Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 2. szám

Halász Gábor: Két évforduló
Tolsztoj és Hardy

A két nevet nemcsak az évfordulók szeszélye, születés és halál mementója sodorta egymás mellé Tolsztoj halálának harmincadik, Hardy születésének századik, imént elmúlt esztendejében, hanem sokkal inkább az a mélységes alkati rokonság, amely e körülményeikben annyira különböző két írót egymáshoz kapcsolja. Mindkettejükben az epikus ihletés a természeti erők nyomasztó fölényével tört elő, hogy lassú, szívós, emberfeletti munkával medret vájjon magának, mint a gleccserár és a maga jeges pompájához idomítsa, zúzza az ártatlan tájat. Műveikben az élet elveszti hétköznapiságát, ijesztő arányokat ölt, egymásra torlódó sziklákként hevernek el a történés fordulatai, alakjaikat óriásokká dagasztja a köd, embertelen végzet hordozóivá. Mindketten a legrészletezőbb regényben Aischylos drámaiságát képesek felidézni, a sorstragédiák ritkított levegőjét, a legmindennapibb emberben mitikus hőst, aki kihívta maga ellen az istenek haragját. Mindkettő egyszerre ért a lélek redőzéséhez és egy tömbből formálásához, hajlékony és darabos, megértő és erkölcsbíró. Egyszerre nevetségesen elvontak és megdöbbentően konkrétak. Mernek elnagyoltak, nyersek, dogmáikhoz a naívságig ragaszkodók lenni, ugyanakkor részletekben elveszők, mindent megfigyelők. A történés merev terv szerint igazodik, nehézkes tételek kísérik, mégis százfelé bomlik és rejtett áramlásokkal gazdag. Amit vitatnak, tarthatatlan, ahogy vitatják, ellenállhatatlan; csak a kivételes nagyság engedheti meg magának az elfogultságoknak ezt az eszelős mértékét.

Ha a Háború és béké-t mai szemmel olvassuk, meglep, hogy monumentalitása e zordság mellett mennyire egyszerű, áttekinthető, minden kis részletében arányos és harmónikus. Prouston és Joyceon, az elemző regény barokk burjánzásán nevelődött érzékünk klasszikus nyugalmát élvezi, a stílus csavart oszlopai alól kitekintve formáinak nemes tisztaságát. Hatásán mit sem rontott, sőt javított a tovasuhanó idő, az ízlés változása, divatok megdőlte. Amíg nagy kortársa, Dosztojevszkij lassankint szabadon bocsátja szorongatott idegzetünket, a tolsztoji mű egyre lekötőbb erejű, a megrázkódtatások múló izgalma helyett az egyenletes nagy művészet és a szigorú erkölcs maradandóságával. Bizonyára kell lenni írónak, kik egy korszak lelkületét gyökeresen felforgatják és másoknak, akikhez a vihar után mint örök szilárd nyugvóponthoz tér meg a lélek.

Történeti regény, amely óvakodik hivalkodni azzal, hogy történeti. Egyetlen archaikus szín nem árulja el, hogy az író jelenétől eltérő korban vagyunk, fölösleges jelző nem figyelmeztet az »idők nagyságára«. Széles bevezetésének nyüzsgő társaséletéből hiányzik minden, ami az elmultra, távolira emlékeztetne; mesteri képeiben az ember exponálódik és nem a kor hőse. Ahol Tolsztoj kedvenc elméletét fejtegeti egyén és tömeg viszonyáról vagy Napoleon elleni ellenszenvét engedi gúnyos megjegyzésekben szabadjára, érződik a távolság az író és tárgya között, de - és ez a lényeg - az ábrázolásban nem engedi átütni az idő és az utólag formált vélemény hatását. Hosszas elmélkedések után pillanat alatt modort cserél, amint átvált az elbeszélésre; a jelenet önmagáért születik meg és egy magasabb fokon igazolja az elhangzottakat. Perccel előbb még a történetfilozófus és a moralista bírálta Napoleont, de belép a császár és kis köpcös testi valóságáról lefoszlanak az elméletek, nem a kommentáló, hanem a művész szeme figyeli izgalommal. Amíg csak hallunk róla, ellenszenves és egy-két sommás formulában él; mihelyt megjelenik, sokrétű, kimeríthetetlen, nyoma sincs benne torzulásnak. Akarata ellenére így győzedelmeskedik az emberábrázoló az ítélkező felett.

