Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 4. szám · / · Figyelő · / · Rejtelmes irodalom

Schöpflin Aladár: Színházi bemutatók

Egy ember rettenetes sérelmet szenved s rettenetes bosszút forral. Sokáig, tudatosan hűti bosszúját, beleférkőzik a sérelem elkövetőjének bizalmába, tanácsadója lesz, ráveszi a legnagyobb esztelenségekre, lépésről lépésre szorítja a romlás felé, míg végül az arra alkalmas pillanatban megöli. Ez az ember a romantika alantasabb változatának közhelyei közül való, nem a Victor Hugo, hanem Eugčne Sue romantikájának kedvelt gyermeke. Ennek tetszett a fagyasztott bosszú, a galád intrika, a geniális színlelés, a gyűlölettől minden emberségből kivetkőzött emberi démon. Gróf Teleki László ennek a romantikának esett áldozatául, a kor ízlése, amelyben élt, vezette félre. De továbbfeszítette íját még koránál is, - messzire eltúlozta a romantika túlzását is. Ezt érezte első érdemleges bírálója, a romantikus Vörösmarty is, akiben minden romantikus szellem mellett élt a mérték tudata is. Teleki elvétette ezt a mértéket és ezen bukott meg darabja a közönség előtt is, a kritika előtt is. Nincs még egy mű irodalmunkban, amely az egymás nyomába lépő nemzedékek kritikájában olyan tökéletesen egyértelmű ítéletet kapott, mint a Kegyenc. Más-más szavakkal ugyanaz volt róla a vélemény, valahányszor felújították, a különböző nemzedékek legkiválóbb kritikusai - az egy Salamon Ferenc kivételével - mind lényegileg ugyanazt mondották róla.

Geniális tévedés - talán ebben lehet legjobban összefoglalni a tragédia értékét. A túlzás minden eleme megvan motívumaiban. Valentinianus Caesar emberbőrbe bújt fenevad, független minden gátlástól, a hatalom korlátlanságában elvesztette minden mértékét, nincs egy pillanata, amelyben embernek látnók, ami aljasság a világon lehet, azt mind elköveti. A korlátlan hatalom nem önmaga fölé emeli az embert, hanem lealjasítja mélyen önmaga alá - ebben a gondolatban a múlt század közepének abszolutizmus-ellenes közhangulata rejtőzik el, anélkül, hogy az író tudatosan akarta volna. A Caesar antagonistája, Petronius Maximus az együgyű gonosszal szemben a geniális gonosz, egy már nem is emberi szenvedély megszállottja; azért veszi szívébe az ádáz gyűlöletet és bosszút, mert a Caesar galádul tőrbecsalta szerelmes, tiszta feleségét és aztán maga vezeti az asszonyt a császári nyoszolyába, amire nincs is igazi ok, mert hiszen bosszúját anélkül is megállhatta volna. Az udvarias emberek csupa szemenszedett gonosztevők az egy Aëtius kivételével, aki viszont minden egyéni arcvonás nélküli alak, a nyers, becsületes katona-ember konvencionális típusa. Júlia, a romantikus irodalom ismert közhelye, a férfi-aljasságtól összetört virágszál, ikertestvére Melindának és a hasonló nőalakok hosszú sorának. Egyik alakról sem lehet elmondani, hogy eredeti, teremtő költői képzelet műve, valamennyi úgy adódik egy készstílus sablónjaiból.

Akármerről nézzük a Kegyencet, hibát látunk hibára halmozva. Mégsem közönséges rémdráma és semmikép sem lehet azt mondani róla, hogy középszerű. Van benne valami, ami megragadja az embert. Nem csupán a dialógus nyers, sokszor vad ereje. Ennél több: az átlagon felüli ember szelleme érzik rajta. Ez nem egyes elemeiben, cselekvényében, alakjaiban, motívumaiban rejlik, hanem a mű egészében, elemezhetetlenül és mindig érezhetően. Valami különös lendület ez, az egészet átható erő, az író rendkívüli szelleme, amelyet nem tudott megszólaltatni a részletekben, de benne van a mű egészében. A darab óriási tévedés, de geniális tévedés. Ekkorát, így tévedni a középszerűség nem is tud. Ezt érezték, akik valaha írtak róla, ezért állították drámairodalmunk értéksorában közvetlenül a Bánk bán mögé.

Érthető, ha a Nemzeti Színház szinte évtizedenkint megpróbálja Teleki tragédiáját elfogadtatni a közönséggel, mindig kevés sikerrel, de sohasem indokolatlanul. Most a mű első előadásának századik évfordulója adott szívesen látott ürügyet. A régi magyar színdarabok tapasztalt átdolgozója, Galamb Sándor megpróbálta színpadra alkalmasabbá tenni. Kihagyott belőle egyes olyan dolgokat, amelyek sérthetik a közönség ízlését, elsősorban azt a szörnyű jelenetet, mikor Petronius maga vezeti a császár elé a feleségét. Ez ugyan hézagot csinál a cselekvényben s megzavarja kissé a közönséget a következő jelenetben, de okvetlenül szükséges volt, sőt úgy hisszük, jó lett volna törölni az egész motívumot. Petronius bosszújának megokolására elég lett volna a gyűrűvel elkövetett csalás is. A szerkezetet itt-ott megtámasztotta és a dialógus darabosságait enyhítette, el kell ismerni, tapintattal és diszkrécióval, az erő sérelme nélkül. Életképessé természetesen ez az átdolgozás sem tudta tenni.

