Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 4. szám · / · Zelk Zoltán: S én kézenfogva vezetnélek
Megfordulsz lassan. Leereszted
a redőnyt. Meggyujtod a villanyt.
A fal tövén egy árny riadtan
tátog s akár a gyík, elillan.
Álmodoztam előbb, most Téged
figyellek, karod moccanását,
amint válltól ujjhegyig rezzen.
Megigazitsz egy diványpárnát.
Ez a valóság. Tejet forralsz.
Fogaid közt kétszersült roppan.
Téged tanullak ujra s ujra,
ezért tudlak már egyre jobban.
Tekinteted és fogaidnak
halk koccanását s lenge, tépett
mozdulatod, s mi mindezt eggyé,
egésszé összefogja, lényed:
mit butor s fal magukba ittak
s belebeg mindent, mint a pára...
Ezért vagyok ennyire itthon,
hogy ki se vágyom, e szobában.
*
Lám, lopva tenyeredbe ásitsz,
s el is pirulsz. Ne szégyeld, Édes,
hiszen már sűrüdik az este.
Aludjunk. Tán oly bűvös éj ez:
a fakó kerteket átfesti
s letörli a kormot s a gondot
a városról... és a világot
megszabadítja a gonosztól...