznők halkszavúaknak. Pásztor Jánost sem mondanók kortársai legjobb és legegyénibb tehetségének.

Ez a legutolsó mondat különben élénk tanubizonysága annak, hogy vitéz Nagy nem olvassa el gondosan, amit leír, különben nem maradt volna annyi nyelvtani hiba, pongyolaság, képzavar, vagy egyéb fogyatékosság írásában. Bizonyításképen néhányat idéznem kell: «Gondoljuk meg, hogy a görög szobrászat végső eredményeit több évszázados fejlődés folyamatosságában érte el, s hogy Michelangelo ezeket az eredményeket nemcsak közvetlenül ismerte, hanem mesterei között Jacopo della Quercia és Donatello zsenialítását is csodálhatjuk, Michelangelo isteni geniusa mellett.» Borsos Józsefről azt írja szerző, hogy «saját fényképezőgépének áldozata lett». Ferenczyről azt olvashatjuk, hogy a nagybányai színjáték vezérszólamát ő pengette ecsetjével bársonyos meleghangú gordonkáján, ami éppen ötszörös képzavar! - Koszta művészetét magános fához hasonlítja, de egy pillanat mulva már melegágynak nevezi. Az egymásra következő mondatok egyeztetése legkisebb gondja szerzőnknek. Például: «Rudnay Gyula emberi egyénisége sokban hasonlatos Csók Istvánéhoz. Emberi lényében, magatartásában, a külvilághoz való igazodásában, a behatások fogadásában mindig az ő romantikus lelke irányítja.» Tehát Csók lelke, gondolja az olvasó. Téved, mert a szerző Rudnay lelkét akarta emlegetni. «Aba-Novák ma már eltávolodott a külváros világától. Táblaképet alig fest egyáltalán...» itt csak egy pedig maradt ki, mert a szerző nem azt akarta mondani, hogy a külváros világa és a táblakép összefüggenek egymással. Ezt az idézgetést oldalakon át folytathatnók. A szerző gondatlanságának jellemzésére fel kell azonban még azt is említenünk, hogy meglehetősen hadilábon áll az idegen szavak írásmódjával. Provence helyett Province-t, Endenich helyett Endenach-ot, plein-air helyett plain-air-t ír több ízben is, úgyhogy inkább tévedésre, mint sajtóhibára kell gyanakodnunk.

Gondatlansága nemcsak írásmódjában nyilvánul meg, hanem emlékezésében is. Könnyen megfeledkezik arról, amit egyszer már kijelentett. A 35. oldalon Mészöly Gézáról azt írja, hogy Munkácsy nyomdokain járta művészete fejlődésútját, egy oldallal arrébb azonban már azt olvashatjuk Mészölyről, hogy Munkácsy és Paál László nem voltak hatással művészetére.

De mindezt hajlandók volnánk talán megbocsátani, ha bár fogyatékos formában találó ítéleteket találnánk. De, sajnos, legtöbbnyire a tartalom sem jobb formájánál: Szinyei lokális színeit mélabú fátyola foglalja össze, Nagy István művészete elbeszélő művészet, Edvi-Illés Aladár művészete nagyvonalú, Juszkó és Krusnyák művészetében kedvesen elevenedik meg Munkácsy festőiségének hatása, Csánky Dénes festészetében a nagybányai, alföldi és szolnoki hagyományok poétikus szintézise élvezhető, Rippl-Rónai a háború után impresszionista lett, a pasztel legnagyobb mestere Nagy István volt, a magyar kolorismus melegágya a Dunántúl, Pátzay Pál kisplasztikus, Ferenczy Istvánnak nem volt ideje, hogy tehetségét kifejlessze, Barabás Miklós korának egyik legjelentékenyebb festője, Izsó táncoló parasztfigurái új horizontot nyitnak az új európai szobrászat számára, ez a horizont azonban még akkor is múló szivárvány lett volna Izsó számára, ha tisztában van szobrocskái jelentőségével!

Még nagyobb tévedésekbe esik szerző, ha a mai művészettel kerül szembe, itt derül csak ki igazában, hogy nincsen kvalitásérzéke. De minek bántsuk felsorolással azokat a jelentéktelen művészeket, akiket pazar dicséretekkel halmoz el?

Könyve használhatóságát nem iparkodott név- és tárgymutatóval elősegíteni, ami pedig ilyen műnél elengedhetetlen és fáradságossá tette a képek szerzőjének és címének megállapítását is. Teljesen hibásnak tartjuk a képek közlésének arányát is. Ha már óriási méretű festmények akkora reprodukciókban szerepelnek, mint a kicsinyek, a képméretet tájékozódás végett feltétlenül közölni kell. És vajjon helyes eljárás-e a Majális-t, vagy egyéb nagyjelentőségű művet fél oldalon reprodukálni, jelentéktelen festményeket viszont egész oldalon? E hibákat az, hogy a kiadó régebbi képanyagát takarékosságból fel akarta használni, csak részben menti.

Nem hisszük, hogy vitéz Nagy Zoltán műve közönségünk okulására szolgálhatna. Visszaesést jelent mai képzőművészeti irodalmunkban, melyet ő meglehetősen lekicsinyel. Nagy visszaesést, mely annál sajnálatosabb, mert alkalmasint hosszú idő fog eltelni, míg valamelyik kiadónk ismét ekkora kockázatot vállal magára.