Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 4. szám

Asztalos István: A dühüs kutya

Az elmult nyáron volt, hogy fent lehettem a Piliskén. Nagy hegy az, tele málnavésszel, fiatal bozóttal. Alig egy kis erdő tarkítja itt-ott, javát kiirtotta a fejsze, kevés hasznára az ottani lakosságnak.

Járkáltam hát jókedvűen a vén hegyen, ritkán jut ki nekem efféle passziós sétafika. Rám fért nagyon, mert valami négy évig koptattam magam azelőtt városi gyárban, én, aki falun és erdőn éltem világéletemben. Alig is tudtam betelni hát a Piliskével. Napokat eltekeregtem rajta, csak estére, ha lekerültem az aljba apósomékhoz, aki nyolcvan s egynéhány család méhével kínlódik ott sok üggyel-bajjal.

Egyik nap, ahogy kódorogtam ott kedvemre, az egyik oldalban juhokra akadtam. Nézni kezdtem, hogy lássam a juhászt is, meg hogy a kutyák le ne húzzanak. Húztak csodát. Egyet sem láttam; a juhász az ott ült egy csutakon s szurkálta botjával a földet. Oda sem nézett köhintésemre, mintha dehogyis hallaná.

Közelebb mentem.

Felém sandított nagy bizalmatlanul, aztán lekapta a fejét újra. Úgy ötven év körül lehetett, nagy borzas bajússzal.

- Adjon az Isten! - köszöntem rá nagy szelíden.

- Adjon! - morogta vissza.

- Meleg van.

- Az.

Ezzel csend is lett!

Ritka bizalmatlan ember, gondoltam, de azért nem hagytam. - Jámbor kutyái vannak, hallja, nem ugattak, hogy jöttem.

Rám nézett hirtelen. - Azok már igazán hogy jámborak... - mondta ki kesernyésen. De azt is megbánhatta hogy mondta, mert elfordult tőlem, mintha ott se lennék.

Na, ezzel sem igen lehetne madarat fogatni, néztem meg. De aztán egyebet gondoltam.

Favágó, pásztor, meg más efféle embernél szűken áll mindég a dohány. Elévettem hát a magamét s lassan cigarettát csavartam. Közben szidtam, hogy milyen kórós.

Odasandított kétszer is, majd babrálni kezdte térdén a harisnyafeslést.

- Gyútson rá! - kináltam oda a dohányt.

Rámnézett, s láttam, hogy zavarban van. Cserélgette kezében a botot, ide is, oda is, végül letette a csutak mellé, aztán szinte félősen elvette a dohányt.

- Meleg van biza, - szépítette előbbi mordságát. - Aztán merre megy az úrfi? - kérdezte s rám nézett a csajkos kalap alól.

- Én csak így né, tekergek... Hagyja, ne... - tóltam el kezét, ahogy nyujtotta vissza a pakli dohányt. - Tartsa meg, nálam még van.

Nézte hol a dohányt, hol engem, hogy igazán neki adom. De nem szólt, csak elévett végül egy ki-behorpadt pléhdóznit, abból kiszedett egy csomó lágyragyúrt ujságpapirt, meg egy ilyen ujságpapirba csavart félig elszívott cigarettát. Helyükbe begyömöszölte a kapott dohányt, a tetejére visszahelyezte a félszivart s rácsukta a fedelet. A kintmaradt papirt megnézte s betette egyik zsebébe. A dóznit is be a másikba.

- Kevés a papir, úrfi, amit a dohány mellé adnak, - szólt aztán hozzám. - Az urak csinálják azt is. Csak vegye a szegény a sok dohányt... - legyintett. - Mit tudják ők... Dehogy törődnek... - Hirtelen zavarba jött. - De az úrfi nem afféle, úgyi?

- Én még úrfi sem vagyok - nyugtattam meg.

Visszaült a csutakra füstölni. - Nye te, prrr! - prűgetett a juhok felé, bár azok inkább álltak, mint legeltek, nem füvet, hanem árnyékot kerestek a nagy melegben.

Most láttam, hogy alig van ott juh. - Kicsi nyája van, hallja, - szóltam oda neki.

- Elvitte a dühüs kutya, meg az urak, - komorodott el hirtelen.

- Na hát azt hogy?

- Azt jól.

Hallgatott.

- Hát a kutyái hol? - néztem még jobban körül.

Az öreg is még jobban elkomorodott. - Azok?... Azok, ahol a juhok.

- Na, tán azokat is az urak!

- Azok biza, hogy az Úristen!... - lenyelte a többit.

Hallgattunk egy darabig.

Nem biztattam beszédre az öreget, hagytam, hogy magától mondja, ha akarja.