Az új előadásnak azért is örülünk, mert alkalmat adott Timár Józsefnek, akinek ebben az évadban alig volt méltó szerepe, tehetsége teljes kifejtésére. Kitűnő játékot ad, Petronius túlzott alakját annyira elfogadhatóvá tudja tenni, amennyire csak lehet. A legmélyebb érzésében sértett ember szenvedélyét játssza meg, a jogos bosszúvágyat. Ezt a jogosságot érezteti még túlzásaiban is. Az ő Petroniusa nem eredendőleg gonosz ember, a sérelme teszi azzá. A szerep iróniáját folyton érezteti s azt a kétszínű játékot, melyet Petronius játszik, úgy ábrázolja, hogy mindig érezzük benne az iróniát és el tudjuk fogadni, hogy a többi szereplők, elsősorban Valentinianus nem veszi észre. Ha a darabnak volt hatása a közönségnek legalább egy részére, az elsősorban Timár játékának érdeme. Másodsorban az egész előadásé, amely a szokottnál egyenletesebb, egyik szereplő sem követ el zavaró hibát Abonyi Géza diszkréten elkerüli a túlzás nagyon is kínálkozó alkalmait s a Caesar alakjának züllöttségében is emberi reliefet igyekszik adni. Mátray Erzsi Eudoxiájában van valami méltóság, még a csábítás pillanatában is. A többi szereplők között Kürthy György Fulgentiusának fínom rajza tűnik fel.

*

A Hattyúdal, a Vígszínház újdonsága szabályszerű szerep-dráma, egyetlen nagy, sokszínű szerep, amely mellett a többi teljesen mellékes, csak arra való, hogy valami cselekvény-félét lehessen bonyolítani. Színész-dráma, színész - az angol Emlyn Williams - írta és színészt játszik benne a főszereplő. Somlay Artur kapott benne olyan feladatot, amelyben végre, annyi semmitmondó szerep után, kedvére bonthatta ki színészi lényének gazdagságát.

Öregedő színészt játszik, aki lecsúszott a színpadról, elmerült az italban, nyomorba kerülten, züllött környezethez hasonultan él, egyetlen öröme és egyetlen megmaradt szép érzése a kedves kis sánta lánya iránti szeretet. A darab elején így látjuk: Lear király kopott hermelinpalástjában jön be, részegen komédiázik, fraternizál a nyomorúságos szállás silány lakóival, de amint bejön a lánya, megjuhászodik. Somlay itt nagyon nehéz feladatot old meg: a züllött, részeg emberben megmutatja, hogy mégis csak művész, nemes anyag romlott meg benne. A Lear palástja megpendíti a következő motívumot, amely a darab magva lesz. Jön egy asszony, akihez a színészt valamikor gyöngéd szálak fűzték s aki el tudja intézni, hogy egy vállalkozó szerződtesse. A színész - Maddoc a neve - kikászálódik a züllésből, rendes életet kezd élni és szerződtetik Lear szerepére. Somlay játéka itt ér tetőpontra: tanulja szerepét, belemelegszik és eljátssza a Lear nagy monológját, teljesen azonosul Lear szerepével. Ezt a művész rendkívüli erővel csinálja, a költő szelleme ragadja magával, ki a közönséges környezetből, magasan föléje. A játéknak szárnya nő, nagy magasságokba száll fel. A Lear-motívum azonban belejátszik Maddoc életébe, maga is Learnek érzi magát, mikor megtudja, hogy leánya beleszeret egy fiatal muzsikusba és el akar menni vele Amerikába. Ahogy ezt a csapást fogadja, pátosz nélkül, jóformán szavak nélkül, megjátszva mégis a szörnyű csalódást, az apai önzést, amelyről most látni világosan, hogy forrása több az apai szeretetnél, az mintapéldája lehetne az egyszerű eszközökkel, szinte csak mozdulattal és arcjátékkal kifejezett lélekábrázolásnak. Maddoc összetörik, nem megy el a Lear-előadásra, részegen hazajön mindenki rémületére s megértve a lánya szerelmét, félre akar állni, öngyilkosságot kísérel meg, amelyet a muzsikus megakadályoz. Somlay játékában ez a Maddoc visszaesik abba az állapotba, ahogy a darab elején láttuk, de az benne a művészet, hogy teljesen éreztetni tudja a különbséget korábbi és mostani állapota között: ha az elején tragikomikus volt, most tisztára tragikus. Számtalan apró mozzanatból van egységbe fogva a játék, a skála a részeg dadogásból a művészi extázisig emelkedik és a sötét kétségbeesésig esik le és nincs benne egyetlen hamis hang, mindig igaznak kell érezni. Olyan színész van előttünk, aki most már föltétlen uralmában tartja művészete összes eszközeit, hiánytalanul bírja a legszélesebb skálát. Milyen kár, hogy ennek megmutatására olyan ritkán adódik Somlaynak alkalom.

