Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 4. szám
Az ördög egy hatalmas pléh-lemezhez csapódott: dörög.
Mosni kezdem hamar az ecseteket s munka közben legszívesebben úgy tennék, mint pihent, befogott lovak indulás előtt: lábammal kaparnám a földet.
Kimentem az erkélyre, mely felülről véd, de a legszebb kilátásra nyílik három égtáj felé: jobbra a Badacsony zömök tömegére, elől Fonyód halmaira, balra Boglár felé és a kisőrsi kápolnadomb szőlővel beültetett kedves oldalára.
Kint aztán elszégyeltem magamat az ördögös hasonlatért, mely ottbent hirtelen felvillant fejemben... mégis csak máskép hangzik ez.
De honnét kerültek ide ezek a hatalmas felhők? Már szinte az egész égboltot takarják s csak most veszem észre őket. Valami magasan járó szél hátán lopakodtak be, mert lent szélcsend van... de milyen mélységes... és csend, - erre is csak most döbbenek, mikor az udvar diófa lombszövevénye között még egy madár se nyikkan. Hol vannak a rigók örökös «ilea»-jukkal?
Ijedten nézek szét valami élőlény után... de nincsen semmi baj: ott szalad valaki a vasuti töltésen s most hirtelen letér, átvág a zsombékos réten, hogy az országútra jusson. Majd újra a megszokott szőlőtőkéken pihen a szemem... mintha üvegbe fagytak volna.
Morajlik. Dörög.
A Kisőrs és Badacsony közti lapályon gurul át felém a hang, mely mintha Badacsony meredek oldaláról vett volna iramot, hogy ide átömöljön. Puha anyag ez a hang, vattás, de néha mintha vésetlen bazaltot is görgetne, melyet odaát a hegyről lopott. S e kőtömbök be vannak ágyazva a hang légpárnáiba... s ha ilyképpen a földön gurulnak, morajlik általa, ha hídra ér vagy a vasuti sínekre, a hang szinte átfogja a szívem.
Egy madár röpült. Dörög.
Hosszú, elnyúló dörgés volt ez, - átnyúlt Somogyba. Mintha a zalai dörgés elindult volna, hogy morajként érkezzék Fonyódra. Hömpölyögve ment át a víz fölött. Mintha hatalmas tenyerek vitték volna át, melyekből minduntalan kicsorgott a hang a nagy zökkenők miatt, melyek az úton feküdtek, a lejtők, a farkasvermek miatt... lapult is a tó, behúzta fejét, csendben feküdt medrében, mint holt ember a halál felett. De átért a két tenyér s ami hang a túlsó partig még bennük maradt, azt bedobták egyszerre a Boglár és Fonyód közötti ingoványvidékre: dörrenés.
Somogy visszaadja. Hírnököt fogad, ki egy pillanatig mintha készülődne, aztán iramodik. De szinte szakad alatta a pálya, melyet jégből és gerendából tettek az útra alája... szakad végig, ahol ár, reng, ropog, recseg, szakad, de itt van - egy pillanat se mult - s már le is kiáltott ide a kisőrsi domb elé: dörrenés.
A nád közé hullt a hang. Az ezer meg ezer szál közé, melyek most moccanni sem tudnak. A faág is csonttá dermedt, a szőlőkarók is meredeznek, hegyezik fülüket...
Csend. Várok.
Jobbra nézek: Badacsony most húzza ki derekát a hang alól: emelkedik... bezzeg más volt ez akkor... elnevetem magam... Te is visszadörögtél, Badacsony... még akkor is, mikor sütött a nap... de az már régen volt... anyám még élt... gyerek voltam.
Ott mentem apámmal, Badacsony, oldaladon egy forró nyári délután. Látom ám: hatalmas kürtők állnak itt meg ott. Kérdem: apám, mik lehetnek azok?
Ő büszkén felelt, mint ki új tájat mutat: «Ágyúk, ezzel űzik a vihart».
Kérem őt: «Csak egyszer szeretném hallani hogy dörög, legalább egyet a sok közül».
«De most nincs vihar, fiam.»
«Mindegy... csak egyszer szeretném hallani» - rimánkodom.
Apám bosszankodik, de nincs mit tennie, betérünk az egyik ágyúhoz. S míg apám a gazdával egyezkedik, én egy földhányás mögé búvok, befogom fülem... dörrenés.
