Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 2. szám · / · Elek Artúr: Az égszinkék csillag
Egymagamban ültem a zugolyomban és sokáig nem tudtam másra gondolni, mint Verbénára. Azt már tudtam tőle, hogy valahányszor csillag hull az égről, az valakinek halálát jelenti itt a földön. Még sem értettem a dolgot, csak nagyon sajnáltam Verbénát. Keresni kezdtem csillagát az égen, de akárhogyan kerestem, nem találtam meg. Akkor a pici kék csillagot kerestem, de mintha elnyelte volna a sötétség, azt sem láttam semerre. Összeszorult a szívem arra a gondolatra, hogy Verbéna segítsége nélkül milyen tehetetlen vagyok.
Köröttem egyre nagyobb lett a csöndesség. A nappal neszei rendre elnyugodtak. Néma és sötét volt alattam a kocsigyár, becsukódtak a házban a gyermekszájak, az utcáról nem csattogott föl a lovak patkója. Már a lóvasut sem járt odalenn, kalauzainak tülke, lovainak csöngése rég elhallgatott.
De én mindebből semmit sem vettem észre. Csak néztem, néztem az eget, össze-összehunyorítottam a szememet és vékony fényes sugarakat szövögettem magam, meg a csillagok között.
- Óh bár - gondoltam magamban -, óh bár fölmehetnék rajtatok a csillagokba. Milyen jó lenne megtudni, mi történik bennök. Gyárak vannak-e ott, forgó kerekek? Vagy a paradicsomkert virágai közt éneklő angyalok?
Egyszerre megpillantottam az ég szélén a pici kék csillagot.
- Csakhogy megvagy kis haszontalan! - súgtam feléje neheztelőn. - Hol bujkáltál már megint? Mért játszol bujócskát, mikor jól tudod, hogy olyan nagyon várlak? Úgy szeretnélek egész éjjel nézni és nappal is. Megtanultam ám a nevedet: Estrella Azul. Ezután mindig így hívlak. Hát te tudod az én nevemet? Vagy tán már nem is emlékszel rám? Mikor jössz haza? Mikor rázod meg felém csilingelő aranyhajadat? Mikor hallom megint a kacagásodat? Úgy szeretnék beszélgetni veled, mint akkor, amikor még egy utcában laktunk. Gyönyörűséges csillagmeséket tanultam Verbénától és milyen szép csillagképeket láttam a tanár úr könyvében! Hunyorítasz? Olyankor úgy-e te is fényes ezüsthidacskát látsz, mint én. Ezüsthidat közted és köztem. Gyere le rajta. Gyere kék csillagocskám, sétálj le hozzám. Magasan vagy? Hosszú ezüstkötelet sodrok csillagsugárból, azon lebocsátkozhatsz idáig. Hogy mért nem megyek föl hozzád én? Óh az más. A csillagnak könnyű, nekem nehéz. Nem tudod, hogy járni is most tanulok? Sokáig nem akartam elhinni Verbénának, hogy kék csillag is van az égen. Most már tudom, hogy van. Úgy-e, hogy van? Te vagy az... Hát beszélj már. Mért nem felelsz? Megbántottalak? Óh te kis csacsi csillagocskám, hát nem tudod, hogy én téged sohasem akarlak megbántani? Még akkor sem, ha megszidlak és ha azt kívánom, hogy légy komolyabb. Úgy-e nem haragszol, mondd már, hogy nem. Estrella Azul... dünnyögtem és boldogságot éreztem, hogy megtaláltam ezt a két szót.
S ezután kis időre csend következett, mint a színházban, minekelőtte fölhúzzák a függönyt; s utána a színpadon megjelent a jó öreg tanár úr. Bicegve jött, bepólyált lábbal és hóna alatt a rézabroncsos gömböt hozta. Nyomban utána jött Verbéna, kivette a tanár úr kezéből és letette a földre.
- Ejnye be helyes varrógépe van a tanár úrnak - mondta és tapsolni kezdett örömében.