A többi szereplők is, különösen Tolnay Klári és Kőmüves Sándor kifogástalan játékot adnak. Williams darabjáról lehetne vitatkozni, nem mindig dolgozik fínom eszközökkel, nem veti meg az olcsó hatásokat sem, bár koncepciójában, a Lear-motívum szellemes alkalmazásában van szellemesség. Mindenesetre örülnünk kell annak az alkalomnak, melyet Somlay számára adott.

*

Borberg Svend, jeles dán író fantasztikus játéka, a Hol az igazság? szimbolikusan kifejezett szatirája az élet mai berendezésének. Filozófiai alapja az élet dialektikus kettőssége, az ész és természetes ösztön, a minden emberben meglevő jó és gonosz vonzása és taszítása s az igazságkeresés ebből folyó relativitása. Azt hisszük, az ész segítségével kieszelt paragrafusokkal tudjuk elrendezni a világot, de ez az elrendezés csődöt mond az első komplikációkor. A természet ösztönét a költő jelenti, az észt a zord bíró, aki feleségével együtt megtagadja lányát a költőtől, mert látja benne a saját ellentétét. Ezzel indul a dráma szimbolikus szellemben s tovább is szimbolikus alakokkal és jelenetekkel forog. Képzelt világba kerülünk, ahol minden szereplő jelent valamit, egy emberi szenvedélyt, bűnt, vágyat. Ezt a képzelt világot az író nagyon egészséges ötlettel egy cirkusz személyzetében jeleníti meg. Színes forgatagban mozognak, táncolnak, intrikálnak, szeretnek és gyűlölnek a Dummer August, a bohóc, a törpe, az óriás, a sziámi ikrek, a fiatal kötéltáncosnő és a többiek, bohóskodásuk alá rejtette el az író ítéletét az életről. A képek, amelyek keletkeznek, mozgalmasak, színesek, mulatságosak, ami alájuk van rejtve, nem mindig világos, sokszor nem is tudjuk, van-e egyáltalán alattuk valami. Az írót nyilván itt-ott magukkal ragadják saját szeszélyes ötletei. Az igazság kérdése a sziámi ikrekben éleződik ki. Össze vannak nőve és ellentétei egymásnak, az egyik jó fiú, a másik rossz fiú. A jó fiú hasztalan ágaskodik, a rossz elköveti - szerelemből - a bűnt s a bíró dolga ítélni felőle. Itt a fogas kérdés. Akár elítélni, akár felmenteni csak együtt lehet őket, mert hiszen össze vannak nőve. Ha elítélik, a bűnössel együtt elítélik az ártatlant is, ha felmentik, felmentik a bűnöst is. A bíró hasztalanul töri a fejét, nem tud dönteni, az észre alapított igazságszolgáltatás csődöt mond. S feltűnik az égbolton a kereszt szent jelvénye és megadja a választ a cím kérdésére: az igazság az égben van. Más szóval: az élet ellentmondásait a hit oldja fel.

Az ilyen szimbolizáló színdarabokban úgylátszik elkerülhetetlen bizonyos homály. A dán író sem kerülte el s talán nem is akarta teljesen elkerülni. Bizonyára nem akarta feláldozni a szimbólumok világossága kedvéért műve színpadszerűségét. Szellemesen forgatja az ötletekre alapított motívumokat s a belőlük fölépülő, szeszélyesen megfogalmazott figurákat, keveri a hangot, kihasználja a bohókás alakok és komoly értelmük, mesterkélt lényük és mégis emberi indítékaik ellentétét. Azt halljuk, kiváló kritikusa a dán színháznak, elismerjük, az életnek is jó kritikusa.

Hogy ért a színpadhoz, azt mutatja az is, hogy bőven gondoskodik a színészekről és hálás feladatokat ad a rendezőnek is. A groteszk cirkuszi alakok megannyi színészi ötletet jelentenek. Apáthy Imre törpét játszik - fizikailag is nehéz szerep, törpévé összegubbasztva kell járnia, sőt táncolnia és gyerekhangon beszélnie. Gózon Gyula a Dummer August. Balázs Samu az óriás, Ungváry László és Várkonyi Zoltán az ikrek, Major Tamás a bohóc, Eöry Kató az egyik girl - mind nagyon jól csinálják a komédiázást. A reálishoz közelebb kerülő alakok közül Petheö Attila diszkrét karikatúrát ad, Ungváry és Szeleczky Zita kettős szerepükben a lírai elemet adják a dologba, Gobbi Hilda a bíróné alakjából csinál kitűnő alakítást. A rendező, Major Tamás a színpadi képek ízléses elrendezésével és a szeszélyesen szétterülő játék összefogásával oldott meg nem könnyű feladatot.