A Karenina Anna évekig tartó keserves munkával készült, sokkal nagyobb fáradsággal, mint a történeti dokumentáció. A fürge társadalomkutatókkal ellentétben, kik egy-kettőre körképet rajzolnak korukról, Tolsztoj tudja, hogy itt az igazi nehézség és felelősség. A multat a jelenhez kell közelíteni, a jelent multtá kell tágítani, hogy elnyerje mélyebb értelmét; az igazi történeti regény a kortársakról szóló. Az idő a multból már kiszűrte, ami lényeges, csak eleveníteni kell, emberivé formálni munkáját; arcra van szükség, minél több arcra, emberre, minél több emberre, személyes dokumentumokra, magánügyekre, lelki foglalatosságokra, mindenre, ami nem kellék és rekvizitum. Az austerlitzi csatából André herceg párbeszéde fontos Istennel. A kortársregény viszont történeti forrásmunka; úgy kell elidőznie egy vadászatnál vagy lóversenynél, mintha évezredes művelődési emlékekről fejtené le a ráülepedett rétegeket. A vérbeli realistában itt régi naplóírók szenvedélye él, kik nem ismertek sürgősebb feladatot, minthogy különféle szórakozásaikról a legaprólékosabb pontossággal tájékoztassák az utókort.

A sok kis mellékösvény között egy út nyílegyenes: a hősnő sorsa. (Ilyen elrendelten egyenes Péter fejlődése is vagy Nyechludoff föltámadása s a Kreutzer-szonáta áldozatainak végzete.) Bűnére nincs bocsánat és a gyengesége bűn. Egy ernyedő korszakban, amelyik kételkedőn és irónikusan tekintett az erkölcsi erőfeszítésre és a mindent megértéssel remélt eljutni a végső komplikáltsághoz, megint egyszer a megnemalkuvó lett a bonyolultabb, a kort túlélő tökéletes, igazolva a természet rendjét, amely a kemény gyémántot ruházta fel a legégőbb ragyogással. Karenina Annának a művész kevésbbé bocsáthat meg, mint a moralista, mert fel kellene áldoznia a lélek páratlan színváltásait a kálvária egyes állomásain. A pályaudvartól, ahol Anna Vronszkijjal megismerkedik, csak a pályaudvarra vezethet az útja, a vonat elé, ide hurcolja őt isteni elrendeltség és írói szeszély. A halál mesteri leírásában fehér izzásban olvad össze erkölcsi és művészi igazságszolgáltatás, szimbólum és testünkbe hasító érzéklés; a vonat sötét tömegében ki ne érezné meg magát az összezúzó végzetet? »Le nem vette a szemét a közeledő második kocsi kerekeiről. S abban a pillanatban, mikor az első és a hátsó kerekek közt lévő köz középpontja odaért elé, elhajította piciny kis táskáját, a vállai közé húzta a fejét, a kezére támaszkodva a kocsi alá bukott s egy könnyed mozdulattal, mintha csak legott megint föl akart volna kelni, térdre ereszkedett. Ugyanabban a pillanatban elrémült attól, amit cselekedett. “Hol vagyok? Mit cselekedtem? Miért?" Föl akart kelni, hátra akart húzódni: de valami óriási, kérlelhetetlen tömeg meglökte a fejét s megragadta a hátát “Uram, bocsáss meg!" - rebegte, érezvén a küzdelem lehetetlenségét.«

Ilyen lehetetlen a küzdelem Thomas Hardy regényhősei számára is. Nincs még egy író, akinek művében az életet megcsúfoló véletlennek oly nagy szerep jutna, mint nála. Embereit mintha átok fogta volna meg, bármihez kezdenek, akadályok merülnek fel előttük és minden erőfeszítésük jutalma a kudarc. Hardy nem pesszimista a szó megszokott értelmében; nála a természet nem rosszakaratú, egyszerűen süket és üres, közönyös az emberi törekvésekkel szemben, ostoba vakszerencsével gabalyítja sorsukat. Ebbe az értelmetlen pusztításba a művész visz rendet, irányítja céltalan cikázását, erkölcsi okokat fűz hozzá, a lélek zűrzavarában talál reá magyarázatot. Az Első Ok, ahogy Hardy nevezi, találomra kegyetlen, az író kiszámítottan és céltudatosan az; mint ahogy a robbanó erőket az embernek kell munkába fogni, fegyverré alakítani. Hardy valósággal kezére jár a véletlennek; kedvtelve gyüjti ártatlan hősei fejére a csapásokat, hogy tanulmányozza boldogtalanságukat és rámutathasson eredendő gyengeségükre.