Mondta is aztán. Előbb csak félmondatokban szakadt ki belőle a panasz, de aztán beszélt mint a vízfolyás.

- Csak szegény ne legyen az ember - sóhajtotta. - Annál csak a betegség ha rosszabb.

Hirtelen rámnézett. - Tudja, micsoda kutyám volt, úrfi? A Bogrász... Hát az már kutya volt. Fehér, olyan szőrrel, mint a téli juh, csak az egyik füle s a farka fekete. Száz kutya közül megismerném. Kutya volt, de okos. A buta ember semmi mellette. Úgy őrizte a nyájat, mint egy csendőr. Nem adtam volna semennyiért. Azért is választottak meg a juhok mellé, mert tudta mindenki, micsoda kutyám van. Olyan kutya kevés van biza. Volt ugyan még egy másik kutyácskám is, de az csak olyan piszli né. Fiatal kolontos kutyácska volt, ha nyúlra akadt, otthagyta a nyájat, nem láttam estig. Még sem fogott egyet is soha. Na, vagy igen, egyszer egy nyúlfiút, de abból se volt haszon, mert megette.

Az öreg a szivar végére ért. Kioltotta, beszéd közben elővette a dóznit s beletette óvatosan a szivarvéget. Zsebrerakta a dóznit s azzal folytatta a Bogrász dícséretét.

- Azt kell mondjam, úrfi, hogy az már nem is kutya volt, hanem jó dolgos társam.

- Aztán hova lett el?

- Hosszú sora van annak. Ráér-e nagyon?

- Én akár estig is.

- Na, akkor elmondom.

Még egyszer a juhok felé pislantott, azok a bokrok közé húzódva alig-alig tépdestek, aztáncsak belékezdett az öreg:

- Az úgy volt úrfi, hogy még a tavasszal volt. Éppen akkortájt nyírtuk le a juhokat. Egyik nap kint voltam velük a Paizs élén, ott szaggatták a füvet, mert szép fű volt már, hamar tavaszodtunk. Ha jól tudom, valami harokályt néztem éppen. A Bogrász a juhok mellett ült nagy okosan, a másik az inkább mind engem őrzött. Hát egyszer csak látom, hogy felkapja magát Bogrász és ugat de ugat. Olyan hangja volt, mint egy szép kolomp. Nézem, hogy mi a fene, hát látom, de csak egy szemvillantásnyira, hogy valami szürke bévágódik a juhok közé s a Bogrász utána. Még a kis Piszli is ugatni kezdett, igaz, ő ijedtében... Jaj, úrfi, mi lett ott... A juhok csak duvadtak széjjel, azt se tudtam, mi leli őket. A Bogrász is lökdöste félre mindet, hogy megcsíphesse azt a valamit, ami hol itt, hol ott villant meg a juhok között. De én is szaladni kezdtem, jól megmarkolva a botot. A Piszli a sarkomban vinyogva... Na, oda én a juhok közé s hát látom, a Bogrász elérte már azt a valamit s forog vele karikába, hol alól, hol fejül.

- De én láttam már, hogy mi az a valami. Egy nem nagyobb kutya volt, mint a Piszli, de aki jaj de másabbnak nézett ki mégis. Csurgott a nyála fehére s csak kapdosott egy hang nélkül a Bogrász felé, hogy kattogott a foga.

- Te Isten, sze ez dühüs! - találtam ki, hogy mi van. Topogtam aztán ijedten mellettük s markolásztam a botot, hogy segétsek a kutyámnak.

- A Bogrász az csak marta, ahol érte, bár ne marta volna. Egyszer aztán úgy verte a földhöz, hogy döngött. Akkor én is neki a bottal s ütöttem, amíg csak mozgott. Bogrász még döglötten is marta. De még a Piszli is nekibátorodott. Cibálta nagy hősen, közbe nézte, hogy látom.

- Otthagytam aztán a dögöt s az élő után néztem. Bogrász csak prüszkörészett s mind rázta fején a fülét. Össze volt csipegetve ugyancsak. Orrán, fülén még a vére is folyt. Elvittem magammal. Volt ott valami vizecske. Lafatyolni kezdett nagy fáradtan, de még a Piszli is úgy, mint aki legjobban kiérdemelte.

- Na, én néztem aztán a juhok után. Szerte voltak, mint a csürkék, ha menyét járt köztük. Együvé tereltem hát s megügyelgettem mindegyiket. Fenefranc a dühüs kutyáját, annyi meg volt marva, hogy csak... Dehát könnyű dolga volt a nyavajásnak, mondom, nyírás után voltak a juhok. Nézhettem őket. De nem volt mit csináljak. Gondoltam, egye fene, kibírják, majd meggyógyulnak. Hallottam ugyan itt-ott, hogy nem jó a dühüs kutyamarás, de gondoltam, Istentől van az is, majd ő elmulasztja.

