Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 4. szám · / · Figyelő · / · Rejtelmes irodalom
Egy ember rettenetes sérelmet szenved s rettenetes bosszút forral. Sokáig, tudatosan hűti bosszúját, beleférkőzik a sérelem elkövetőjének bizalmába, tanácsadója lesz, ráveszi a legnagyobb esztelenségekre, lépésről lépésre szorítja a romlás felé, míg végül az arra alkalmas pillanatban megöli. Ez az ember a romantika alantasabb változatának közhelyei közül való, nem a Victor Hugo, hanem Eugčne Sue romantikájának kedvelt gyermeke. Ennek tetszett a fagyasztott bosszú, a galád intrika, a geniális színlelés, a gyűlölettől minden emberségből kivetkőzött emberi démon.
Geniális tévedés - talán ebben lehet legjobban összefoglalni a tragédia értékét. A túlzás minden eleme megvan motívumaiban. Valentinianus Caesar emberbőrbe bújt fenevad, független minden gátlástól, a hatalom korlátlanságában elvesztette minden mértékét, nincs egy pillanata, amelyben embernek látnók, ami aljasság a világon lehet, azt mind elköveti. A korlátlan hatalom nem önmaga fölé emeli az embert, hanem lealjasítja mélyen önmaga alá - ebben a gondolatban a múlt század közepének abszolutizmus-ellenes közhangulata rejtőzik el, anélkül, hogy az író tudatosan akarta volna. A Caesar antagonistája, Petronius Maximus az együgyű gonosszal szemben a geniális gonosz, egy már nem is emberi szenvedély megszállottja; azért veszi szívébe az ádáz gyűlöletet és bosszút, mert a Caesar galádul tőrbecsalta szerelmes, tiszta feleségét és aztán maga vezeti az asszonyt a császári nyoszolyába, amire nincs is igazi ok, mert hiszen bosszúját anélkül is megállhatta volna. Az udvarias emberek csupa szemenszedett gonosztevők az egy Aëtius kivételével, aki viszont minden egyéni arcvonás nélküli alak, a nyers, becsületes katona-ember konvencionális típusa. Júlia, a romantikus irodalom ismert közhelye, a férfi-aljasságtól összetört virágszál, ikertestvére Melindának és a hasonló nőalakok hosszú sorának. Egyik alakról sem lehet elmondani, hogy eredeti, teremtő költői képzelet műve, valamennyi úgy adódik egy készstílus sablónjaiból.
Akármerről nézzük a Kegyencet, hibát látunk hibára halmozva. Mégsem közönséges rémdráma és semmikép sem lehet azt mondani róla, hogy középszerű. Van benne valami, ami megragadja az embert. Nem csupán a dialógus nyers, sokszor vad ereje. Ennél több: az átlagon felüli ember szelleme érzik rajta. Ez nem egyes elemeiben, cselekvényében, alakjaiban, motívumaiban rejlik, hanem a mű egészében, elemezhetetlenül és mindig érezhetően. Valami különös lendület ez, az egészet átható erő, az író rendkívüli szelleme, amelyet nem tudott megszólaltatni a részletekben, de benne van a mű egészében. A darab óriási tévedés, de geniális tévedés. Ekkorát, így tévedni a középszerűség nem is tud. Ezt érezték, akik valaha írtak róla, ezért állították drámairodalmunk értéksorában közvetlenül a Bánk bán mögé.
