Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 2. szám
A két nevet nemcsak az évfordulók szeszélye, születés és halál mementója sodorta egymás mellé Tolsztoj halálának harmincadik, Hardy születésének századik, imént elmúlt esztendejében, hanem sokkal inkább az a mélységes alkati rokonság, amely e körülményeikben annyira különböző két írót egymáshoz kapcsolja. Mindkettejükben az epikus ihletés a természeti erők nyomasztó fölényével tört elő, hogy lassú, szívós, emberfeletti munkával medret vájjon magának, mint a gleccserár és a maga jeges pompájához idomítsa, zúzza az ártatlan tájat. Műveikben az élet elveszti hétköznapiságát, ijesztő arányokat ölt, egymásra torlódó sziklákként hevernek el a történés fordulatai, alakjaikat óriásokká dagasztja a köd, embertelen végzet hordozóivá. Mindketten a legrészletezőbb regényben Aischylos drámaiságát képesek felidézni, a sorstragédiák ritkított levegőjét, a legmindennapibb emberben mitikus hőst, aki kihívta maga ellen az istenek haragját. Mindkettő egyszerre ért a lélek redőzéséhez és egy tömbből formálásához, hajlékony és darabos, megértő és erkölcsbíró. Egyszerre nevetségesen elvontak és megdöbbentően konkrétak. Mernek elnagyoltak, nyersek, dogmáikhoz a naívságig ragaszkodók lenni, ugyanakkor részletekben elveszők, mindent megfigyelők. A történés merev terv szerint igazodik, nehézkes tételek kísérik, mégis százfelé bomlik és rejtett áramlásokkal gazdag. Amit vitatnak, tarthatatlan, ahogy vitatják, ellenállhatatlan; csak a kivételes nagyság engedheti meg magának az elfogultságoknak ezt az eszelős mértékét.
Ha a
Történeti regény, amely óvakodik hivalkodni azzal, hogy történeti. Egyetlen archaikus szín nem árulja el, hogy az író jelenétől eltérő korban vagyunk, fölösleges jelző nem figyelmeztet az »idők nagyságára«. Széles bevezetésének nyüzsgő társaséletéből hiányzik minden, ami az elmultra, távolira emlékeztetne; mesteri képeiben az ember exponálódik és nem a kor hőse. Ahol Tolsztoj kedvenc elméletét fejtegeti egyén és tömeg viszonyáról vagy Napoleon elleni ellenszenvét engedi gúnyos megjegyzésekben szabadjára, érződik a távolság az író és tárgya között, de - és ez a lényeg - az ábrázolásban nem engedi átütni az idő és az utólag formált vélemény hatását. Hosszas elmélkedések után pillanat alatt modort cserél, amint átvált az elbeszélésre; a jelenet önmagáért születik meg és egy magasabb fokon igazolja az elhangzottakat. Perccel előbb még a történetfilozófus és a moralista bírálta Napoleont, de belép a császár és kis köpcös testi valóságáról lefoszlanak az elméletek, nem a kommentáló, hanem a művész szeme figyeli izgalommal. Amíg csak hallunk róla, ellenszenves és egy-két sommás formulában él; mihelyt megjelenik, sokrétű, kimeríthetetlen, nyoma sincs benne torzulásnak. Akarata ellenére így győzedelmeskedik az emberábrázoló az ítélkező felett.
A
A sok kis mellékösvény között egy út nyílegyenes: a hősnő sorsa. (Ilyen elrendelten egyenes Péter fejlődése is vagy Nyechludoff föltámadása s a
Ilyen lehetetlen a küzdelem Thomas Hardy regényhősei számára is. Nincs még egy író, akinek művében az életet megcsúfoló véletlennek oly nagy szerep jutna, mint nála. Embereit mintha átok fogta volna meg, bármihez kezdenek, akadályok merülnek fel előttük és minden erőfeszítésük jutalma a kudarc. Hardy nem pesszimista a szó megszokott értelmében; nála a természet nem rosszakaratú, egyszerűen süket és üres, közönyös az emberi törekvésekkel szemben, ostoba vakszerencsével gabalyítja sorsukat. Ebbe az értelmetlen pusztításba a művész visz rendet, irányítja céltalan cikázását, erkölcsi okokat fűz hozzá, a lélek zűrzavarában talál reá magyarázatot. Az Első Ok, ahogy Hardy nevezi, találomra kegyetlen, az író kiszámítottan és céltudatosan az; mint ahogy a robbanó erőket az embernek kell munkába fogni, fegyverré alakítani. Hardy valósággal kezére jár a véletlennek; kedvtelve gyüjti ártatlan hősei fejére a csapásokat, hogy tanulmányozza boldogtalanságukat és rámutathasson eredendő gyengeségükre.
