Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 4. szám · / · Figyelő
Grandpierre már előző regényével, az
Hogy mi a művészi cél, amely felé törekszik, már előző regényéből is kitűnt: nem a nyers valóságot adni, hanem annak vizionált mását, amint a lélekben él. Ez a vízió nem él mindig és minden lélekben; csak azokéban, akik képesek kiszakadni az okok és célok logikus rendjéből. Akik képesek arra, amit régi német misztikusok
Grandpierre új regényében,
E munkát természetesen nem lehet azzal a mértékkel mérni, mint a realista regényeket. Emberei szükségképpen «kivételes» emberek, akikkel kivételes dolgok történnek. Nem lehet azzal mérni, hogy vajjon történik-e ilyesmi Pesten. Pesten ilyesmi nem történik. Az a világ, ahol Grandpierre emberei élnek, a közvetlen lelki tények országa, csak látszólag lokalizálható valamely városhoz. Tulajdonképpen túl van valami nagy üvegfalon, valami fantasztikus és lankadt akváriumban, egy világban, ami van is meg nincs is. Hogy van-e, azt csak szubjektív utánaéléssel lehet eldönteni; lélektani törvényeket nem lehet rá alkalmazni, nem lehet azt mondani: «ez csakugyan így szokott lenni».
Az ember, akinek meztelen lelkét a dolgok közvetlenül súrolják, elsősorban azt éli át, hogy a világon olyan összefüggések vannak, amelyeket a többi ember nem is sejt. Grandpierre regénye a detektívregény szimbolikus formájában ezt az összefüggés-élményt fejezi ki szépen és szuggesztíven: a sárgavirágos leány sok ember életében játszik döntő szerepet és sorsukat összekapcsolja; nem «szimbólum» a szó régibb értelmében, hanem ő maga a testetöltött titokzatos Összefüggés.
Grandpierre Emil nyelvi és stiláris szempontból tökéletesen felvértezve vágott neki a nehéz feladatnak. Stílusáról nem lehet elég jót mondani, a legkülönb magyar prózák közé állítanám. Gazdag, lírai és mégis hisztériátlan, plasztikus, tárgyilagos. Mondatainak fájdalmasan el-elakadó ritmikus tagoltsága itt-ott eléri a legfőbb mestert, Krúdy Gyulát is.