Érthető, ha a Nemzeti Színház szinte évtizedenkint megpróbálja Teleki tragédiáját elfogadtatni a közönséggel, mindig kevés sikerrel, de sohasem indokolatlanul. Most a mű első előadásának századik évfordulója adott szívesen látott ürügyet. A régi magyar színdarabok tapasztalt átdolgozója,
Az új előadásnak azért is örülünk, mert alkalmat adott
*
A
Öregedő színészt játszik, aki lecsúszott a színpadról, elmerült az italban, nyomorba kerülten, züllött környezethez hasonultan él, egyetlen öröme és egyetlen megmaradt szép érzése a kedves kis sánta lánya iránti szeretet. A darab elején így látjuk: Lear király kopott hermelinpalástjában jön be, részegen komédiázik, fraternizál a nyomorúságos szállás silány lakóival, de amint bejön a lánya, megjuhászodik. Somlay itt nagyon nehéz feladatot old meg: a züllött, részeg emberben megmutatja, hogy mégis csak művész, nemes anyag romlott meg benne. A Lear palástja megpendíti a következő motívumot, amely a darab magva lesz. Jön egy asszony, akihez a színészt valamikor gyöngéd szálak fűzték s aki el tudja intézni, hogy egy vállalkozó szerződtesse. A színész - Maddoc a neve - kikászálódik a züllésből, rendes életet kezd élni és szerződtetik Lear szerepére. Somlay játéka itt ér tetőpontra: tanulja szerepét, belemelegszik és eljátssza a Lear nagy monológját, teljesen azonosul Lear szerepével. Ezt a művész rendkívüli erővel csinálja, a költő szelleme ragadja magával, ki a közönséges környezetből, magasan föléje. A játéknak szárnya nő, nagy magasságokba száll fel. A Lear-motívum azonban belejátszik Maddoc életébe, maga is Learnek érzi magát, mikor megtudja, hogy leánya beleszeret egy fiatal muzsikusba és el akar menni vele Amerikába. Ahogy ezt a csapást fogadja, pátosz nélkül, jóformán szavak nélkül, megjátszva mégis a szörnyű csalódást, az apai önzést, amelyről most látni világosan, hogy forrása több az apai szeretetnél, az mintapéldája lehetne az egyszerű eszközökkel, szinte csak mozdulattal és arcjátékkal kifejezett lélekábrázolásnak. Maddoc összetörik, nem megy el a Lear-előadásra, részegen hazajön mindenki rémületére s megértve a lánya szerelmét, félre akar állni, öngyilkosságot kísérel meg, amelyet a muzsikus megakadályoz. Somlay játékában ez a Maddoc visszaesik abba az állapotba, ahogy a darab elején láttuk, de az benne a művészet, hogy teljesen éreztetni tudja a különbséget korábbi és mostani állapota között: ha az elején tragikomikus volt, most tisztára tragikus. Számtalan apró mozzanatból van egységbe fogva a játék, a skála a részeg dadogásból a művészi extázisig emelkedik és a sötét kétségbeesésig esik le és nincs benne egyetlen hamis hang, mindig igaznak kell érezni. Olyan színész van előttünk, aki most már föltétlen uralmában tartja művészete összes eszközeit, hiánytalanul bírja a legszélesebb skálát. Milyen kár, hogy ennek megmutatására olyan ritkán adódik Somlaynak alkalom.
A többi szereplők is, különösen
*
Borberg Svend, jeles dán író fantasztikus játéka, a
Az ilyen szimbolizáló színdarabokban úgylátszik elkerülhetetlen bizonyos homály. A dán író sem kerülte el s talán nem is akarta teljesen elkerülni. Bizonyára nem akarta feláldozni a szimbólumok világossága kedvéért műve színpadszerűségét. Szellemesen forgatja az ötletekre alapított motívumokat s a belőlük fölépülő, szeszélyesen megfogalmazott figurákat, keveri a hangot, kihasználja a bohókás alakok és komoly értelmük, mesterkélt lényük és mégis emberi indítékaik ellentétét. Azt halljuk, kiváló kritikusa a dán színháznak, elismerjük, az életnek is jó kritikusa.
Hogy ért a színpadhoz, azt mutatja az is, hogy bőven gondoskodik a színészekről és hálás feladatokat ad a rendezőnek is. A groteszk cirkuszi alakok megannyi színészi ötletet jelentenek.