Megyünk tovább. Útunk célja egy hűs pince volt. A gazda: apám barátja, várt reánk. Több kedves ember ült ott, lócákon, ládán, a hűvös homályban. Koccintás, beszéd, tréfa folyt.
Én egy kissé idegenül ténferegtem ott, nézegetve a hordókat s a homokba eltett zöldséghalmokat, mikor egyszerre csak a gazda hangjára leszek figyelmes:
«Hallottátok a durranást? - kérdi. - A szomszéd megőrült, úgylehet... ebben a szép időben elsüti ágyúját... már azt hittem, vihar közeleg... kirohanok a házból, de sehol egy felhő, pajtikám... mi ez?»
Apám fejti a titkot. Én kuncogok. A társaság nevet.
A gazda, ki kövér, hasára helyezi két vaskos kezét, úgy nevet: - Mi-cso-da öt-let, mi-cso-da so-mo-gyi öt-let, ha-ha-ha...
*
Hatalmas dörrenés. Sötétedik. Valami sárgul a somogyi part felett. Mintha nagy gépházban állanék, egy beláthatatlan teremben. Forr minden. Nehéz szerelvények rohannak, vassal töltött kocsik. Egy féktelen munkavezető hol itt, hol ott üti fel fejét s nyomában a munka fel- és felmorajlik. Gép gépet űz.
Valóban egy nagy teremben vagyok. Keszthelynél és Boglárnál állanak a falak, hátul, a somogyi part felett, a nagy berek és Szőllősgyörök mögött vonul a felhők függönye. Vonul és hánytorog. Sűrűsödik és közelg. Faltól falig rohan a hang. Morgás és harag hangjával van tele az egész világ...
*
Este lett, hogy észbekapott apám, mikorra már vékony gyertyák pislákoltak a hordók szélein. A kövér vendéglátó barát éppen dülöngve állt a társaság előtt s ujjával integetve, egy ropogó vaskos éneket dalolt.
«Hő... a hajóm...» nézi óráját apám.
«Bizony az elment... hacsak nem szaladsz utánna...» - így a társaság. Nevetés, össze-vissza beszéd elnyomott aztán minden ágaskodást.
«Bélukám - kiált a jegyző -, a Rácz majd átvisz csónakon... szép este van, komám... majd átlapátolsz a vizen... ezt a kéknyelűt - az Istenért - csak nem hagyjuk itt?!»... - s így tovább mindenki közbeszólt, vígaszt vagy ugratást, mígnem helyreállt a régi rend s hordóknak dőlve folytatódott az ivás...
...Miként jutottunk le a hegyről, bizony már nem tudom. Arra emlékszem csak, hogy már a csónakban vagyok, mely két legénnyel, egy nádövezte kis sötét öbölben várt reánk. Szélcsendes, fojtó este volt, holdtalan sötét.
Öblös demizsónok tüzdelték a csónakot belül. A «hegy leve» persze jött velünk. Apám dülöngve beszállt s a csónak tatjára ült. Elindulunk Keresztúr felé.
Én álmosan fészkelődöm, fekszem a csónak fenekén, apám ölében fejem, mígnem elzsibbaszt az édes ringatás s apám keze, mely hajam közt pihent. Megyünk.
A két legény szabályosan evez, pattognak a villák a csónak oldalán. A nagy húzások ingatják testemet s így apám árnyéka is, mely fölöttem takarta az eget, ing velem. Pattanó taktusok szelték az időt, múltak a percek... s hallom ám - a Hableány fölött lehettünk -, hogy apám lassacskán dúdolásba kezd.
Dúdolt, dúdolgatott. Kedves nóta volt s csendességével oly távolinak tűnt az nekem, mintha a részeg délután visszhangja szólna.
Szemem fáradtan nézte, mi a setét világból látható volt, miként vonul el a hegy vaskos tömege s a parti lámpafényt, amint mentünkben fatörzs árnyékán, lombokon átbújik vagy a gyufa felvillanásait, ha az evezős pipára gyujt... mígnem eltűnt számomra minden földi kép.
De szörnyű dörrenésre ébredek.
«Mi az, apám?...» - vinnyogok, mint szűkölő kutya.
Semmi válasz, apám csak dalol.
De pusmogni hallom a két legényt s látom, hogy kutatják az eget s az se tetszett nagyon, hogy akkorra már tisztes hullámok dobálták csónakunkat.