- És még ügyelgettem, úrfi, hagytam tépdessenek. Este aztán vittem őket haza. Tudja, nem a faluból való nyáj, hanem a pataki. Van ott sorjában vagy harminc ház, oda való a nyáj is, én is. Ott élünk mi s biza elég rosszul. Se papunk, se templomunk, de se iskolánk, úrfi, csak annyi a miénk, hogy székelyek vagyunk. Kocsma is csak egy van. Bírónk sincs, csak olyan bíróformánk, a Gyorgyika Laji. Kőháza vagyon s nagy-nagy hangja. Aszondja, ő romány. A falu az jó messzire van hozzánk, de elég messzire mégse, mert ha templomunk nincs is a patakon, de van a faluba, még kettő is biza. Aztán pap is van ott kettő s azok tőlünk is elkérik a kepét, de szigorúan. Csak hát ad a fene. Ha egyszer nincs miből... Sze az adót se tudjuk fizetni, pedig azért csendőrrel járnak. Olyankor neki mi az erdőnek s hallgatunk ott estig. Ott zörgessenek. A juhok az erdőn, a házat el nem vihetik, egyebünk meg nincs. Régebb még volt. Amíg erdő volt, máskép volt. De azt levágták egy szálig. Csak jöttek ki az urak, mérték fel, aztán furton-furt vágták. A sok is elfogy... Ami kicsi maradt, annak csak a neve a miénk, akár ne is volna. Ostornyelet sem vághatunk, úgy tiltják. Igaz, akkora bolondok se vagyunk, hogy a fa tövén megfaggyunk, biza hozunk mi a saját fejünktől is... De ezt csak azért mondom, úrfi - nézett rám -, nehogy elhigyje, ha ránk is fognak sokat...

- Nem hiszem én, apám lelkem, - mondtam. - De mi lett a juhokkal?

- Azokkal biza baj lett, de nagy - folytatta az öreg. - Mikor este levittem őket, hát elmondtam soknak, mi volt kinn a hegyen, máig is bánom, hogy mondtam, dehát tudtam én, hogy mi lesz?... Ha tudom, lerágom a nyelvem, minthogy egyet is szóljak. A patakiak ugyan nem sokat törődtek, jó hogy agyonüttem, mondták, aztán azt kezdték osztani inkább, egy hétig még hozzam haza a juhokat, de aztán maradjak is fenn. Én avval hazamentem. Otthon a vénasszonnyal is elosztottam egyet-mást s feküdhettem már le a kocsánba. Kint aludtam a juhok mellett, van egy jó bundám, aztán hidegek se voltak...

- Reggel aztán kihajtottam újra a juhokat. Délután egyszer csak látom, jő ki a vénasszony a hegyre. Megijedtem biza, mert ritka szokása volt.

- Kérdem, mikor hozzám ér: - Mi van, te? - Azt mondja: - Jaj, baj van. Samuka Feri, aki levelekért jár le a faluba, elkotyogta ott a dühüs kutyát, aztán mindjárt elévette a körorvos úr s nagy dolgot csinált vele, még a községházára is elvitte. Ott aztán meghagyták neki, hogy mondja meg Gyorgyika Lajinak, hogy a megmart juhokat gyűtsék külön helyre, amíg feljön a körorvos úr. Ki tudja, mit akarnak velük, - így az asszon.

- Megijedtem nagyon, de azért nem szóltam egyebet, hogy menjen csak haza, ne féljen semmit, van még Isten is, nem csak az urak.

- El is ment, de a kedvem is utána. Mind arra gondoltam, mit akarhatnak vajjon az urak... Hogy jót nem, azt tudtam. - Rámpislogott keserűen az öreg, ahogy beszélt. - Mert biza, úrfi, minálunk ördög helyett úrral ijesztgetik a kölyköket...

- Van azok között is becsületes - próbáltam védeni az urakat.

- Ott lehet - morogta -, de mihozzánk csak a rossza kerül. Mindegyik csak vinni akar, hozni meg csak írásokat hoznak adóért, bankért, fene azt is, aki a betűt kitalálta! De mondjam csak tovább, meglássa úrfi, hogy járánk.

- Na, estefelé lehajtom a nyájat, de valahogy korábban, mint máskor. Még nem érek az első házig, mikor látom, jő szembe Gyorgyika Laji. Azt mondja, elémbe indult éppen, beszélni akar vélem.

- Mondom: hát beszéljen.

- Azt mondja, csak azt akarja mondani, hogy ahogy végeztem, nézzek be hozzá, de biztosan, mert megmondja akkor, hogy miért hivu. De ne mondjam senkinek, hogy megyek...

