Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 4. szám
«Egyre bizonyosabb, hogy az európai zene ezen Debussy-utáni korszakát Bartók Béla neve fogja megjelölni» - írta egy flamand író két évvel ezelőtt, Bartókról szóló könyvében.
A magyar zeneszerző, akiről e sorok szóltak, ma hatvanéves és most érkezett sikereinek tetőpontjára; hatvanéves és élén jár az európai zenefejlődésnek; hatvanéves és fiatalabb, mint valaha.
De épp ezért, ma már egész pályája egyetlen lendületnek, töretlen ívnek látszik; holott ez a pálya zegzugosan, különös szökellésekkel haladt előre mostani magaslatáig. Bartók fejlődésének épp az a sajátos vonása, hogy minden útját addig járta, amíg zsákutca lett belőle, akkor aztán váratlan lendülettel odahagyta, fölébe kanyarodott és ugyanazt az utat magasabb régiókban folytatta, szűkülő és táguló körökben. Állandó problémái felett keringett különböző magasságokban, de konokul és telhetetlenül, mint zsákmányuk felett a nagy ragadozómadarak. Ifjúkorának romantikus művei Liszt útját folytatták, amíg csak a
Ebben a váratlan fordulatokkal és felszökésekkel teljes «élan vital»-ban van a magyarázata Bartók magábanálló magyar s főleg európai helyzetének. Mindent megtanult és magába szívott, amire az egykorú Európa, sőt Kelet-Európa tanította; de a döntő pillanatban a döntő lépést mindig ő tette meg, az új helyzetet teremtő kanyarodást ő hajtotta végre valamennyi nyugati és keleti kortársa helyett. Hogy a történelmi helyzet hogyan érlelődött idáig, három évszám mutatja a legjobban, három jellemző pillanat századunk második évtizedéből. 1910 körül Európában tetőpontján áll Debussy, Ravel, Delius és Strauss művészete, ez az újszerű s mégis túlérett, kábítóan színes zenekari nyelv. Magyarország: Bartók és Kodály ekkor még tanítvány és ujonc. A tizes évek derekán e tanítványok munkatársakká serdülnek.
Az ilyen robbanások csak egy túlfűtött, feszültségekkel és kényszerekkel zsúfolt temperamentumban lehetségesek. Valóban, évszázadok távlatában sehol ilyen ellentétek, mint Bartók egyéniségében és művészetében. Csupa véglet, antinómia és szélsőség, - a hétköznap régen elsorvadt és kihullt alóla. Forrpont és fagypont, a legkisebb részlet s a legnagyobb egység, a legszélesebb diatónia s a legszűkebb kromatika, fegyelem és féktelenség, a legnyugtalanabb cikázás és a legkonokabb állandóság, s mindenekfelett persze Kelet és Nyugat: mindez hozzátartozik Bartók egyéniségéhez. Művészet, amely minden inkább, mint naív és egyszerű, de azért a népzenétől ujhodik meg; zene, amely alapjában idegenkedik az énekhangtól, de a
Erre a csak magára hallgató hűségre és erőszakosságra alighanem épp a természet tanította meg, élet-halál, keletkezés és elhalás szüntelen csodája, mellyel ifjúkora óta egész lénye telve van. Ez az érzékeny idegű nagyvárosi művész oly fojtogatónak érzi a civilizált emberi világot, hogy ki kellett rontania minden megszokott keretből: mint
Így, ebben a szédítő lendületben, ebben a világ végéig kergető feszültségben hagyta maga mögött feszültségekben vergődő egész korát, a romantikus nacionalizmust, az impresszionistákat, az expresszionista és újklasszikus kísérletet, sőt - ő, a közösség első meghirdetője - a Közösségek Uralmát. Az egyetlen, amit sohsem hagyhatott el, ami visszahívó, örök varázslatként tartja fogva, az Időtlen Zene, a népeké és régi nagyoké, amelyben mindig újból testvérére ismer. Mint sokszor elmondották róla, leszállott a gyökerekig, a fajta és a népiség örök alapjáig. Hogy időközben e gyökerekből jelszó lett, divat és politikum, nem érdekli; az az Európa, mely a «gyökerek» és «közösségek» jelszavát megtanulta és átvette, épp megérett rá, hogy Bartók odahagyja, mint zsákutcává lett egykori iskoláit és levesse magáról, mint kinőtt ruhát. Talán még jókor arra, hogy Európa igazi lelkének mentésére siethessen, hogy ő képviselje veszendő világunk nemesebb és halhatatlanabb részét egy tágabb, új világban, mely a réginek roncsait félresöpri majd.