- Neked hoztam, Verbéna - mondta a tanár úr -, varrj vele a csillagokból pitykét a mellényemre. A Cassiopeiából vedd ki azt a fényes nagy csillagot, azt varrd legfölül.
- A Szentkút csillagját tetszik gondolni, úgy-e?
- Micsoda Szentkút-csillagról beszélsz már meg te is? Mondom, hogy a csillag tudomány, nem mese.
Válaszul Verbéna nótára kezdett édes vékony hangján.
Nem kell nékem tudomány,
Nem vagyok én dáma...
De a tanár úr nem hagyta, hogy folytassa.
- Ha tudomány nem kell - mondta bosszúsan -, akkor csillag sincsen. Mert a csillag nem mese, hanem gépezet. Értetted? Gé-pe-zet.
- És bizony talán kék csillag sincsen az égen? - kérdezte csúfondárosan Verbéna.
- Nincsen is! - felelte határozottan a tanár úr.
- Úgy! És talán beszélni sem tudnak a csillagok?
- Se beszélni, sem énekelni.
- Nem? Hát akkor odanézzen, tanár úr.
Azzal felrántotta a hátsó függönyt és fölmutatott az ujjával. Odafenn a sötét nagy ég látszott, rajta töméntelen csillag, de mind távol és mind haloványan. Csupán egyetlenegy csillag tündökölt legelől, egy icipici csillag, az égszínkék csillag.
- Estrella Azul - mormogta a tanár úr.
És abban a szempillantásban csilingelni kezdett a pici csillag, mint az égi báránykák nyakában az ezüsthangú csengő és egyszeriben aranyfürtök kezdtek lobogni körüle, a közepéből pedig pajkosan hunyorított le a kéknél kékebb szeme. Nagy csodálkozás támadt a nézőtéren. Az emberek felugráltak ültükből és tapsolni kezdtek. Ott láttam közöttük az apámat, az anyámat, a testvérkéimet, meg a folyosón keringőző kislányokat, aztán az aranyfülbevalós kintornást és félkarú társát, a házbeli gyerekeket mind és a rezesorrú kocsigyárost és a betegszállító-kosaras két embert is. Tapsoltak, dobogtak a lábukkal és akkora zajt vertek, hogy fölriadtam reá.
Fölébredtem és önkéntelenül a takaró után nyúltam, hogy magamra húzzam, mert fáztam. Akkor ocsúdtam rá, hogy nem az ágyamban vagyok, hanem kintfelejtkeztem folyosóvégi zugolyomban. Köröskörül fekete sötétség és siket csönd.
- Apám! - kiáltottam rémülten.
De a biztos kezet, amely mindig utánam nyúlt, valahányszor segítségül hívtam, most hiába kerestem.
Behúnytam szememet, hogy ne lássam, ami történni fog, és mint ahogyan az ágyamban szoktam elalvás előtt, imádkozni kezdtem:
- Én Istenem, jó Istenem...
De tovább nem jutottam. Nem tudtam most arra kérni a jó Istent, amire annyi más estén: hogy gyógyítson meg és hogy legyek újra épkézláb ember.
Kinyitottam a szememet és fölnéztem az égre. Még ott voltak rajta a csillagok, olyan fényesen, mintha most bújtak volna ki. Olyan bátorítóan néztek le rám, olyan barátságosan, hogy abban a nyomban elmúlt a félelmem. Szemem a pici égszínkék csillagot kereste a csillagok végtelenségében. Nagyon, nagyon messze kéklett és arra kellett gondolnom, hogy még hány esztendőnek kell eltelnie addig, amire az én csillagom eljut odáig. És ahogy csüggedetten néztem, néztem, megtaláltam a félbenhagyott imádság folytatását:
- Én Istenem, jó Istenem - esenkedtem a csillagos ég felé -, felejtsd el, amit valaha kértem tőled. Ne gyógyíts meg, ne legyek soha épkézláb ember, ne legyen belőlem csillagok tudósa se. Nem kérek tőled semmit, csak azt az egyet engedd meg, hogy az én csillagom megtalálja valaha az égen az égszínkék csillagot...