Olyan nyájasan beszélt, hogy csak néztem utána, mikor elköszönt. Lekerült a kertek felé, én hajtottam tovább a juhokat.

- Mit akarhat? - Gondolkoztam hazáig. Nem tudtam kisütni sehogy. Na, elláttam a juhokat sóval s bémentem. Avval fogad az asszon, öten is kerestek s meghagyták, hogy visszajönnek.

- Mit akarnak? - kérdem. - Ő nem tudja.

Elmondtam neki Gyorgyika Lajit s azt is, milyen nyájas volt.

- Azt mondja, nem rossz ember az, aztán elmondta, hogy az egyik pataki az ittjártak közül a komenciót is elhozta a juhai után.

- Ez már igazi csoda - gondoltam -, mert máskor heteket kellett járjak a nyakukra, míg megadják csip-csupba.

Na, az asszon tett ki, hogy egyek, aztán csak megáll előttem s mondani kezdi: - Ügyeljek, legyek ügyes, mert né, itt van valami a juhok dolgában, aztán nekünk ne csak a bagó jusson... - Így oktatott, míg ettem.

- Intettem, hagyjon egyek, ne mind duruzsoljon. De akkor meg avval jött, hogy ne legyek mindég a világ élhetetlenje, ő csak annyit mond. Mert né, mindenki úgy él, ahogy tud, ez a világ rendje. Aztán becsüljem meg, ha az Isten ránk is néz egy kicsit.

- Na, gondoltam, ennek bolhát rakhatott valaki a fülébe, hogy annyit mond, dorombol. Jól is gondoltam, mert aztán bévallotta, hogy Gyorgyika Laji idejárt hamarébb s az töltötte tele a fejét. Ezt ád, azt ád, ha úgy lesz, ahogy ő akarja.

- Aztán mit akar? - kérdeztem.

- Azt hiszi, úrfi, mondta? - Dehogy mondta. Azt mondta, megmondja Gyorgyika, ha odamegyek.

- Végeztem az étellel s át is mentem szép lassan. Jól fogadtak ott nagyon. Felesége, egy magos, száraz asszony még széket is törölt alám, pedig máskor még a szót is sajnálja attól, aki kevesebb, mint ők. De most még poharat is rakott elém s egy jó nagy üveget. Aztán kiment.

- Gyorgyika Laji, mikor ketten maradtunk, kitöltött egy pohár jó, erős pálinkát s bíztatott, hogy igyam. Ő is ivott vélem. Rám köszöntötte, az Úristen segéljen meg mindenkit, aki szegény! Avval azt mondja, hogy biza ő is szegény, mert jóformán egyebe sincs, csak az a tíz juha, amit én őrizgetek.

- Én ugyan még tudtam volna mást is hozzátenni a tíz juhhoz, hogy mije van még, dehát csak hallgattam inkább s ültem a szék szélén. Egy kicsit szégyeltem is magamat, hogy úgy megtisztelt.

- Jó darabig sajnálta ott magát előttem, a végén már én is nekifogtam ott segíteni: Na, szegény feje... Van baja elég... - De mit csinálhattam volna egyebet. Gondoltam, sírjon, töltse kedvét, nem muszáj el is hinni. Aztán a pálinka is fogyott, mert, nem mondom, töltögetett szaporán. Már kezdtem is nézni, bírná még panasszal, legalább míg az üvegben van.

- De egyszer aztán közelébb hajolt, hogy tudom, mért hívott?

- Mondom: Én eddig még nem.

- Azt mondja, na, ő megmondja, mert tudjam meg, hogy baj készül a juhokkal, de nagy. A körorvos úr agyon akarja üttetni egy szálig. De még az én két kutyámat is, akkor aztán mit csinálok, juhok és kutya nélkül. Ki ád nekem enni?

- Le is tettem én a poharat egyből. - Csak nem, az istenit?... - kérdeztem megijedve. - De hiszen nincsen azoknak szikra bajuk...

- Sze a juhoknak sincs - nézett rám Gyorgyika - s mégis mit akarnak azokkal is. Pedig a juh nem kutya s úgy-e neki nem egyet, mert kettőt mart meg...

- Mondom: Nem biza, mert hármat. Még jó, hogy tíz van, hát akinek egy volt s azt is megmarta.

- Igaz az is, azt mondja, de tudjam meg, hogy ő az urak kedvéért nem akar károsodni s aztán inkább eladja. De ezt nem kell tudja senki, én csak hallgassak, ő nem kívánja ingyért. Ő még ma éjjel elviszi egy mesze faluba s ott adja el. Nekem ád egy zsák pityókát, fát, pénzt, de még egy első bárányt is, ami ezután születik.