«No nézd az ágyúkat, most nézheted, fiam, éppen ezt akartad látni, zöldfülü...» - hallom apám szavát. Dörgött a hegy, apró villanások, mint kis pokol kohók izzottak itt-ott a sötét hegy oldalán.
«Apám, mi lesz velünk?...» - könyörgök s a két legény is dünnyög, hogy így meg úgy, jobb lenne visszatérni, most Lábdit még elérjük, Keresztúr messze van, vagy csapjunk egyenest Folyódnak - ez könnyebb lenne az északi szél miatt - s hogy őket senki nem kényszerítheti viharban menni a vizen... mert hogy az itt van a nyakunkon, affelől nem lehet vita.
Apám dalol. Majd hirtelen kihagy, lábát a csónak szélére teszi s kezével térdére támaszkodik. S úgy, mint aki álmatag s a felejtő, ha észbekap, kérdi az első legénytől:
«Mondja csak, hogy hívják magát?»
«Rácz...» - zörren a kurta válasz.
«Rácz? - kiált apám, de önfeledten -, ha Rácz, akkor evezzen barátom s ne menjen Lábdiba, Keresztúrt mondtam, ha jól tudom..., most villámlik, jól vehet irányt.»
Megszűnt a suttogás, apám újra dúdolt. Dörgött az ég, de ő csak énekelt.
Mentünk tovább. Egyre mélyebb árkaiba zuhantunk a puha fekete semminek. Villám, dörgés járt felettünk, sivító szél tépte kabátom, hajam. S az evezők is a torlódó hullámokon vágódtak erre-arra. Mint ki éjjel szántáson megy haza, úgy haladt hajónk. Az erős ütem, mely eddig úgy megnyugtatott, most kuszált rántásra, zörgésre váltott át, - «rosseb»-ek röpültek; a legények borzolt hajától s mérges szemétől - melyet a villámfény néha felfedett -, még jobban elszorult szívem.
Apám csak énekelt. Mély hangja volt, csendes és tagolt beszédű. Az ének egyszerű, nem vídám, nem komoly és többször visszatért egy-egy melódia. Ő - úgy hatott - mintha már elmondhatatlan álomban ringatná magát, a bor és édes dalok ölében valahol messzejárt, de számomra - ki nem ittam -, most már úgy tetszett éneke, mintha tintatengerben húznánk színes fonált.
Bennem már akkor is elmondhatatlan félelmek lakoztak s így csak percekre nyugtatott meg a magános és parttalan ének, melyet a dörgés amúgy is minduntalan elnyomott.
«Rácz énekelj!...» - ordít apám, mint akit álmából zaj riaszt.
«Az nincs a bérben...» - volt a kurta válasz s a másik legény is: «Ha-ha, éppen ahhoz van kedvünk...» - morog. Mentünk tovább.
Nagy fröccsenések zúdultak csónakunkba. A hullámmezőbe villám ültette el magát, akként, hogy gyökere vízbe, fejével égbe járt. S e sudárfa fényinél néztem a szél szántását, e végtelen barázda tengert, mely vonul s tarajával átborul az előle szaladó völgybe s heggyé dagasztja azt, amelyet majd újra elkap a szél-eke. Végtelen rajok, sorok haltak és ágaskodtak ott, mint egy szellem-légió, mely egy percre elhal, majd újra felágaskodik s testével győzi le, takarja ellenségeit. Látom azt is, amint e munkában a taraj virága cseppekbe oldódik, mint fordított eső, amely a földről kerül fel s égbe csapja magát.
«Két pint, ha énekelsz...» - kiált újra apám.
«Nem alkuszunk, uram.»
Apám most hallgatott. De éreztem, hogy feszül s forr belül s mintha gallérját tágítaná, talán a fojtó indulattól.
Dörgött szüntelen. S míg eddig csak hullámok dőltek csónakunkba, most az ég is kinyílt, eső zúdult reánk sűrű rohamban, hogy lélegzetem elállt. S hallom, hogy az egyik evezős kiáll s kezdi a vízmerést. Apám kiált:
«Öt pint, ha énekelsz, te Rácz!»
A válasz elmaradt, de a legény tovább evez.
Közben mellére von apám s próbálja kabátját körémborítani. Bajusza fejemre lóg. Dőlt reánk a víz. Mintha vízben állanánk, két meztelen test voltunk, csupán, ruha, kabát már mit se számított. S látom a villám fényénél, hogy Rácz, ki még mindig fehér ingben vágta a habot, dúlt arccal ül helyén s gőzöl, mint a lovak.