Mindebben van valami mesterkélt és elhatározott. Hardy eredetileg épitész volt és regényeinek vázában, teremtett életeiben ott kísért a geometrikus konstrukciók emléke. Tess, a »tiszta asszony« tragikus élete nem fejezetekben, hanem »fázisokban« pereg le előttünk megmásíthatatlanul; már a címek könyörtelenek: »Leány«; »Nem leány többé«; »A következmény«; »Az asszony fizet«; »Beteljesedés«. Másik nagy regényében
A magyarázat, hogy ezek a tiszta és tévelygő alakok a jellemzés démoni ügyeskedése folytán lassan-lassan megérdemlik a sorsukat. Bénult akarat készül bennük nagyratörni, az igazi erő hiánya hívja ki maga ellen a végzetet. Tess, a kis parasztlány első szerencsétlensége, hogy bolondos atyja megtudja ősi, nemesi származásukat (parasztsorba süllyedt, egyébként kihalt arisztokratacsalád az övék, a D'Urbervillek) és a fikció kedvéért, reális eszközök nélkül ki akarja hajszolni a nagy életbe. Így kerül egy csábító kezébe, szüli meg, majd veszti el gyermekét. De a második lépés már az ő bűne; mikor a szerelemmel találkozik, nincs ereje rögtön vallani, csak a nász estéjén szánja rá magát. Az most már a sors és Hardy kis iróniája, hogy a férj puritán papfiú, aki képtelen megbocsátani, elhagyja, nyomorba dönti s mire évek múlva megtörne és visszatérne, a nő már újra a csábító foglya és az új gyalázatból csak gyilkosság árán menekülhet. Ingatag lelke csak az elfogatás percében talál rá önmagára és a kivégzés hozza meg a happy endet: a szabadulást a gyengeségtől. Mert Hardy szemében a gyengeség a legfőbb, az eredendő vétek.
Jude-ot, az obskurust két igaz szenvedélye roppantja derékon: művelődésvágya és szerelme. A mélyből jön, tehetsége és ambíciója felfelé vinnék, szerelmese okos, szeszélyes, felvilágosodott fejével csak egyengethetné az útját és mindkettejük boldogságát, de folytonos kisiklásokkal életük visszájára fordul. Külön kötnek házasságot, majd amikor szenvedélyüktől fűtve mégis egymáshoz térnek, a közvélemény, saját határozatlanságuk, egymással szemben is merev büszkeségük, a meglevő kapcsolatok morális ereje, a leküzdhetetlen mult megint szétdobja őket; végül a fiú halála őrli fel végleg álmaikat. Soha két ember nem illett jobban össze, hirdeti az író s mégis tönkrementek egymáson, mert a lefelé vívő ösztönök erősebbek voltak az akaratuknál, mert vágyódtak arra, ami romlást hozott reájuk. Félmunkát végeztek mindenben, bűnben és bűnbánatban, szenvedély és felelősségérzés egymást halványította, felszabadulásuk csak a házasság nélküli együttélésig jutott el, az együttélés testi-lelki feltételeit már nem tudta megteremteni. Ahogy vannak formalista erkölcsök, ők formalista vétkezők voltak, antikonvencióból konvencionálisak, forradalomból nyárspolgárok. Langyosak, akiket az Isten kiköp a szájából.
A két lázadó az élete végén, a
A tizenkilencedik századvég, amelyben éltek, nagyon egyoldalúan fogta fel problémáit, elfogadott vagy elvetett, konzervatív volt megszokásból vagy forradalmár rajongásból. Tolsztoj és Hardy egyszerre konzervatívok és forradalmárok, reformerek és megtartók; látják a hibákat az intézményekben és keveslik az erényeket az emberekben, sürgetik a javítást és bizalmatlanok a javítókkal szemben. Központi élményük a házasság kérdése, a társadalmi megoldásoknak ez a kísérleti laboratóriuma. A
Nyechludoff herceg elhatározza, hogy birtoka jövedelmét felosztja parasztjai között. Összehívja őket és elébük tárja tervét.