- Kicsi dolog annyi mindenért, gondoltam. Fene az orvossát s a többi urát, igaza van az asszonnak, becsüljem meg, ha egy kicsit rám néz az Isten. Aztán még sohase volt saját bárányom, pedig világéletemben juhokkal bajlódtam.

- Ahogy ezt mind elgondoltam, addig hallgattam. Gyorgyika Laji megijedt s biztatni kezdett, hogy aztán a kutyákat is letagadjuk, ő se szól semmit...

- Evvel vége is lett a beszédnek, ígértem én neki mindent, csak baja ne legyen a Bográsznak.

- Még kitöltött egy pohárral, megittuk, avval mehettem haza. Mentem is. Mind a bárányra gondoltam, amíg mentem. Még nem volt bésötétedve egészen, mikor bétettem a kaput. Hát otthon várnak vagy öten is. Mind juhos gazda s mindegyik avval kezdi, menjek csak véle félre egy kicsit... - Majt szétszedtek, rángattak ötfelé s osztották dühösen, ki jött hamarébb. Én csak álltam ott köztük s néztem, merre húznak. A végén csak megegyeztek, úgyis egy bajuk van, beszéljenek közösen. El is kezdte mindjárt a vén Vaszi bá', kinek hat juha volt nálam.

- Azért jöttek - mondta -, hogy tagadjam le a dühüs kutyát az ő juhaikról, csak nem kívánhatom kárukat, aztán ők adnának ezt-azt s nem kell azt se tudja mindenki... Lesték azután, mit mondok.

Én hallgattam egy darabot, kitanoltam én már Gyorgyika Lajival a dolgot, hümmögtem-hámmogtam. Jó-jó, csak... Mert, úgy-e, né... izé... - s hallgattam megint jó nagyot.

Meg lett a foganatja. Ígérni kezdett egyik többet, mint a másik. Ha csak felét kapom meg, úrfi, a sok mindennek, én most vígan élnék ebbe az esztendőben. Én is megígértem hát nekik, amit vártak. Köszönték eleget. Egyik pénzt is hagyott az asztalon. Avval is maradtam aztán, de akkor örültem nagyon, hogy mi minden lesz. Az asszony is ragyogott egész este s biztatott, hogy jól teszem biza.

- Valahogy nehezen elaludtunk a nagy örömben, mert úgy van az, úrfi, hogy bánatában, de örömében is nehezen alszik el az ember. Reggel még ki sem virradt, csak költöget az asszon a kocsánból, hogy keljek, segítsek Bajkó Misinénak orvosolni a juhokat.

- Nézem, mi van, hát ténleg ott van Bajkó Misiné, egy csúf, de csúf öregasszon a patakról, aztán biztat egy csomó egyjuhos pataki gazdát, hogy bízzák csak rá, mert kikurálja ő a juhokat hamar, aztán mind jöhet a körorvos úr...

- De a Gyorgyika juhaival mi lett? - Juttattam én az öreg eszébe.

- Na, né, el is feledém. Azokkal az lett, hogy még akkor éjjel elhajtotta őket eladni. Reggelre már a harmadik faluba járhatott vélük. De mondjam tovább ezeket. - A vén Misiné nekifogott a juhgyógyításhoz. Én fogtam őket, ő meg vetette rájuk a keresztet s mötyögött, ő tudja mit. A végén még rátett a sebükre valami szőröket s avval kezdte a másikat.

- Alig telt valamibe s készen is voltunk. A patakiak nem győzték köszönni. Én vihettem a juhokat a hegyre. Aznap úgy dél felé még kijött a hegyre Batics Mihály is, egy nagy fekete ember, kinek a télen két szép földjét dobolta el a bank. Csak odajő s annyit mond, hogy ő viszi a juhait haza. - Kettő volt neki s egyiket megmarta volt a kutya. - Mit hogy szóljak? Az övé... - Vigyed - mondtam.

Kiválasztá nagyhamar, morgott valamit s avval ott se volt. Azután telt a nap baj nélkül. Már azt is hittem, na, úgyi, nem lett semmi s már kezdtem megnyugodni, de a Jézusmáriáját, ha aznap nem is, de másnap bécsapott a baj, de mint az égi villám.

- Akkornap alig telt el dél s látom, jő két emberforma felém az ajból. Oda is értek. Samuka Feri volt az egyik s mellette egy csendőr, de olyan szigorúarcú, hogy mindjárt bátorítani kezdtem magamat, ahogy rája néztem.