«Két demizsón, te Rácz!»
A felrebbent fényességben olyan volt a világ, mintha gyöngytenger ereszkedne reánk. Minden esőcsepp szikrába hányta magát. Nagy sárga sávok, nagy lila színsóhajok űzték fennebb játékukat. Kaszált a fény, hol itt, hol ott vágva le pallosával, villám-kék-zöldre izzítva az esőt, mely rendületlenül hullt, zúdult tovább. Hullt és hozta a villám csillámait, gyöngyfénybe borítva magunkat, a hajót. Mintha üvegszitán néztem volna ott keresztül vagy régi borbélyműhelyek csörgő gyöngyfüggönyén, - olyan volt a kép. S ahogy ismét jött a sötét, ahogy harapta kékjével ezt a szikrázó bugyborékolást, gőzt és gyöngytengert, tarajnak fehér loccsantásait, ahogy átment a sárga kékbe, oldván azt először zöldbe s mind mélyebb színekbe... olyan volt, mintha Isten színkarddal - mely csak a lélekben huhog - hasítana közénk. E suhintásra vált a szikrázó sárga-zöld világ koromra, szemünkben hagyva emlékét a ragyogó látomásnak... mint ki lámpába néz s utána behúnyja szemét.
«Ötven liter van itt, te Rácz, mind a tiéd, ha énekelsz s te is ott hátul, legény!»
Pillanatnyi csend, aztán egy meghunyászkodott hang tör elő a sötétből:
«Melyik nótát, uram?»
Apám új nótába kezd. A legények követték a dalt, kissé kényszeredetten, de egyre erősödőn. Apám tüzelt, hajtotta az éneket, szinte lelkét öntötte át a két legénybe. Hangsúly, mely ki tudja, hogy hol volt elhelyezve, hangsúlyként zuhant át a lélek kamráiba, erő és bátorság kélt nyomán.
Rímjeit a dalnak azóta elfeledtem. Lassú, tömör dalocska volt, melyet ott fújtak, ordítottak, - erre emlékszem. Egy legényről szólt a dal, kit akasztanak s a fa, amelyre felhúzták szegényt, valami görcsös vagy kézzel cifrázott fa volt. Egy kis enyhe szellőt is említett még e dal, mely himbálja az akasztott legényt, fodrozza bő gatyáját s a himbálásban a csizmák sarkantyúja néha összepeng.
Barbár sötét kép tárult, zuhant elő a dalból, vad és kegyetlen. Tölgyrengeteg, vadon szaga, pisztoly, vadsertés, ropogó őszi galy zaja, vízmarta búvóhelyek nyirkos füstszaga, konok gyilkosok fojtott lélegzete, - a semmi és az egész földi lét... egy bitang, ki lóg s szél himbálja hülő tetemét s a sarkantyúja néha összepeng...
Most a második legény evez s Rácz merít. Elkapta őt is a dal izgatott, fojtó lélegzete s mint egy tébolyult dolgozik. Az evezős legény próbál ütemet tartani. Akkor már a villám se engedett kilátást, köröttünk fény-varázs vagy az éj koromja volt csupán. A szélirány volt egyetlen iránytűnk. Mi délnyugatra mentünk s a szél északi volt, így ferdén kellett a csónaknak zuhanni, s mi botorkáltunk csak tovább, remélve, hogy nem forgunk körbe e szörnyű elvarázsolt mezőn.
Zengett a csónak. A langy víz, mely alulról öntött s felülről zuhant, szinte már testünk része lett... elemmé, melyben élünk s mi benne úsztunk, mint zord halak, melyeknek melléből dal fakad.
Apám szorosan ölelt magához. Fejem bágyadtan dőlt mellére, e széles mellre, mely hánytorgott, zihált a hatalmas dal nyomán s mint orgona búgott. A dörgéseket is szinte már apám mellén hallgattam át, amelyek lassanként úgy hatottak reám, mintha orgonán mély hangot: lábpedált nyomunk. Átremegtek a mellén az égi mordulások s kísérték az ő dalát, mint templomban a férfiéneket a hangszer búgó mély szava.
