Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 4. szám
«...S mikoron Lázár ama szent Intésre
nyirkos gödréből kilépett vala,
fogadá őt az ünneplők kara
s belerántá nagy, boldog ünneplésbe.
Krisztus eltünt: Ez már nem tartozott rá.
S Lázár, Lázár, a roncs sírból-kikelt
evett, ivott, kurjantott, énekelt
s a másvilágról hősködött az uccán!
Csurdé lányok táncoltak körülötte
- mindmegannyi az élet angyala -
s Lázár rajtok jókat csípett vala
s tetem kezével farukat ütötte.
De hogy az éjjel sáncából kiszálla,
megborzadott a vígadók szive:
szétugrott Lázár sok korhely hive
s a városvégén, ím, egyedül álla!
S most érezé csak istenigazában,
mi is történt: hogy él, hogy él, hogy él!
Arcát nyaldosta fínom kerti szél
s feje felett madárka szólt a fában.
Palánkról rózsás ág ereszkedett le;
s mint rongy a bokron, Lázár fennakadt
vad illatán. Rossz szive megszakadt.
S meghala. Most már mindörökre.»