Samuka Feri köszönés helyett avval kezdte nagy ijedten, hogy le kell hajtani a juhokat, de hamar. A csendőr is mondani kezdte nagy hangosan, hogy: Hájdi, hájdi! - Aztán szétnézett hegyesen: Hol kutya, hol kutya?! - Néztem hát a kutyák után. - Bogrász az a helyén vigyázott okosan, bár ne lett volna ott. Bezzeg a Piszli az el lett valahová akkor is, nyúl után vagy hová. - Így van ez, gondoltam, így az az emberek között is. Aki helyén áll, azé a baj java. - De nem igen volt időm bölcsködni, mert Samuka Feri nyavajgott, jaj, menjünk, neki baja lesz nagy, ha elidőzünk.

Én mentem volna, de a csendőr mind csak keresgélt a szemével, hogy: Ket kutya, ket! - végül már az ujján is mutogatta a kettőt.

- Mondom, én megkeresem s indultam is, de csak megfog haragosan, hogy álljak az istenemet, mert...

- Mit csináljak, megálltam. Ő meg vakarhatta a fejét, hogy ő mit csináljon. Vakarhatta, a Piszli csak nem jött elé. - Rámordított - Hájdi! - s a juhokra mutatott. Na, hajtottuk aztán Samuka Ferivel azokat. A Bogrász mind a csendőrt morogta.

Mikor aztán elértük volna a pataki házakat, a csendőr is nekikezdett juhat hajtani, de úgy, hogy egyből kitaláltam, hogy ő se most lát először juhot. Úgy prügetett furcsa módra, hogy három hét mulva se tudtam utána csinálni, pedig próbáltam eleget. Még a Bogrász is elismerte, nem meregte többet.

- Béértünk a patakra. Minden kapuban állt valaki. Többnyire asszon, aztán siránkoztak nagyon.

- Elértük a Gyorgyika házát is hamar. Ott állt egy autó s egy csomó pataki ember. Megállítottuk a juhokat, a csendőr ment, hogy szóljon az uraknak. De a kapuig se ért, jöttek azok vele szembe. A jegyző úr a faluból, a körorvos úr s még vagy kettő. Mellettük az őrmester úr is ott jövögetett s utána két csendőr.

- Egyenesen nekem jöttek. Le is kaptam a sapkámat egyből. Hát csak rám kérdez a jegyző úr, szigorúan, hogy én vagyok az a juhász s ezek azok a megmart juhok?

- Én csak forgattam a sapkámat s mondom: én vagyok az a juhász s ezek azok a juhok.

- Kérdi, hány van megmarva.

- Mondom: sok nincs.

- Rámparancsol erre a körorvos úr, kerítsem ki hamar a megmartakat, hajtsam külön őket.

Nézem a gazdákat, azok vissza engem. Indulok, hogy csináljam, amit a körorvos úr mond, de akkor már elémbe állottak a patakiak s egy páran meg az urak elé s kérni kezdték azokat, hogy ne bántsák a juhokat, sze nincs egyebük, csak az s nincs azoknak bajuk, ami volt is, kikurálta Bajkó Misiné...

- A jegyző úr csak intett az ősmester úrnak, az rögtön odadobbant a három csendőrrel s taszigálták félre a patakiakat, mint a semmit. Azok mentek szét ijedten s csak messziről nézték, hogy hogy válogatom én Samuka Ferivel s a Csobán csendőrrel külön a juhokat. A körorvos úr is ott szökdösött köztünk s alig telt el valamicske idő, már kétfelé volt a nyáj.

Az urak ott álltak, nem mentek egy tapodtat sem. Mikor kész voltunk, akkor csak odaállították a három csendőrt meg Samuka Ferit a két nyáj négy felére. Engem meg tessékelni kezdett az őrmester úr a házba, ahol aztán a belső szobában külön fogott, hogy na, most mondjam meg, de hamar, hogy ki vitt el megmart juhot a nyájból. Ő ugyan tudja, csak látni szeretné, hogy én mondok-e igazat. De aztán ne hazudjak, mert akkor baj lesz nagy, ő hirtelen haragú ember... - Ezt úgy mondta, hogy belesárgultam. Nagy mokán ember volt az őrmester úr. Csak tekergettem a fejem s nem mertem a szemébe nézni.

- Ahogy ott hallgattam, csak látom, az őrmester úr összehúzza a szemét, az ajtóhoz megy, bezárja s jő nekem hatalmasan.

- Dehogy vártam, míg hozzám ér, nézni is rossz volt. Mondtam én, úrfi, eszem nélkül Gyorgyika Lajit s a többit, aki csak le akarta tagadni a dühüs kutyát. Igen, de akármennyit mondtam, neki még se volt elég. Biztatott jobbról is, balról is, hogy mondjam tovább, mert tömlöcbe esz meg a fene. Csattogott a pofám.