Hallgatództam... hallgattam a mell rezdüléseit, az ének és az égi hangszer furcsa öszekapcsolásait, a lélegzés: e fujtató szabályos emelkedéseit, amelynek nyomán a bordákon fel s le járt fejem.
Álmomban már templommá vált a mell, nagy templommá s benne nézegettem, néztem körös-körül s láttam is nemsokára egy szakállas embert fent az orgonán. Ott leskelődtem én is éppen az érc-sípok alatt s egyszer csak rámnéz a szakállas, kezét szájához emeli s halkan hozzám beszél:
«Ma te fújtatsz, fiam...»
S én örömmel rohanok az óriási hangszer oldalához, ahol kiáll a fujtató pedál... felhágok reá... egy fogantyúba kapaszkodik kezem, míg felhúzódzkodom. Aztán süllyedni engedem magam... súlyom nyomja a pedált s az száll alá, mintha álomban lépnék tömény sóstó vizébe, ahol nem lehet alámerülni... aztán a fogantyún van újra a kezem s kapaszkodással könnyítek súlyomon. A pedál emelkedik... s így ingok fel-alá, mint hullámokon a hajó. Lengek, emelkedem vagy újra süllyedek... ég és föld között vagyok így, himbáló könnyű test, szinte üzenet a két elem között.
És szól az orgona... mély búgás tölti be először a templomot, várakozó egyfajta rezgés, de szinte mezőnyi hang, ami csak arra jó, hogy a többi virgoncabb rezdülések rajta átsétálhassanak. Új hangok csorogtak elő, lassan lépegettek e rezgő, bizsergő szőnyegen. Befúrták magukat alája, átbukdácsoltak e könnyű szöveten, mint víz színén a delfinek, mert nyomukban új siserahang-had hemzsegett. S e kedves kergetődzésben, melynek - úgy látszott - semmi sem szab határt, egy férfi parancsolt «megállj»-t, - egy szélesvállú pap, ki most egyszerre megjelent a színen. Ornátusa vizes s a földig ér, bajusza lelóg s «oremus»-t kiált, majd énekel... Szép férfihangja szinte követhető volt, lengett és utat csapott. Hangjának szép fordulatjai hozzásímultak a padsorok faragott virágdíszéhez. A kőpadlón viszont settenve suhantak át... Az orgona szólt, kisérte halkan a pap énekét; lágy hang erősbe, erős a gyengébe fonódva kísérték egymást az égbe fel.
*
Tündéri mély és csendes éjszakára ébredtem ott. A vihar már elvonult. A mosdatott csillagok ezrei szikrázva ragyogtak. Még enyhe hullám locsog a csónak oldalán, de csak úgy, hogy édes zenére telt belőlük. A viharfelhőket is láttam elvonulni, puffos ruhában vonultak a nagy berek fölött, merev határuk élesen vált el a csillagos égmezőterétől, mert mélységes kékben ültek ott a csillagok. A kékség oly tiszta és egyértelmű volt, hogy szinte körülnéztem... hogy is volt az imént?... képzelődtem netán vagy az egész csak lázálom kép-ügetése volt?
Mint mikor ajtón át a gyerek beront s azt kiáltja: «itt vagyok» s toppanásaira felderül a megúnt bútor, úgy itt is - úgy látszott - felnyílt valami égi kapu, más légkör nyomult be s új kárpit vonódott az égi falon. Keszthely lámpái közül csak egy-kettő pislogott, különben földi fény nem volt sehol. A part mindenfelé feketén vonult. Feketén, de nyugodtan, felvéve újra legtisztább vonalát, melyet most nem torzított se fény, se árny s a köd játéka sem. Csak körvonalakban élt a táj, behúzta minden más jellegét, mint önmagát a csiga. Ős tájkép volt ez itt, talán akkor teremtődött a világ, a nagy rendező akkor tolt először helyére mindent s a felvonás kellékei várták, míg fel nem kél a nagy lámpa korongja. E mosdatás után üde volt a világ, éreztem azt a mondhatatlan illatot, mely nem illat, de mégis mintha zsenge parfűm vett volna körül, szagtalan, de mégis illatos. Oly lelket betöltő friss lehet éreztem ott, hogy kátrányos csónakunk oldalán majd hogy ki nem hajtott a levél s szinte hittem - liánok serkennek majd oldalán, melyek vízbehajolva uszályként követik hajónkat.