»- Minek az? Inkább maradjunk a régiben; - elégedetlen, sőt goromba hangok hallatszottak.
Különösen akkor lett heves az ellenkezés, amikor Nyechludoff arról beszélt, hogy kössenek szerződést, amelyet ő is, meg a parasztok is aláírjanak.
- Mit írjunk alá? Ahogy eddig dolgoztunk, úgy fogunk a jövőben is dolgozni. De mirevaló ez? Mi tudatlan emberek vagyunk.
- Nem egyezünk bele, mert ez szokatlan. Maradjon minden a régiben - hallatszott mindenfelől.
- Hát visszautasítjátok? Nem akarjátok átvenni a földet? - fordult Nyechludoff egy mezítlábas, fiatal, ragyogó arcú, rongyos ruhájú paraszthoz, aki balkezében, ahogy a katonák szokták, akik vezényszóra lekapják fejükről, nagyon feszesen tartotta sapkáját.
- Igenis - mondta a paraszt.
- Hát elég földetek van?
- Éppenséggel nem - felelt erőszakolt vidámsággal a kiszolgált katona, rongyos sapkáját úgy tartva maga előtt, mintha mindenkinek odakínálná használatra.
- Mindazonáltal gondoljátok meg, amit mondtam - szólt Nyechludoff csodálkozva és megismételte ajánlatát.
- Nincs mit meggondolnunk, ahogy mondtuk, úgy lesz - szólt dühösen a fogatlan, sötét öreg.
- Még egy napig itt maradok, ha meggondoljátok a dolgot, tudassátok velem.
A parasztok nem feleltek.«
Mert mindenkinek lehetnek illúziói, prófétának, politikusnak, csak az írónak nem, amig ábrázol. Ahogy a sebésznek a műtőasztal felett, a lélekre hajolva el kell felejtenie emberi indulatait, csak az erek, idegek, izmok érdekelhetik és a megoldandó feladat. De vígasztalódhat, hogy a célt, a gyógyítást magát biztosabban éri el hideg késével, mint a leglelkesebb varázsigékkel, melyeket a beteg felett mormolna. Tolsztoj világa az elegáns és gazdag désoeuvréké, még az arisztokratáktól félvállról kezelt Levinnek is háromezer holdja van; Oblonszkijék felfordult házibékéjének jellemzésekor csak hallgatjuk a személyzet névsorát: komornyik, komorna, szakács, szakácsnő, kulcsárnő, francia, angol nevelőnő, dada, kocsis; Karenina Anna legfőbb erkölcsi büntetése a különféle ravasz sértések, melyekkel a jó társaság illeti, kis túlzással azt mondhatnók, mondain kudarcai viszik az öngyilkosság felé. S mégis a pétervári és moszkvai felsőbb tizezer életéből, amelynek társadalmi eseményei adják a regény cselekményének jelentős hányadát, exkluziv világuk pontos rajzából, a remekbekészült arcképekből ítélet süvölt és egy új rend igérete; a kéz, a kés a gépek érzéketlenségével dolgozik, de a gyógyulás reménye már ott terjeng a levegőben, mint könnyű, izgató éter. A sok kis tolsztojánus kuruzsló csak erre a gyógyulásra hajlandó figyelni, Tolsztoj a nagy sebész, magára a betegségre.
Hardy a porba sujtotta fiataljait, kik megpróbáltak kitörni szűk kereteikből. Vétkük a legemberibb törekvés és jutalmuk az isteni irónia, amely szétbomlasztja terveiket. S ezt a kegyetlen verdiktet az a regényíró közvetíti, aki csak szülőföldjének, Wessexnek parasztjai között érezte jól magát, mindig róluk írt, bizalmatlan volt a polgári hagyományokkal szemben és lelkesedett minden természetesért. Érzései azonban nem vesztegethették meg a látását, amely leleplezett és megcsúfolt minden idillt. A
A küzdelem a létért jelszavának korában két író feltámasztotta az ősi, mindent legyűrő végzetet. Két keserű és bölcs öreg újra meghirdette a nagy tragikusok tanítását: nem a siker vezet el a tisztuláshoz, hanem a bukás.