- Megnéztem hát a ház gerendáját s hazugni kezdtem én neki össze-vissza. Addig, míg megelégelte az igazmondást s kinyitotta az ajtót. engem kitaszigált, az urakat behívta, de bé Gyorgyika Lajit is. Az csak nézett rám nagy fehéren s kereste a szememet félősen. Én kerültem az övét, csak a földet néztem nagy pirossan. Az őrmester úr még utánam rikoltott, hogy küldjek bé egy csendőrt. Küldtem is neki egyet, én meg a helyére álltam a juhok mellé. Alig láttam egyet is, olyan sírhatnékom volt. - Öreg ember vagyok én, úrfi, szégyellettem erősen a verést. Nem néztem semerre, csak a földre. Egyszer hallom, csitorog a kiskapú s jön ki Gyorgyika Laji a csendőrrel. Piros volt ő is, mint a tűz lángja. Menni kezdtek hallgatva lefelé, azután tudtuk meg, vitte a csendőr, mutassa meg, kinek s hol adta el a megmart juhokat.

- Néztünk utánuk, de már jöttek ki az urak is. Haragudhattak nagyon, mind kiabáltak. Kivált a körorvos úr. Mind azt kiabálta, butábbak vagyunk a juhoknál is. Mi lesz, ha megtudják nem tudom hol, neki is baja lesz, fene mind a parasztját. A jegyző úr meg ordítani kezdte, kerítsék elé Batics Mihályt a juhaival együtt, de hamar.

- Ment is Samuka Feri ijedten, még csendőrt is vitt magával. Én maradtam csak a juhok mellett Bográsszal s na még egy csendőr.

- Az urak addig állingáltak az autó mellett s szidták a patakiakat.

- Egyszer aztán csak jön Samuka Feri s a csendőr. Előttük Batics Mihály haragosan, mint a láncos kutya, mind csak meregett hátra a csendőrre, aki hozta utána a puskát nekitartva.

- Megálltak az urak előtt. Juhot egyet se kaptak, jelentette Samuka Feri.

- Hol vannak a juhok, te?! - kiáltott Baticsra a jegyző.

- Az csak a bakancsait ügyelte. - Nincsenek juhaim, instálom jegyző úr, - szólalt meg végül.

- Ne hazudj, te! - ordított rá az őrmester úr.

- Batics Mihály csak hallgatott.

- Hová tetted, te, hová tetted?!... - ordított rá még jobban az őrmester.

- Batics Mihály akkor felkapta a fejét. - Megettem! - mondta ki s nézett az urak szeme közé hatalmasan.

- Jaj, látta volna, úrfi, az urakat. A körorvos úr mind a fejét fogta s ordított, hogy buta paraszt, buta paraszt! A jegyző úr is ordított: - Állatok ezek, állatok! - Hogy merted, te? - rikoltott Baticsra, aki csak állt ott, mind aki nem fél senkitől. - Meg tudtam volna ölelni. - Megvetette lábát a haragos jegyző előtt s úgy kezdte mondani:

- Én úgy mertem, jegyző úr, hogy ha a földemet el is vették az urak, a juhokat már nem hagyom... Az enyém volt, megettem s annyi!...

- Az urak zugtak, mind a méhek. A körorvos úr parancsolni kezdett az őrmester úrnak, hogy azonnal vigyék Baticsot s az egész családját a városi kórházba, de akár csendőrrel is, ha nem menne szépszerével.

- Az őrmester úr szalasztotta is mindjárt Samuka Ferit le a faluba új csendőrért s el is vitték aztán Baticsékat egy szálig, még a hetvenéves öregapját is biza, pedig eleget mondta a jámbor, hogy öreg ő már, dehogy evett a juhból, sze foga sincs, éppen csak, hogy mártogatott egy kicsit. De mind beszélhetett. Vitték őt is. Mert ilyenek az urak, úrfi, kitöltötték a bosszújukat. De nem csak Baticsékon biza, mert az egész Patakon. A körorvos úr összeszedetett az őrmester úrral egy csomó ásót vagy hat embert, aztán csak rámdirigált, hajtsam ki a megmart juhokat egy olyan csúf gazos rétre.

- A jó juhokat azokat lehajtotta Samuka Feri a faluba, ott külön tették egy nagy-nagy kertbe, aztán onnan fel nem engedtek egyet is három hétig. Cipelhették le a drága szénát a patakiak, de mindennap, ha nem akarták, hogy éhen dögöljenek ott rakásra, szép füves tavaszon.