A part mindenhol sötét volt. Figyeltünk; kutattuk a partot, a fakoronák árnyékképeit, mert csónakunk nem messze: partközelben járt. Az ének már rég elült, senki nem beszélt. Apám néha leejté fejét, majd felriadt s mintha tengernyi múlt volna mögötte, maga elé, vagy kissé oldalra néz. Senki nem beszélt, csak az evezők kattogtak szabályosan, a csónak rántott s a kék szín-oldotta sötétben úgy haladt, mintha az éjtől kért kölcsönerő taszította, lökdöste volna odébb.
Párhuzamosan haladtunk a parttal. Vontatottan vonult a topolyák s a bokrok erdeje, viskók árnyékai, míg fel nem tűnt a berekcsatorna-beömlés s árnya a jegenye karéjnak, mely őrt állott a házunk oldalán. Még egy-két evezőcsapás s hallom a surlódást, ahogy felszalad csónakunk a homokos fövenyre.
***
Fáj a szív, mert a kép oly messze van. Vörös kőpadló alattam... persze, hisz az erkélyen vagyok... Igen, igen... dörög.
Erősödik a sárga szín a somogyi part felett. Áthangolódik a világ. Sárga lett az egész túlsó part ege. Az ólmos felhők eltolódtak magasabb régiókba. Rohan és tágul a sárga tömeg. Ami előbb még Fonyód dombjai fölött terjengett csupán, az most szétterült minden irányban. Az egész láthatár mocskosan kavargó sárga gőztömeg. De lassan a sárga szín hatalmas hengerré dagad s gurul a föld felett felém. Sötétedik. Dörög. A villámok sárga fénykései már jobban látszanak.
Aztán végre csend lett. Csend... de akkora, hogy szívverésem hallom. Oly csend lett hirtelen, mintha csak álomkép lenne az, amiben élek. Amúgy is minden mozdulatlan... a fák, a levelek... sehol egy ember, egy élőlény... elvarázsolt, elátkozott világ.
Szemem a sárga felhőhengeren szalad, mely tágul és gurul, lassan beborítva már Fonyód halmait. Eltűnik a két lapos kúp, eltűnik a lapos partvidék, a henger a tóra ér. Rohan felém.
A nádas kapja az első lökést. Derékba hajlanak a rugalmas karcsú szálak, kisebb nádcsapatok borulnak egymásra, nádhullám nádhullámnak siránkozik.
Északra dől a nagydiófa is. Nagy nyögéssel az egész teste szinte kifordul, ágai kinyulnak, s a tenger levél, mintha egy északi Istenhez könyörögne. Surran a lég a szőlőtőkék között. Sóhaj, bődülés mindenfelé. Panasz.
Az úton egy megvadult tehén robog. A szőlőkarók között át-átvillan fehér-vörös színe, míg a lejtős út gyorsan elnyeli. Szalad az asszony utána, szoknyáját magára borítva. Él már a táj, zeng, sivít.
A tó is vadul. Ugrál a víz, nem tudja, mint kezdje hullámzásait. Dobál egy csónakot, mely a nádas öbölben búvik. Zuhog az eső.
«Pista!»
Hallom a kiáltást. Kovácsék háza itt fekszik alattam, belátok udvarukba. A konyhaajtón át kidugta valaki a fejét, - onnét jött a hang. Az ajtó csapódik. Házuk nádfedeléről vízfüggöny zuhog, s fölöttünk is, mint sáskahad, - mely röptében hol erre, hol arra imbolyog - repül a vízcseppek raja. Most földrecsap, robog a szőlőlevél, int és integet.
«Pista!»
Visít az i betű. Ajtó csapódik. Lila villámfény borít be hirtelen, ...s újra emlékezem...
*
Úgy volt, hogy rámparancsolt apám:
«Gyere a padlásra velem, lehozunk valamit. »
«De miért e nagy viharban, vagy küldd az Évit, én nem merek,» - feleltem.
De látom ám, hogy Évi térdrehull a szoba közepén és imádkozik. Kis parasztlány volt, emlékszem bokros szoknyáira, s ahogy térdel ott, s amint a sok ruha buggyot, gödröt vetett.
«Gyerünk, gyerünk» - kiált apám.
A házunk nagy volt, régi padláslépcsővel. Indulunk.
Üvöltött minden, dörgött, csapkodott. S ahogy éppen a lépcsőkön megyünk, a vaksötétben egyszerre csak tündéri lila fényesség vesz körül. Megtorpanok a fényre, azt hittem az Isten leszáll.