Mindebben van valami mesterkélt és elhatározott. Hardy eredetileg épitész volt és regényeinek vázában, teremtett életeiben ott kísért a geometrikus konstrukciók emléke. Tess, a »tiszta asszony« tragikus élete nem fejezetekben, hanem »fázisokban« pereg le előttünk megmásíthatatlanul; már a címek könyörtelenek: »Leány«; »Nem leány többé«; »A következmény«; »Az asszony fizet«; »Beteljesedés«. Másik nagy regényében (Jude the Obscure) a színhelyek változása jelzi egy összeomló élet fordulatait, az utolsó állomás visszavisz az első kudarc helyére, külsőleg is jelezve, hogy a kör bezárult. Mi okozza mégis, hogy nem kedvetlenedünk el a kiszámítottságtól, hiszünk az írónak és mintha egyre súlyosabb terhet raknának vállainkra, roskadozunk ítéletei alatt?

A magyarázat, hogy ezek a tiszta és tévelygő alakok a jellemzés démoni ügyeskedése folytán lassan-lassan megérdemlik a sorsukat. Bénult akarat készül bennük nagyratörni, az igazi erő hiánya hívja ki maga ellen a végzetet. Tess, a kis parasztlány első szerencsétlensége, hogy bolondos atyja megtudja ősi, nemesi származásukat (parasztsorba süllyedt, egyébként kihalt arisztokratacsalád az övék, a D'Urbervillek) és a fikció kedvéért, reális eszközök nélkül ki akarja hajszolni a nagy életbe. Így kerül egy csábító kezébe, szüli meg, majd veszti el gyermekét. De a második lépés már az ő bűne; mikor a szerelemmel találkozik, nincs ereje rögtön vallani, csak a nász estéjén szánja rá magát. Az most már a sors és Hardy kis iróniája, hogy a férj puritán papfiú, aki képtelen megbocsátani, elhagyja, nyomorba dönti s mire évek múlva megtörne és visszatérne, a nő már újra a csábító foglya és az új gyalázatból csak gyilkosság árán menekülhet. Ingatag lelke csak az elfogatás percében talál rá önmagára és a kivégzés hozza meg a happy endet: a szabadulást a gyengeségtől. Mert Hardy szemében a gyengeség a legfőbb, az eredendő vétek.

Jude-ot, az obskurust két igaz szenvedélye roppantja derékon: művelődésvágya és szerelme. A mélyből jön, tehetsége és ambíciója felfelé vinnék, szerelmese okos, szeszélyes, felvilágosodott fejével csak egyengethetné az útját és mindkettejük boldogságát, de folytonos kisiklásokkal életük visszájára fordul. Külön kötnek házasságot, majd amikor szenvedélyüktől fűtve mégis egymáshoz térnek, a közvélemény, saját határozatlanságuk, egymással szemben is merev büszkeségük, a meglevő kapcsolatok morális ereje, a leküzdhetetlen mult megint szétdobja őket; végül a fiú halála őrli fel végleg álmaikat. Soha két ember nem illett jobban össze, hirdeti az író s mégis tönkrementek egymáson, mert a lefelé vívő ösztönök erősebbek voltak az akaratuknál, mert vágyódtak arra, ami romlást hozott reájuk. Félmunkát végeztek mindenben, bűnben és bűnbánatban, szenvedély és felelősségérzés egymást halványította, felszabadulásuk csak a házasság nélküli együttélésig jutott el, az együttélés testi-lelki feltételeit már nem tudta megteremteni. Ahogy vannak formalista erkölcsök, ők formalista vétkezők voltak, antikonvencióból konvencionálisak, forradalomból nyárspolgárok. Langyosak, akiket az Isten kiköp a szájából.