- Mi meg aztán, hogy kiértünk a rossz juhokkal a gazosba, hát csak nekiállított az őrmester úr az ásóknak mind a hetünket, aztán estig mindegyet ástunk. Lett is akkora gödör, hogy az már gödör volt, akkor aztán a körorvos úr csak hajtotta velünk a gödörhöz a juhot, az őrmester úr a csendőrrel meg csak lődözte rakásra. Mi meg heten lökdöstük a gödörbe mind. Szomorúbb volt az nekünk, mint egy temetés. Egy pataki el is fakadt sírva, hogy a juhára ismert.

- De nekem csak azután jött a java. Mikor elvégeztük a juhöldösést, hogy egy se volt, azt mondja az őrmester úr, hogy hívjam csak oda a kutyámat. Ott ült az nem messze tőlünk.

- Hát azt mért, őrmester úr? - kérdem, de már reszketett a hangom.

- Rámkiált: Ne pofázzak ott neki, tegyem, amit parancsol.

- Hívni kezdtem hát a Bográszt, de szívem már a szememben volt.

- Odajött szegén lassan, félszemmel mind az urakat nézte, aztán csak leült mellém.

- Azt mondja az őrmester úr: Álljak csak félre.

- Tudtam már mit akar. - Inkább engem, őrmester úr - szóltam keserűen, de aztán csak félreálltam.

- A Bogrász már jött volna utánam, mikor az őrmester úr meglőtte. Leesett mindjárt s kezdte verdesni fejét a földhöz.

- Éreztem, hogy valami csak lefolyik az arcomon. Nem is bírtam tovább ottan, elindultam csendesen s mind az arcom kaparásztam. Kiáltottak utánam, hogy álljak, hová megyek, de mind kiálthattak. Mentem, mint aki beteg. - Szegén kutyám, jaj szegén kutyám! - botorkáltam nagyokat, még az Istent se tudtam szidni, úgy oda voltam.

- Hát mikor a kertek alatt béérek haza, az udvaron csak ki vicánkodik elébem: a Piszli. Még vinnyogott is örömében. De elfogott a fekete harag. Fel én ott valami botot s neki, hogy üssem... De a Piszli nem várt arra, futott de hogy, két napig haza se jött. Akkor is hiába jött, elvertem az udvarról. Nem állhattam sehogy. Egyszer aztán haza se jött.

- Így én a kutyákkal, úrfi. Aztán két hónapig azt se tudom, miből éltünk. Se juh, amit őrizzek, se semmi. Ami maradt juh, annak is eladták felét a patakiak. Féltek, hogy anélkül találnak maradni. De még meg is büntettek egy párat. Így járánk mi a dühüs kutyával, úrfi. Most meg itt né, őrzöm a maradékot. Alig kapok valamit utánuk, sze darab után fizetik. Na lássa, ezért ijesztgetik úrral a kölyköket a Patakon. De igazuk is van biza, igazuk - végezte beszédét az öreg s új szivart csavart a hosszú beszédre.

Én álltam ott megdöbbenve, tanácstalanul. Végül mégis csak nekifogtam megmagyarázni, hogy nézze csak, a körorvos úrnak azért igaza volt, mert nem úgy kell azt venni, ő avval csak jót akart, veszedelmes betegség a veszettség.

Végighallgatta türelemmel. Akkor aztán csak annyit kérdezett:

- Mondja csak, úrfi, javát akarja az a szegénynek, aki elpusztítsa egyetlen vagyonkáját, hogy az se legyen, javát akarja az, aki úgy csinál?... - Nézett rám konokul szigorúan.

Egész belezavarodtam. - Még az igazukban sincs igazság! - gondoltam az urakra feldühödve. Az öregnek azzal ütöttem el a választ, hogy ne mind szólítson úrfinak, mert nem vagyok az.

Pedig megérdemelném, mondta, mert lám dohányt is adtam neki.

Aztán elbúcsúztam tőle.

Mikor kezetfogtam, láttam, mondana még valamit. De nem szólt, csak mikor mentem már vagy tíz lépést, akkor szólt s intett, hogy álljak meg, menjek vissza, mutat ő valamit...

Visszamentem. Egy közeli bokorhoz vezetett, ott megállt s rámkacsintott. Félrehajtogatta az ágakat, hogy nézzek csak bé oda...

Benéztem. Ott biza egy alig párhetüs kutyakölyök aludt az árnyékban. Hosszúszőrű, szép kicsi kutyakölyök. Tiszta fehér, csak a két füle fekete.

Az öregre néztem. Ragyogott, mint a júniusi nap, ahogy beszélni kezdett:

- Ebből lesz kutya, úrfi! Juh mellé való, igazi... A nagy sztináról keritém, olyan anyja van, hogy az már kutya. - Eleresztette az ágakat. - Csak azért mutatom meg magának, úrfi, mert látom, maga nem afféle ember...