Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 2. szám · / · Figyelő
Joyce halálával egy korszak záródott le végérvényesen: az izmusok kora. E különféle irányok mind abban egyeztek, hogy - formában, tartalomban - tagadták a világot, a világháború és forradalom, a pénz és nyomor inflációjának zűrzavaros korszakát. Anarchiára még nagyobb anarchia volt a visszhangjuk; a rend romlása, a küzdelem lealacsonyodása nem jelenség volt számukra, hanem kozmikus valóság, s tudatos szélmalomharcot folytattak ellene, olyan rendet kívánva, amely mindenképpen
Ez a korszak látszólag forradalmi volt, mert lerombolni igyekezett mindent, ami volt, nyűgnek érezte a multat és jelent egyaránt, s közönségen és közösségen túli szférák felé vágyakozott. De hiányzott belőle minden forradalom építő eleme, az újatakarás, az igenlés; ezt csak másatakarással, tagadással helyettesítették. Inkább regresszió volt ez, mint forradalom, fájt ami hiányzik, de ez nem új tettekre ösztökélt, hanem menekülésre. Formai mankókra támaszkodott, nem öntudatra és akaratra. Az, hogy e mozgalmak szerepe nem pusztán kuriózum, csupán annak köszönhető, hogy tehetségek is résztvettek bennük. Ezek közt Joyce volt kétségtelenül a legjelentékenyebb.
James Joyce egyik «iskolához» sem tartozott; magányosan élt és írt, jelképesen és ténylegesen számkivetve saját köreiből. Első könyvei alig keltettek feltűnést; a
Hírét és hirhedtségét óriásműve, az
Ha ma mérlegre tesszük e közel másfélezer oldal értékeit, annyi kétségtelenül megmarad belőle, hogy Joyce nagy író. A könyv egyes részletei - Mr. Bloom belső monológja a sánta lányka körül, a Valpurgis-éj káprázatos szürrealizmusa, a «katekizmus» utólérhetetlenül gazdag nyelvi és tárgyi szatirája, Mrs. Bloom híres központozás-nélküli hajnali monológja - önmagukban is megállanak művészi fölényükkel, metsző dialektikájukkal, gondolati gazdagságukkal, milieu-festésükkel. De az egész szózuhatag, bármilyen lenyűgöző is, elvesztette a különcség varázsát; a korhangulat visszatért a szürrealizmusból a realizmusba. Ami igazán nagyszabású, annak nem kell szükségképpen «nagynak» is lennie.
Gyanus jele volt a mű nagyságának az is, hogy bibliamagyarázók egész szektája nőtt fel körülötte, szótárat, parafrázisokat szerkesztettek hozzá, s - Valéry Larbaud vezetésével - nekifogtak, hogy mitológiát teremtsenek belőle. Egy igazán nagy műnek nincs szüksége kommentárokra, anélkül is megállja helyét.
A mű hatása nagy volt, de nem mély. Hívei akadtak, de követői alig. Ahhoz, hogy a stíluskeverésnek és elhagyásnak, a gondolatfelaprózásnak, a túlasszociálásnak a feladatát vállalja valaki, Joyce tehetsége, műveltsége, nem kis bátorsága kellett.
Utolsó éveiben mind jobban fokozódó válsággal küzdött, párisi kávéházakban lehetett látni, amint óriási betűkkel, rhedistollal írt a papírra görnyedve. A mű, amiből csak részek láttak napvilágot, a tagadás logikus végigvezetése volt. Most már nemcsak a formát, hanem a nyelvet, a valóságot is felbontotta, s írásából legföllebb sejteni lehetett, mit jelent. Atomizálta világát, s részeiből egy új világot alkotott magának, de ennek jelbeszédét csak ő maga ismerte, legföllebb leírta, hogy próbálják magyarázni. Egy svájci kórházban halt meg a hír szerint, nyilván olyan magányosan, mint ahogy élt és alkotott.