A két lázadó az élete végén, a Kreutzer-szonátában és a Jude-ban eljut a kötelékek, korlátok igenléséig. Nem a tehetetlen rohamozás méri az egyéniség erejét, hanem a vállalás. Ha a cél a képességek kifejtése és nem a kudarc, az individuum kibontakozása és nem a lassú szétmállás, ha a dulakodás elaljasít, vállalni kell a lét legmélyebb paradoxonját: a rabságot, ami egyedül biztosítja a függetlenséget. A prometheusi sziklát, ahová láncolva az egekig csaphat az őrjöngő büszkeség.

A tizenkilencedik századvég, amelyben éltek, nagyon egyoldalúan fogta fel problémáit, elfogadott vagy elvetett, konzervatív volt megszokásból vagy forradalmár rajongásból. Tolsztoj és Hardy egyszerre konzervatívok és forradalmárok, reformerek és megtartók; látják a hibákat az intézményekben és keveslik az erényeket az emberekben, sürgetik a javítást és bizalmatlanok a javítókkal szemben. Központi élményük a házasság kérdése, a társadalmi megoldásoknak ez a kísérleti laboratóriuma. A Kreutzer-szonáta férje csak epésen és gyűlölködve tud szólni a modern házasságról, a férjfogás komédiájáról, a férfiról, aki visszaél a leány tapasztalatlanságával, a nőről, aki ravasz praktikákkal kerül ura fölé. A Jude hősnője is hazugnak, képmutatónak és feleslegesnek érzi a házasságkötés formáit; nem kétséges, hogy mindegyik az íróik véleményét tolmácsolja. De összeomlásukban is az író int óvatosságra, a konvenciók elől kitérés értelmetlenségére, a szükséges rosszakra, melyek végül is egybetartják a világot. Így hőseik gőgjén és megalázkodásán keresztül vonultatja fel a két töprengő a vallásos és szociális kételyeket is. Tess csábítója az érzékeinek élő világfiból szinte átmenet nélkül alakul át puritán megszállottá, vándorprédikátorként faluról falura vándorolva fanatikusan hirdeti az igét, hogy a test kísértésére megint visszaszédüljön régi életébe. Jude és szerelme lassan helyet cserélnek hitbeli nézeteikben; a bibliaolvasó fiú a csapások hatása alatt elveszti hitét, a modern materialista gondolkodókra esküvő leányban a szorongás felébreszti a szunnyadó vallásos ösztönt. Ezek a regényhősök nem tudnak csak sorsuknak és szenvedélyeiknek élni; angol puritánság, orosz misztika levegőjében fogantak, lelkükben oly elevenek az erkölcsi elvontságok, mint az indulatok, a lelkiismeret olyan türelmetlen, mint a vágyak. De amig tolmácsolók és szócsövek, az ábrázolás kegyetlen művészetével groteszk példák is és kórképek, tragikómikus donquijotéi a nemes eszméknek, amelyekre alkotójuk esküszik.

Nyechludoff herceg elhatározza, hogy birtoka jövedelmét felosztja parasztjai között. Összehívja őket és elébük tárja tervét.

»- Minek az? Inkább maradjunk a régiben; - elégedetlen, sőt goromba hangok hallatszottak.

Különösen akkor lett heves az ellenkezés, amikor Nyechludoff arról beszélt, hogy kössenek szerződést, amelyet ő is, meg a parasztok is aláírjanak.

- Mit írjunk alá? Ahogy eddig dolgoztunk, úgy fogunk a jövőben is dolgozni. De mirevaló ez? Mi tudatlan emberek vagyunk.

- Nem egyezünk bele, mert ez szokatlan. Maradjon minden a régiben - hallatszott mindenfelől.

- Hát visszautasítjátok? Nem akarjátok átvenni a földet? - fordult Nyechludoff egy mezítlábas, fiatal, ragyogó arcú, rongyos ruhájú paraszthoz, aki balkezében, ahogy a katonák szokták, akik vezényszóra lekapják fejükről, nagyon feszesen tartotta sapkáját.

- Igenis - mondta a paraszt.

- Hát elég földetek van?