S könyörgök: «apám gyerünk le», de ő csak vonszolt tovább. S fent látom ám, hogy ott semmi dolga, bár öreg holmik között matat, de nincs semmi, amit levinni kellene. Csak ide-oda járkált velem, s kínzott, hogy ne féljek. Ropogott a cserép felettünk. S a vén szederfa is akkor dőlt ki a villámcsapástól, - fojtó égésszaga felszivárgott hozzánk. Pokol volt ott a nagy sötétben.
A padlás sárföldjén topogtam, botladozva gerendák között, s minden kacat-lomon, s már-már nem tudtam, merre van le, föl s hol van anyám.
«Miért vagyunk itt» - kiáltok. De ő csak járkált velem. Már féltem tőle is, amúgy is nagy bajusza volt. S a felvillanásokban látom arcát konokul nézni a semmibe. Mint egy inkvizítoré, úgy hatott feje a padlás gerendái között, a zeg-zugokban, a villámok heves kvarc-fényiben. Dörgés és remegés közt alig vert a szívem.
A dörrenés olyan volt a padláson is, mint itt a dörgés, melyet az erkélyről hallgatok. Összekapcsolom most ez óriási távolságú hangokat, hogy miként csitult ott a messzi képben, s miként csitul itt előttem, melyet most már más szívvel s figyelemmel hallgatok. Csitult akkor, mikor ott lejöttem a lépcsőn s tán erősödtem általuk, s csitul most is, mikor pedig ellágyult szívvel hallgatom e rendezetlen kiáltásokat.
A dörgések immár elpihennek. A hang odébb, tovább vonul. S előtűnik a komor ég jégfelhős uszálya, mely eddig az esőtől borítva, rejtve szállt. A szél is elmarad. Fokonként húzza be szárnyait e barlangküldötte ős elem, s ahogy tollai rendeződnek, úgy húzódnak vissza a nagy diófa görcsös ágai.
Az ágak visszatérnek régi rendjeikbe, de a levelek még itt-ott integetnek, hogy szálljon vissza fészkébe a madár, mely eltévedt a nagy viharban, s ki tudja hol húzta meg magát.
***
Sötét lett. Újra a szobában vagyok. Behúzom az ajtót. A szél lassan eláll. A diványon ülve hallgatom a hegyről lerohanó vizet, mely kövek, fatörzsek közt robog alá. Zúdul és mormol a víz. A csatorna is most önti utolsó készletét.
Elvonult már minden zavar. A távoli villámlások néha még bevilágítják a szobát. Éles égi fények ezek, a nappal vakító álomképei. Látom készülő képeimet, egy-egy gondolat, érzés felragyog általuk, de amint a fény eltűnik, csak vakság és árny marad...
...Fogadj hát öledbe édes árny! Meleg karjaid után kívánkozom úgy is, de közben kíváncsi vagyok, milyen az életed, alakod s formád milyen természetű. Jó volna tudni, mi vagy igazán.
Villanás az értelmed? Az ellentét netán? Puha karjaid vannak, azt érzem, s ha menni tudsz, úgy csak hőkölve jársz.
Sejtelmes, forgó valami vagy, hánykolódsz és zuhansz. Terjengsz és beborítsz.
Nem vagy idegen, - azt tudom -, sem ellenség. Nem forralsz terveket. Te csak néha megmutatod magad. Úgy gondolom, hogy háborgásaid felhője a széleken néha szikrákat csihol. Érzem, hogy átvonulsz rajtam, mint oly anyag, mely áthatóbb, mint a rádiumsugár, s hogy átlebbensz a falon, leülsz mellettem s majd hirtelen tünni véllek s úgy rohansz, hogy soha nem érlek el. Mondd: ha zuhanok a sírba, elér majd kezem?
***
Előttem az asztalon pohár áll, vízzel tele. Éppen erre néztem, mikor az égi fény betört, hangtalan villám-ruhában. A pohár tündéri fordulata, a kedves szalagdísz az oldalán, s a parányi kis szivárvány, amelyet az üveg szélén vélt szemem felcsillámlani, kedves, utolsó ajándék volt a villanástól. Szemem jól magába szívta az egyszerű látomást s szinte engedem, hogy e kép, mint kis föveg tündököljön tovább az álmomon.