- Éppenséggel nem - felelt erőszakolt vidámsággal a kiszolgált katona, rongyos sapkáját úgy tartva maga előtt, mintha mindenkinek odakínálná használatra.

- Mindazonáltal gondoljátok meg, amit mondtam - szólt Nyechludoff csodálkozva és megismételte ajánlatát.

- Nincs mit meggondolnunk, ahogy mondtuk, úgy lesz - szólt dühösen a fogatlan, sötét öreg.

- Még egy napig itt maradok, ha meggondoljátok a dolgot, tudassátok velem.

A parasztok nem feleltek.«

Mert mindenkinek lehetnek illúziói, prófétának, politikusnak, csak az írónak nem, amig ábrázol. Ahogy a sebésznek a műtőasztal felett, a lélekre hajolva el kell felejtenie emberi indulatait, csak az erek, idegek, izmok érdekelhetik és a megoldandó feladat. De vígasztalódhat, hogy a célt, a gyógyítást magát biztosabban éri el hideg késével, mint a leglelkesebb varázsigékkel, melyeket a beteg felett mormolna. Tolsztoj világa az elegáns és gazdag désoeuvréké, még az arisztokratáktól félvállról kezelt Levinnek is háromezer holdja van; Oblonszkijék felfordult házibékéjének jellemzésekor csak hallgatjuk a személyzet névsorát: komornyik, komorna, szakács, szakácsnő, kulcsárnő, francia, angol nevelőnő, dada, kocsis; Karenina Anna legfőbb erkölcsi büntetése a különféle ravasz sértések, melyekkel a jó társaság illeti, kis túlzással azt mondhatnók, mondain kudarcai viszik az öngyilkosság felé. S mégis a pétervári és moszkvai felsőbb tizezer életéből, amelynek társadalmi eseményei adják a regény cselekményének jelentős hányadát, exkluziv világuk pontos rajzából, a remekbekészült arcképekből ítélet süvölt és egy új rend igérete; a kéz, a kés a gépek érzéketlenségével dolgozik, de a gyógyulás reménye már ott terjeng a levegőben, mint könnyű, izgató éter. A sok kis tolsztojánus kuruzsló csak erre a gyógyulásra hajlandó figyelni, Tolsztoj a nagy sebész, magára a betegségre.

Hardy a porba sujtotta fiataljait, kik megpróbáltak kitörni szűk kereteikből. Vétkük a legemberibb törekvés és jutalmuk az isteni irónia, amely szétbomlasztja terveiket. S ezt a kegyetlen verdiktet az a regényíró közvetíti, aki csak szülőföldjének, Wessexnek parasztjai között érezte jól magát, mindig róluk írt, bizalmatlan volt a polgári hagyományokkal szemben és lelkesedett minden természetesért. Érzései azonban nem vesztegethették meg a látását, amely leleplezett és megcsúfolt minden idillt. A Tess egyik helyén leír egy cséplést. A vidám életkép szinte alvilági színeket ölt nála, a hajnali szürkületben gyülekező árnyakkal, a gép idegőrlő dohogásával, a plutói, tüzet és füstöt szolgáló mechanikussal és a kárhozottak szótlan, pihenés nélküli, végsőkig feszített munkájával. A gép követel, mint a sárkány, húsukkal és vérükkel etetik áldozatai. A dob felett Tess hajladozik, kábultan, süketen, fulladozva, ólmos fáradtsággal testében; csak a véletlenen múlik, ha nem hull belé. Miért lett volna az élet nagy masinája kegyelmesebb hozzá, mint ez a kis szörnyeteg: összerázta, elgyötörte, végül el is kapta és megölte. A regény végén fekete lobogó kúszik fel a börtön falára, jelezve a beteljesedést. »"Igazságot" szolgáltattak és a Halhatatlanok Főnöke (Aischylos szavával) befejezte játékát Tessel. S a D'Urberville-ősök sírjaikban aludtak, semmiről sem tudva.«

A küzdelem a létért jelszavának korában két író feltámasztotta az ősi, mindent legyűrő végzetet. Két keserű és bölcs öreg újra meghirdette a nagy tragikusok tanítását: nem a siker vezet el a tisztuláshoz, hanem a bukás.